Izomkolosszus kommandós, veterán zsaru, megtévedt zsoldos, renitens mesterlövész és egy leleményes indiánlány. Ők az öt, hivatalos, élőszereplős Predator-film főhősei. A Préda örömteli sikere kapcsán azonban úgy döntöttünk, körbenézünk az univerzum mellékszereplőinek háza táján is.
Az Alien– és a Predator-filmek amolyan társ-univerzumokat alkotnak, amit két, figyelemre alig érdemes crossover is bizonyít. S mivel 8 évvel ezelőtt elkészítettem a xenomorph lénnyel szembekerülő mellékalakok áttekintését, arra gondoltam, hogy a kisremeknek bizonyuló Préda kiváló apropót jelenthet ahhoz, hogy számot vessek a Predator-univerzum hasonszőrű szereplőivel is. S bár ki kell jelentenem, hogy az Alien filmek meglátásom szerint jóval komplexebb háttérkaraktereket kínáltak a nézőknek, azért a Ragadozók ellenfelei között is találunk olyan alakokat, akik nemcsak az adott film feszült hangulatához járultak hozzá egy-egy véres halálnemmel, hanem az alkotás szerzőiségét, műfajiságát vagy éppen mondanivalóját is tudták erősíteni. Ne adj isten, új típusú szereplőként bukkantak fel az egész franchise-ban.
Következzék hát egy teljesen szubjektív, egyben elfogult rajongói lista a Predator-filmek öt részének leginkább figyelemre méltó mellékalakjairól. Mert őket is lehet imádni!
(A lista nem népszerűségi, csupán egyszerű ABC-sorrendre épül.)
Billy (Sonny Landham) – Ragadozó (1987)
„Félek, öregem! Tisztán érzem, hogy les ránk valami. Valami, ami nem ember. Mind itt halunk meg.” – vallja be a Ragadozó egy pontján Billy, az indián, akit az azóta forgatókönyvíróvá és rendezővé avanzsáló Shane Black (Az utolsó cserkész, Rendes fickók) is csak másodjára tud megnevettetni egy macsó poénnal a filmben.
Billy a Predator-univerzum első, sejtelmes karizmával megáldott, halk szavú karaktere. Egy nyomkereső indián a kommandós csapatban, aki a rejtélyesség fokozásáért felel a cselekményben. Már a felkoncolt amerikai katonák láttán szokatlan félelmet érez, ahogy azt sem tudja mire vélni, hogy miért nincsenek nyomok a holttestek körül. Ugyanakkor elsőként érzi meg, hogy egy láthatatlan erő figyeli őket. „Jó az orra, valami veszélyt szimatol.” – állapítják meg róla egyre feszültebb társai.
Utóbbi mondat pedig azt is bizonyítja, hogy Billy nemcsak a késleltetve színre lépő, idegen lény félelmetessé tételéért felel, hanem ő maga is olyan harcos, aki misztikus vonásaival parancsol magának tiszteletet. Ezért is olyan döbbenetesen erős momentum a filmben, amikor higgadt megfontolásból, rituális mozdulatokkal (félmeztelenség, amulettszakítás, stb.) készülve hívja párbajra a filmtörténet során először a Predatort. Nem csoda, hogy Billy alakja a későbbi Ragadozó epizódok hőseire (pl. Hanzo a harmadik filmben) is hatással volt, sőt a Préda indiános miliőjét is valószínűsíthetően az ikonikusságának köszönhetjük.
Edwin (Topher Grace) – Ragadozók (2010)
„Csak ő lóg ki a sorból, senki más.” – állapítja meg a botladozó férfiról a csapatvezető zsoldos, és e gondolat duplán igaz arra a rejtélyes karakterre, akinek a nevét is csak a stáblistáról tudjuk meg, mert az akció-horrorban egyszer sem hangzik el. Antal Nimród filmjében egy csapat válogatott gyilkos (pl. az orosz Szpecnaz egy tagja, a mexikói drogkartell egyik zsoldosa, stb.) zuhan le egy idegen bolygóra, ám Edwin karaktere sokáig egyszerű orvosnak látszik.
A magyar rendező következetesen építi fel a karaktert: hol komikus alakként hozza helyzetbe, aki majdnem megfullad egy derékig érő vízben, hol aggódó átlagemberként, aki hangosan felkiált, hogy egy női harcostársa ne legyen öngyilkos. De arra is figyel, hogy Edwin bizonyos helyzetekben az orvosi szaktudásával is a csapat hasznára legyen. Topher Grace tenyérbemászó képével pedig nagyszerű választás volt e kivételt képző szerepre. Nagyon könnyű volt azonosulni az egyszerű értelmiséginek tűnő Edwinnel.
