Nem magyar közönségnek készült. Ami megdöbbentő benne, az számunkra ismerős.
A holland dokumentumfilm „Orosz Mihály Zoltán hiper-energikus és ultranacionalista jobbikos polgármester ténykedését mutatja be Érpatakon (…) Az érpataki rendszer kitalálója a »szent és egységes diktatúra« szószólója, ahol a legfőbb értékek a rend, a fegyelem és harcos lélek” – írja az ismertető.
Benny Brunner és Keno Verseck rendezők az „antropológiai megfigyelő kamera” módszerét használták: a film egyszerű, a helyszínen rögzített jelenetekből áll, csak a megszólalók nevét feliratozza. Ilyen tisztán megfigyelő státuszból legfeljebb a vágás, szerkesztés eszközével lehetne mondanivalót, pláne érvelést kicsiholni, de az Érpatak modell még ezzel sem él – nem tűnik úgy, mintha tendenciózus lenne a rögzített anyag megválogatásában. (A csapat 2014. januártól áprilisig forgatott.) Így aztán az egyetlen, ami hatást érhet el a nézőben, az, ami a kamera előtt, a valóságban zajlott. Annak megítélése pedig – itthon legalábbis – személyes hozzáállás kérdése.
Néhány jelenet önmagában is erős: amikor a Waffen-SS alakulatairól tart megemlékezést a polgármester, az a legtöbb civilizált ember számára egyértelműen túl van a határokon. De például a közmunkások lekezelése, az irgalmatlan bánásmód – ez már sokaknak tetszene. Ami az egyik oldalról nézve kiskirálykodás, az a másik oldalról következetes szigor. A polgármester beleavatkozik egy gyermekelhelyezési pörbe: ami az egyik oldalról nézve hatáskörének túllépése, az a másik oldalról atyai segítségnyújtás. A két nézőpontot az választja el, hogy az egyik hisz a személy méltóságában.
De ez már érvelés, amit a film nem kínál fel. Így hát az egyes jelenetek majdnem kétértelműek lennének –
– ha nem éreznénk a feszengést, a kényelmetlenséget a hasonló jelenetekben. Túl színpadiasak, túl megalázók a résztvevők számára. A polgármester uralkodik, nem szolgál. Gúnyolódik, nem érvel. Akiknek az ügyében dönt, azokat pellengérre is állítja. Látványos öltözködése, ideges beszéde, könnyen felháborodó természete, magamutogatása lelki épségét is kérdésessé teszi egyes jelenetekben.
De ezt – a helyi Döbrögit, a kiskakast a szemétdombon – mi Magyarországon éppúgy ismerjük, ahogy ismerjük a szocialista korabeli faluházakat, a közmunkást az árok szélén, a rőzsegyűjtést, a kopott közkutakat, a romos házakat a faluszélen, a gondozatlan kutyák ugatását, a gazzal benőtt útszéleket. Meg azt a tempót, amikor a polgármester élettársa egyben gyámügyis, és valahogy mindig azoknak a gyerekeit viteti el, akik ellentmondanak az urának.
Nálunk a legelesettebbek kiszolgáltatottsága, az állami jogtámogatás teljes hiánya (sőt az állami szervek összjátéka ellenük) olyan természetes jelenség, mint a málló beton villanyoszlopok. Ezért hát külföldi kritikus írhatna hitelesen a filmről. Eszköztelensége nem a magyarokat célozza: az érpataki Döbrögi és az ő környezete egzotikum a külföldinek, hát megfelel hozzá a megfigyelő kamera is.
Benny Brunner rendező csaknem harminc éve készít dokumentumfilmeket az elesettekről és a „másokról”. Jelen volt a film vetítésén Budapesten is. Azzal kezdte a bevezetőt: „én utálom a nacionalizmust”. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol az ilyen állításokról, a filmnek jót tett volna, ha a rendező beledolgozza saját látásmódját. Ha az Érpatak modell állást foglalna, könnyebb lenne megítélni. Legnagyobb objektív hibája viszont, furcsa mód, éppen az az egyetlen állásfoglalás, amit megtesz: az, hogy utószóként bevágta a tusványosi „illiberális demokrácia”-beszédet. A célcsoport, a nyugati bürger ugyanis nem fog különbséget tenni a falusi kisbáró és a miniszterelnök között; számára az egész kép – a bolond polgármestertől a gazos kutakon, a piszkon és szegénységen át Tusványosig – egységes és hamis Magyarország-imázst sugall majd.
Illetve a csuda tudja, hamisat-e. Talán a tény, hogy a film számunkra oly ismerős jelenségeket mutat be, éppen hogy igazolja létjogosultságát: éppen azzal van az igazi baj, hogy nemcsak olyan ismerős, hanem olyan elfogadott is mindaz, ami vásznon zajlik – hogy a legszegényebbek kiszolgáltatottsága igazán a hétköznapjaink része.
