Magazin

Elrettentő előjelek – Dupla Dexter

dexter

Legyen szó akár film–, akár könyvsorozatról, az idő előrehaladtával egyre fenyegetőbbé válik az ellaposodás és önismétlés veszélye. Jeff Lindsay szériája, az immár hatodik részéhez érkező Dexter-történet ugyan még képes hozni az eddigiek alapján elvárt színvonalat, a könyv gyengébb pontjai által vázolt előjelek azonban akár elrettentőek is lehetnek.

A Dupla Dexter című kötetben főhősünk elé végre igazi kihívás gördül: üldözőbe veszi egyrészt egy mindenre elszánt őrült, aki küldetésének érzi, hogy Dexter megkapja méltó büntetését esti kalandozásaiért, valamint a rendőrség is vizsgálatot indít szeretett vérnyomelemzőnk ellen, miután egy gyilkossággal kapcsolatban lehetséges elkövetőként bukkan fel a neve. Ennek következtében az előző részben megpendített gondolat – miszerint Dexter maga mögött hagyja sorozatgyilkos énjét – itt újra előbukkan, méghozzá – a kettős fenyegetettség miatt – sokkal megalapozottabban.

Ha már kettősség, nem mehetünk el szó nélkül a címértelmezés mellett sem. A Dupla Dexter – mely a sorozat történetének első szó szerinti fordítása – egyszerre utal az említett veszélyekre, a Dextert üldöző gyilkos elkövetési módszerére (aki előszeretettel másolja le a főhősünk kézjegyének számító darabolást), valamint magára a történetre is, hiszen a könyv elején elindított rendőrgyilkosság utáni nyomozás röpke száz oldal után le is zárul, hogy aztán később, Dexter kálváriájának kellős közepén újra felbukkanjon. Sőt, Lindsay mindezt olyan, már-már skizofrénnek nevezhető utalásokkal szövi át, ami további (félre)értelmezési lehetőségeket ad az olvasó számára.

Ez utóbbiból valamelyest következik, hogy a főhőssel való azonosulás ebben a kötetben válik a legnehezebbé. Az eddigieknél sokkal markánsabban elválasztódik ugyanis a „Sötét Utas” és a „hétköznapi Dexter”, legyen szó akár a nyelvhasználatról, akár a történetről. Sőt, bár nem számoltam meg, de le merném fogadni, hogy a Dupla Dexterben hangzik el legtöbbször Dexter szájából, hogy „ha képes lennék érezni” és sok ehhez hasonló, emberi mivoltot nagymértékben megkérdőjelező kijelentés. És bár mindez erkölcsileg teljesen helyénvaló (ne akarjunk már azonosulni egy sorozatgyilkossal!), az eddigi kötetek abszurd bája szempontjából viszont igen nagy hibának minősíthető.

Ennek megfelelően ezúttal a szarkasztikus humor is kicsit háttérbe szorul, a helyét pedig Dexter kevésbé szórakoztató önmarcangolása és tépelődése veszi át. Mindezt valószínűleg az író is érezte, ezért a regény vége felé egy olyan nagy koncentrátumú társadalomkritikát zúdít az olvasóra a saját stílusában, melynek végiglapozása során nagyon befásultnak kell lenni ahhoz, hogy ne legyen könnyes az ember szeme a nevetéstől. Kár, hogy mindezt nem sikerült az előző részekből megszokott helyükre, az ezúttal is elmaradhatatlan belső monológokba ágyazni.

A lendület tehát valamivel akadozóbb, mint korábban, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Dupla Dexter ne lenne fordulatokban gazdag, teljes értékű része az eddigi szériának. A fentebb vázolt előjelek csupán óvatosságra intenek: Mr. Lindsay, inkább hagyjon ki néhány évet egy újabb Dexter-kötet előtt, minthogy belefulladjon a siker meglovagolásába. „Nem voltam formában, lecsúsztam a középszerűség mocsarába a megszokott felsőbbrendű tökéletességem gőgös hegyormáról, és kíváncsi lettem, hogy ez vajon miért van.” – mondja főhősünk a kötet egy pontján, majd rájön, hogy nem ártana pihennie – a fentiek alapján pedig ugyanez tanácsolható magának a szerzőnek is.

Jeff Lindsay: Dupla Dexter
Agave Könyvek, 2012

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com