Magazin

Kopogó cipők minden tudása – Emblematikus táncok a kortárs filmben

Lehet, hogy Magic Mike az utolsó táncát járja, de a zsánerfilmes palettát természetesen több olyan tánc színesíti, ami a koreográfia látványértékén túl árnyalt dramaturgiai funkcióval is bír. Listánkban tíz kortárs film vagy sorozat vív riszapárbajt: közös bennük, hogy úgy adnak kiemelt hangsúlyt egy-egy táncjelenetnek, hogy a műfajuk se nem musical, se nem táncfilm.

Quentin Tarantino Kutyaszorítóban című gengszterfilmjéről egy tánc jut először eszembe, az eszement mozgás, amivel a Mr. Szőke névre keresztelt karakter egy fül levágását készíti elő. Szerencsére napjainkban is bátran színesítik a rendezők táncjelenetekkel a filmjeiket olyan esetekben, hogy azt a műfajuk nem feltétlenül kívánná meg. Tánccal kifejezhető egy karakter őrületrajza (Joker), de megannyi más érzelme vagy személyiségjegye is. A tánc árnyalhatja egy szerelembe esés folyamatát (Szólíts a neveden), de gazdagíthatja az akciókoreográfiát (King’s Man: A kezdetek) vagy a káosz kavalkádját (Babylon) is. És még sorolhatnánk. A kortárs filmrendezők egy része mintha azon fáradozna, hogy alternatívát kínáljon a színes-szagos, CGI-technológiára épített szuperhősfilmek látványorientáltságával szemben, és ehhez a legősibb mutatványokat, a táncprodukciókat hívják segítségül. És e küldetéshez nem feltétlenül kell musicalt (West Side Story, Annette, Kaliforniai álom) vagy táncfilmet (Magic Mike-trilógia, Eksztázis) rendezni.

Listánkban tíz kortárs filmre vagy sorozatra hívjuk fel a figyelmet: közös bennük, hogy annak ellenére dolgoznak legalább egy emblematikus táncjelenettel, hogy a műfajuk se nem musical, se nem táncfilm. És bízunk abban, hogy a cikkünk végére azt is meglátjuk, hogy ezek a tánckoreográfiák nemcsak látványértékkel, hanem a cselekményt szolgáló, hozzáadott értékkel is rendelkeznek.

A tánc és az istenlét – Ex Machina (Alex Garland, 2014)

Science fiction és funk még nem talált úgy egymásra, mint Alex Garland debütáló rendezésében, az Ex machinában. Az „androidbőrbe” bújtatott mesterséges intelligenciát tematizáló történetben Nathan (Oscar Isaac), a magát teremtőistennek kikiáltó informatikus-tudós megalkotja Avát (Alicia Vikander), a világ első MI-jét. Ahhoz, hogy megbizonyosodjon Ava technológiát forradalmasító képességeiről, Nathan meghívja elszigetelt villájába egyik alkalmazottját, Calebet (Domhnall Gleeson), hogy az egy Turing-teszt emberi komponenseként felülvizsgálja az MI-t.

A film táncjelenete a Nathan és Caleb között növekvő feszültség bizarr megkoronázása, ami ugyanakkor a karakterrajzokat is stílusosan árnyalja. A jelenet elején Caleb főnöke néma háziasszonyát és szexrabszolgáját, Kyokót (Sonoya Mizuno) próbálja szóra bírni, sikertelenül. Nathan egy sörrel a kezében nyit be a nappaliba és ismételten emlékezteti zavart vendégét arra, hogy Kyoko nem beszél, ergo értelmetlen hozzászólni. Ellenben táncolni bármikor lehet vele. Ügyeletes őrült tudósunk egy gombnyomással vörös fénybe öltözteti a nappalit és elindul Oliver Cheatham Get Down Saturday Night című száma. Kyoko lenge ruhában, kifejezéstelen arccal és tökéletes diszkó-mozdulatokkal táncol, Caleb merev testarttással lesz tanúja a főnöke által kierőltetett hangulatváltásnak. Nathan csatlakozik Kyokóhoz és ketten egy remekül összeszinkronizált koreográfiát adnak elő.

Ahogy Caleb, úgy a néző is ekkor ébred rá arra, hogy Kyoko valószínűleg egy feminin android, akivel kénye-kedve szerint játszadozik tudósunk. A táncjelenet vörös fénye ugyanaz a vörös fény, ami a rejtélyes áramkimaradásokat is jelzi a villában, emiatt pedig akarva-akaratlanul veszélyhez, semmint erotikához társítjuk a tánc sajátos megvilágítását. Az Ex machina mintha arra használná abszurd szájízű táncjelenetét, hogy a két férfi közötti ellentétet vizuálisan reprezentálja. Nathan az általa megkomponált, mesterséges cirkuszt látványos mozdulatokkal élvezi ki, míg Caleb szigorú mozdulatlansággal tiltakozik az androidok tárgyiasítása ellen. (Farkas Boglárka Angéla)

A tánc és a kannibalizmus – Nyers (Julia Ducournau, 2016)

Julia Ducournau viszolyogtatóan izgalmas elsőfilmjének főhőse az ex-vegetáriánus Justine (Garance Marillier), akiben az állatorvosi egyetem beavatási szertartásai furcsa vágyakat ébresztenek. A félénk, kedves, éltanuló lány egyszerre próbál megküzdeni az egyetem első évének nehézségeivel és az erkölcsi határokat súroló, majd átlépő fantáziával. A kollégium gólyái, köztük Justine is, folyamatos megaláztatások és szexuálisan telített feladatok gyakori célpontja és résztvevője. Ahogy egyre inkább veszíti el a kontrollt az eddig jól ismert világa felett, úgy adja át magát egyre jobban egy kívülről delíriumszerű, belülről viszont önazonos és ágens állapotnak. A kísértésnek végül Justine nem bír ellenállni.

Az ORTIES nevű rap duó kísértetiesen találó számára táncolva Justine átengedi magát elnyomni kívánt vágyainak, és jelképesen visszaszerzi a kontrollt a teste, a szexualitása, a nőiessége felett. Justine magabiztos táncában végre átadja magát a társadalom által megvetett, tabusított epekedésének. A tükörképének adott csókok egyben az önelfogadás és önszeretet jelképei. Ez a momentum a film és Justine karakterívének egyaránt fordulópontja, innentől kezdve az erkölcsök, társadalmi konvenciók már nem számítanak, a fiatal lányt csak egy cél vezérli: csillapíthatatlan éhségének csillapitása, bármi áron. Átvitt értelemben a kannibalizmus, a vér, a zsigeri iszony szimbolizálhatja azt ahogy a női szexualitás ábrázolása átlép a klasszikusan távolságtartó szemlélésből a cselekvő, vágyait ellentmondást nem tűrően beteljesítő lány szemszögébe. Ez a meghökkentő táncjelenet a film fordulópontja, a végjáték kezdete. (Knopp Eszter)

A tánc és az életközepi válság – Még egy kört mindenkinek (Thomas Vinterberg, 2020)

Kevés olyan katartikus táncjelenet van, mint amit Thomas Vinterberg Oscar-díjas, Még egy kört mindenkinek című filmjének végén Mads Mikkelsen jár. A film négy kísérletező kedvű – és nem mellesleg életközepi válságot élő – tanárról szól, akik tudományos alapossággal kezdik kutatni, milyen hatása van, ha rendszeresen ittasan mennek be tanítani. A kísérletnek komoly következményei lesznek, de legalább annyi pozitív, mint negatív változást is hoz. A film zárójelenetében a történet főhőse, a történelemtanár Martin (Mikkelsen) az év végi záróbulin teljes felszabadultsággal táncol a Scarlet Pleasure What A Life című dalára – méghozzá egy igen komoly koreográfiát. 

A jelenet nem egyszerűen egy látványos, életigenlő finálé, hanem a főhős életében beálló fordulópont metaforája is. Egyfajta újrakezdés, újjászületés kifejeződése, ami abból is kiderül, hogy a film egy korábbi pontján a karakter megtagadja egykori jazzbalettes múltjának felidézését. A férfi nagyon sok mindenen ment át, a lelki változások pedig ebben a táncban törnek felszínre: a lassan, játékosabb mozdulatokkal induló, majd színpadias, erőteljes érzelmeket hordozó előadássá változó tánc a teljes felszabadultság kifejeződése. Martin, bár hamar a társaság figyelmének központjába kerül, saját magának táncol: egyszerre éli újra fiatalságát, és merít erőt a mozdulatokból egy reménytelibb jövőhöz, hogy aztán a földtől elemelkedve hagyjon nyitva számtalan kérdést a nézőben.

Mads Mikkelsen, aki eredetileg a göteborgi balettintézetben tanult, harminc éve nem táncolt az ominózus jelenet előtt, de végül – az általa játszott karakterhez hasonlóan – beadta a derekát, olyannyira, hogy végül Olivia Anselmo koreográfiájába saját mozdulatait is belecsempészte. A koreográfia célja nem az volt, hogy esztétikai élményt nyújtson, sokkal inkább, hogy kifejezze a Martinban lezajló történéseket, és mozdulatokká alakítsa azokat – annyira hatásosan, sőt parádésan sikerült mindez, hogy megkockáztatom, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb táncjelenete született meg általa. (Molnár Kata Orsolya)

A tánc és egy rendezői hitvallás – A Fabelman család (Steven Spielberg, 2022)

Steven Spielberg lényegében a Kémek hídja óta egyszerre végrendelkezik és végez számvetést saját gyerekkori élményeivel kapcsolatban, ezért cseppet sem meglepő, hogy 2022-ben egy „így jöttem”-filmmel állt elő. A Fabelman család pedig egy kulcsfilmnek tűnik a spielbergi életmű megértéséhez: első látásra csak egy önéletrajzi ihletésű dráma a rendezővé cseperedésről, valójában azonban egy szerzői hitvallás. A szentimentalizmusáért sokszor joggal vádolt, egykori mozifenegyerek A Fabelman családdal súgja meg közönségének, hogy nagyon is tisztában van minden, általa feldolgozott történelmi esemény vagy társadalmi probléma valódi súlyával, de a szentimentalizmus olyan szűrőt jelent az életében, amivel a traumafeldolgozást el lehet juttatni a megbocsátás katartikus pillanatáig.

E rendezői vallomás középpontjában pedig történetesen egy különleges táncjelenet áll. Családi nyaralás az arizonai erdőkben. Négy gyerek, a racionalitás emberének számító, feltaláló apuka (Paul Dano), az ösztöneinek élő anyuka (Michelle Williams) és egy potyautas – a família jóbarátja, Bennie bácsi (Seth Rogen.) Tábortűz, mályvacukor, közös éneklés. Fantasztikus családi idill, Spielberg kamerája azonban apró színészi gesztusok elkapásával jelzi, hogy nincs minden rendben, sőt: egy bizarr szerelmi háromszöggel megtoldott, diszfunkcionális családot szemlélünk.

Az édesanya az éjszaka közepén táncra perdül, hátulról az autó reflektora világítja meg. E fények miatt angyalnak tűnik a lágy mozdulataival, mégis az áttetsző hálóinggel átjárja a pillanatot a finom erotika is. Michelle Williams tánca egy elvesztegetett karrier tehetségmagjának pillanatnyi kibomlása: egyszerre tükrözi vissza egy művészlélek éteri szépségét, az arizonai otthonhoz való ragaszkodás termékeny energiáit és egy önfeledt násztáncot, amiről nehezen lehet eldönteni, hogy a nő a barátsággal szeretett férjének vagy a szenvedéllyel imádott szeretőjének szánja. Valószínűleg mindkettőnek.

A direktornak készülő rendezői alteregó, Sammy Fabelman kamerája mindezt az eseménysort megörökíti. Az ifjú tehetségnek pedig a vágás során kell rádöbbennie, hogy a film nemcsak művészet lehet, fantáziaszülemény, egy kreatív illúzió, hanem bizonyíték is. Mert a kamera előtt nincs titok. A rendező hatalma pedig abban áll, hogy értelmezési keretet ad az eseményeknek. Ezért tükröződik vissza Michelle Williams tánca és a családi kirándulás két módon a filmben: egy édesanya érzékenységét megragadó mozgóképes portréként és egy hazug nőről szóló, tényfeltáró alkotásként. Egy fiatalos Spielberg úgy vetítené le előbbit mindenkinek, hogy közben az elfojtott érzelmeit feltáró utóbbit csak keveseknek mutatná meg. Egy számvető Spielberg azonban már az arra fogékonyakat is beengedi beépített szekrénye legsötétebb zugába. Ezért a bennfentességért lehet igazán szeretni A Fabelman családot. (Kiss Tamás)

A tánc és az önazonosság – Titán (Julia Ducournau, 2021)

Julia Ducournau második filmjében még hangsúlyosabbá válik a tánc, mint az önkifejezés eszköze, mint szimbólum és mint a karakterek közötti feszültségek katalizátora. A három fő táncjelenet keretes szerkezetet ad a filmnek, és egyben a főszereplő karakterívének fontos fordulópontjai. A gyerekként súlyos autóbalesetet szenvedő és súlyosan traumatizált Alexia (Agathe Rousselle) táncosként dolgozik autós kiállításokon. Hideg, kimért, magabiztos kisugárzása egyben ijesztő, de vonzó jelenség. A film első táncjelenete ezt az erőt szimbolizálja: Alexiát egy kimért és baljós, kiismerhetetlen embernek festi le. A fiatal nő sorozatgyilkos, és legutóbbi mészárlása után menekülnie kell. Ekkor veszi fel egy rég eltűnt kisfiú identitását, és keresi fel annak apját. Miután az apa kételyei ellenére befogadja Alexiát/ Adrient, a film más tempót vesz. Két kiszolgáltatott, segítségre szoruló ember szövetségéről kezd mesélni, ahol a nonverbális Alexia/Adrien gyakran a zenén, és a táncon keresztül kommunikál.

Az apa, Vincent (Vincent Lindon) egy katartikus jelenetben kötelezi el magát Alexia/Adrien mellett. Újból telitalálat, hogy a The Zombies She’s not there című száma szólal meg a vacsoraasztal mellett, és Vincent táncolni kezd. Ahogyan a szám szövege is sejteti, neki is megvannak a kételyei Adrien valódi identitásáról, de egyelőre nem hajlandó ezzel foglalkozni: örül, hogy újra látja örökre elveszettnek hitt fiát. Alexia ellenáll, küzd, majd ő is átengedi magát a zenének, de nem bírja a feszültséget, hamar “apja” ellen fordul. Ezúttal azonban nem a szokásos vérengzést választja, Vincentben felismeri azt az embert, aki segíthet neki szörnyű titkának elviselésében. Alexia ugyanis terhes, és állapota nem sokáig marad már titokban, annak ellenére hogy mindent megtesz azért, hogy külseje minél férfiasabb legyen. A film végső táncjelenetében a Alexia egy időre megfeledkezik gondjairól, újra átadja magát a zenének és a tánc örömének, és már annak a következményeivel sem foglalkozik, hogy a tűzoltóautó tetején folytatott, erotikus tánca veszélybe sodorja a bizalmat, amit környezete adott neki identitásával kapcsolatban. (Knopp Eszter)

A tánc és az akciófilm – RRR (S. S. Rajamouli, 2022)

A tavalyi év egyik legnagyobb nemzetközi filmsikere szinte hemzsegett a szinte teljesen lehetetlen, mégis lenyűgöző szekvenciáktól, de közöttük is van egy, ami rekordgyorsasággal kultikussá vált. Egy négyperces táncjelenet egy epikus, véres összecsapásokkal teli akciófilm közepén, ami nemhogy nem lóg ki, de gyakorlatilag összefoglalja az RRR tematikáját és hitvallását: az elnyomás és az előítéletek elleni kiállást, tiszta szívből, szenvedéllyel és minden eszközzel. Mert van, amikor a kopogó cipő és a hózentróger erősebb, mint a kard.

A két főhős, Bheem és Raju India kulturális és társadalmi berendezkedésének két végpontjából jönnek, de az angol birodalom és annak véreskezű helytartója elleni lázadásuk, egy szövetségbe kapcsolja őket. Az említett jelenetben éppen egy bankettre próbálnak bejutni, amikor a jelen lévő viktoriánus ficsúrok azt vágják oda nekik, hogy ők nem lehetnek olyan kifinomult úriemberek, mint ők. Amire az a válasz, hogy nem is akarunk olyanok lenni mint ti, van saját zenénk, saját kultúránk, úgy táncolunk, hogy nem tudjátok tartani velünk a lépést és olyan energiával fogjuk nyomni, hogy még az asszonyaitok is csatlakoznak hozzánk.

A fantasztikus ritmusérzékkel megkoreografált, klipszerűen filmezett, fülbemászóan megkomponált táncjelenetek szinte kötelezőnek számítanak az indiai filmekben, viszont az RRR úgy képes ezt megoldani, hogy ne érződjön se történetbeni, se hangulati törésnek. A színészek és táncosok elképesztő fizikai erődemonstrációja, a humor és az örömteli életigenlés adrenalinbombája ez a szekvencia – egyben bizonyíték, hogy a táncnak, a táncszerűségnek megvan a maga helye, akár egy akciófilmben is. Mert tulajdonképpen az ökölharc, a tűzpárbaj és a csatajelenet is előre tervezett mozdulatok sorozata, aminek csak a végpontja más: az élet kioltása. (Szabó Kristóf)

A tánc, mint marketingeszköz – Wednesday (Alfred Gough és Miles Millar, 2022)

Elég csak a M3GAN robotriszájára gondolni, és beláthatjuk: az Instagramra és TikTokra hangszerelt generációk világában egy jól koreografált, könnyen utánozható, de szokatlan táncjelenet képes lehet egy filmet vagy egy sorozatot még népszerűbbé tenni, egy sztár ázsióját pedig az egekbe emelni. Wednesday Adams csábító táncából is virális szenzáció lett, a fenti példával ellentétben azonban joggal: Jenna Ortega szabálytalanul játékos kalimpálása ugyanis a különc karaktert és a kitaszítottak iskolájának miliőjét is éppúgy építi, mint a sorozat körüli reklámhadjáratot.

A Nevermore Akadémián megrendezett Holló Bálon mindenféle horrorlény (vámpírok, vérfarkasok, szirének, stb.) ismerkedik a bulizás élményével. Wednesday Adams azonban egyszerre érez vonzalmat és undort a tomboló hormonokkal, szerelmi bénázásokkal, féltékenységi akciókkal fűszerezett rendezvény iránt. Az excentrikus címszereplő ezért a sorozatra oly jellemző groteszk humor kíséretében merül alá a kötelező kamaszkori beavatásélményben. Egyszerre kell az olyan pofonegyszerű megoldásokra gondolni, minthogy minden bálozó fehér, Wednesday viszont fekete estélyibe öltözik, illetve az olyan polgárpukkasztó poénokra, minthogy a Holló Bál tematikája „a kihalással súlyosbított kímaválságra” épül.

A szépen megrajzolt i-re azonban a gothklubok egzotikus furcsaságára alapozott tánc teszi fel a pontot. Eleve a zeneválasztás telitalálatos: a The Cramps zenekar punk attitűdje jól illik a hősnő lázadó személyiségéhez, maga a dal (Goo Goo Muck) pedig arról szól, hogy egy tinédzser minden éjjel egy szörnyeteggé alakul – tehát párhuzamban áll a sorozat egyik fő konfliktusával. Jenna Ortega kezével hadonászó, ritmust hol eltaláló, hol teljesen figyelmen kívül hagyó, teljesen szabad mozgássora pedig abszolút hihetővé teszi azt a folyamatot, hogy miképpen olvad be, ugyanakkor őrzi meg egyediségét egy szeretetre éhes, furcsa lány a diákközösségben. Wednesday tánca ily módon az önazonosság megtalálását és személyiségünk felvállalását ünnepli. Nem csoda tehát, hogy egy egész tinigeneráció példaképnek választotta a különcök legfiatalabb királynőjét. (Kiss Tamás)  

A tánc és az őrület – X és Pearl (Ti West, 2022)

Sokáig lehetne vitatkozni, hogy Ti West tavalyi párfilmjei közül melyik volt nagyobb hatással a horror műfajára. A Pearl egy családi drámába oltott őrület, amit jóval kevésbé lehet kategorizálni, mint az Xet, ami viszont egy mára már agyonütött műfaj, a slasher sablonjait hívta szó szerint böllérbalettre a megújulás jegyében. Egyvalami viszont tény: hősei tánc közben billennek át az őrület határán.

Az X alaphelyzete maga a slasher-sablon: egy csapat szemérmetlen tini kies vidéken bérel faházat, forradalmasítandó a pornóipart. Jelenlétüket nem szívesen viseli a zsémbes telektulajdonos és csak idő kérdésének tűnik, mikor süti el szeretett puskáját. Kizárólag a cselekvőkészségétől teljesen megfosztott felesége, Pearl ad reményt a békés végkimenetelre. A már oszlásnak indult árnyéklényben vonzalom alakul ki az X és a filmen belül forgatott pornó főhősnője, a tehetséges és gyönyörű Maxine iránt, akiben néhai önmagát látja – nem csoda, hisz őt is Mia Goth személyesíti meg. A nő egyre kevésbé elégszik meg egy lopva kapott tekintettel, óvatlan érintéssel, az ablakból végignézett aktussal és az átszüremlő orgazmus hangjával. Csak figyelmet akar, rivaldafényt, hogy újból néhai szexuális erejében tündökölhessen, mint a nagy sztárok.

West nagyjából féltávnál maximumra tekeri a Blue Oyster Cult találó, The Reaper című számát, egy kombi reflektorja villan, a visszautasítás utolsó cseppjével pedig csordultig telik a pohár. Ettől a ponttól, egy apró, udvarias gesztustól datálódik, hogy az X az eddig látottakkal ellentétben, valóban azzá a slasherré lesz, aminek ígérte magát. Az idős asszony komótos, de precíz szúrásokkal esik első áldozata torkának, majd’ lefejezi. Táncra perdül a tetem vérében, egy sosem érzett elégedettségben fürdőzve. A zsákmányszerzés sikerét ünnepli ez a groteszk őrület, de ez nem most kezdődött, ez inkább a vég kezdete.

Ugyanis táncos volt ő egykoron, legalábbis azzal szeretett volna foglalkozni, de a szülei iránt érzett kötelességtudat, illetve az általuk képviselt elnyomás miatt sosem tudott elszakadni a lepukkant farmerléttől. Ehhez kínált volna remek lehetőséget a városban megrendezendő válogató. A Pearlben a címszereplő el is jut a meghallgatásra, ahol lányok tucatjai várakoznak ugyanúgy az igenre, mint ő. De ők nem tudják, hogy neki ez mit jelent. A felszínes szakmai zsűri sem – ha tudnák, talán nem hagyná el a szájukat: „Köszönjük, de valami mást keresünk!” Talán Tyler Bates és Timothy Williams Hot-House Rag-je is pesszimistán zárulna. Egy őrült elme belső univerzumában epikus díszletek, dinamikus koreográfia és vezérszerep a jussa ennek kifacsart lánynak. A csúf valóság ellenben kínos félmosolyokat, lemondó fejvakarást és kitessékelést tartogat. Élete táncát lejtve, könnyáztatta arccal a hisztérikus téboly közepette Mia Goth a mennybe megy. Vagy alászáll a  pokolba – ez relatív. A Pearl táncjelenete ugyanis azt a mentális bomlást láttatja, hogyan hasadt darabjaira a sokkal többre hivatott szépség egyébként is labilis elméje.

Nem értek a tánchoz, de látom a szépségét. Nem értek a pszichológiához sem, de szeretek rajta lamentálni. A tánc és pszichológia kölcsönhatásának megértéséhez azonban nincs is szükségem képesítésre. Ezt érezni kell. Mia Goth személyében pedig egy olyan színésznőre akadt West, aki nyers valójában képes láttatni a mozdulatsorok mögött a szívén nyílt sebeket, az elméjében honoló őskáoszt, a becsvágyat, a gyengeséget és a fortyogó dühöt. (Gyenes Dániel)

Harci induló háziasszonyoknak – Veszélyes lehet a fagyi (Szilágyi Fanni, 2022)

A 2022-es év egyik legjobb magyar filmje egy külsőre egyforma, személyiségükben és életvitelükben viszont gyökeresen eltérő ikerpár életébe nyújt betekintést. Szilágyi Fanni először a magányos radiológus Adél (Stork Natasa) nézőpontjából mutatta be a két nő kapcsolatát, ahol a kisbabáját éppen megkeresztelő, jóképű és vagyonos férjével luxusvillában élő Éva (Stork Natasa) irigylésre méltóan boldog, az elkötelezett családanya és szépséges feleség szerepével tökéletesen megelégedő nőként jelenik meg. Hogy Éva valójában hogyan érzi magát az idillinek tűnő közegben, az a nézőpontváltáskor derül ki, és a nő belső világáról a rongyosra hallgatott kedvenc dala árulkodik a legjobban. 

A The Hu nevű mongol folk metal együttes Wolf Totem című harci indulója első hallásra összeegyeztethetetlennek tűnik Éva személyiségével, holott idővel kiderül, hogy ez a lüktető ritmusú, vad energiájú zene pontosan megragadja, milyen elfojtott düh lappang a bántalmazó házasságban ragadt, szülés utáni depresszióval küszködő, a testvérében és az anyjában támaszra nem lelő nőben. A Veszélyes lehet a fagyi legemlékezetesebb jelenetében Éva a finom nőiességet maga mögött hagyva vad mozdulatokkal, haját dobálva ugrál körbe-körbe a nappaliban, mintha valamiféle ősi rituálén szellemülne át boldogtalan háziasszonyból megállíthatatlan harcossá.

A jelenet egyszerre komikus – Évát táncolás közben körülveszik a szőnyegen szétszórt gyerekjátékok –, aggasztó és felemelő. Addig is sejtjük, hogy valami nincs rendben ebben a házasságban, de ez az egy snittből felvett párperces jelenet minden szónál hatásosabban mutatja meg Éva lelki válságát. Ráadásul ezekben a mozdulatokban minden hasonló helyzetben ragadt nő frusztrációja jelen van. Éva számára ez a zene jelenti a kapaszkodót, innen tud erőt meríteni ahhoz, hogy szembe merjen szállni az elnyomójával. (Rácz Viktória)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com