Idővel azonban kiderül, hogy Edwin valójában egy pszichopata gyilkos, és épp azért tud kiérdemelni kiemelt helyet magának a Predator univerzumban, mert a harmadik részig nem találkoztunk a szériában velejéig romlott személyiségű karakterrel. Az arctalan hivatalok végrehajtói (Peter Keyes a Predator 2-ben) vagy a gyilkos antihősök (King Willie a második epizódban) is legalább egy tettükkel szimpátiát érdemeltek. Edwin azonban más, ő a legveszélyesebb csapdában is képes az őt megmentő katonatársak életére törni. Ahogy mondja: „Itt a szörnyetegek közül csak egy vagyok a sok közül. Jól érzem itt magam. Úgy maradnék!”
Hanzo (Louis Ozawa) – Ragadozók (2010)
A címszereplőkön való felülkerekedés, ezzel együtt a meggyilkolásuk szinte kivétel nélkül a próbatételt kiálló főhősök jutalma. Antal Nimród Ragadozók-ja azonban e téren is különlegesnek bizonyul, ugyanis két mellékalaknak is osztályrészül juttatja, hogy megöljenek egy-egy Predatort. Egyikük Nikolaj, az orosz Szpecnaz-tag, a másik Hanzo. A japán kardforgató párbaja azért is gyönyörű megoldás a magyar rendező részéről, mert a rajongókat megajándékozza egy olyan rituális összecsapás látványával, amit John McTiernan elvett tőlünk Billy halála kapcsán.
Hanzo ráadásul a Predator ellen harcoló közösségek rejtélyes alakjait gazdagítja. Egy névtelen yakuza (nevét ugyancsak a stáblistáról ismerjük csak), akinek testét tetoválások láncolata borítja, ugyanakkor öltönyben jár a dzsungelben. Első felbukkanásakor is egyszerűen és teljesen váratlanul lép be oldalról egy totálképbe.
A karakter legtitokzatosabb jellemzője azonban, hogy a bal kezéről hiányzik két ujja. Így az, hogy kardjával képes kivégezni egy Predatort, egekbe emeli Hanzo harctudását. Ugyanakkor izgalmas homályba vész, hogy miért büntette meg a japán gengszterklán ujjainak levágásával Hanzót. A férfi egyébként egyetlen röpke párbeszéd erejéig szólal meg a filmben, amikor azt firtatják társai, miért hallgat. Válasza lehet a rejtély nyitja: „Mert túl sokat beszéltem.”
Isabelle (Alice Braga) – Ragadozók (2010)
Antal Nimród életművében azt szeretem, hogy a tengerentúli filmjei többségében is igyekszik valamilyen szempontból kapcsolódni kultikus elsőfilmjéhez, a Kontrollhoz. A Ragadozókban például nemcsak az outsider-figurákból álló közösség motívuma köszön vissza, hanem a szimbolikus helyszínválasztás is. A Kontroll metróvilága egy transzcendens helyszínnek bizonyul, ahonnan egy önsorsrontó építésznek kell visszatalálnia a felszínre, a Ragadozók bolygója pedig egyfajta purgatórium, ahol a megtévedt katonáknak kell bizonyítania, hogy van még bennük emberség. Ilyen értelemben a Ragadozók Royce-a a Kontroll Bulcsújának, Isabelle pedig a macilánynak öltözött Szofinak felel meg.
„Mi a saját világunk szörnyetegei vagyunk. Jobb, ha többé vissza se megyünk.” – erősíti meg a fenti gondolatmenetet Isabelle a film egy pontján, de azt is érdemes észrevenni, hogy az izraeli haderő katonájaként is a cselekmény egészében azon fáradozik, hogy elrabolt sorstársai felé könyörületet mutasson és Royce eltévelyedő zsoldosát a helyes ösvényre terelje. Mindezt traumatizált múltja miatt is teszi, hiszen egy bevetés során a túlélés érdekében nem akadályozta meg saját társa halálát.
De talán az sem véletlen, hogy egy mesterlövészpuska a nő legfőbb attribútuma, ugyanis éles és tűpontos megfigyelőnek bizonyul. Elsőként érzi meg a harcosok közül, hogy ez a dzsungel más, mint a többi, de az ő tudása kell ahhoz is, hogy Royce végül felülkerekedjen az utolsó Predatoron. Isabelle ugyanis ismeri a sárral operáló módszert a testhő elfedéséhez az 1987-es latin-amerikai összecsapásból. E tulajdonságai miatt pedig Isabelle egy előképnek tűnik a Préda találékony Narujához.
Jerry Lambert (Bill Paxton) – Ragadozó 2. (1990)
A Predator-filmek jellegzetes karaktertípusa a kezdetben antipatikus, a csapat kárára lévő fegyveres, aki kisebb-nagyobb jellemfejlődést produkálva, a film egy pontján feláldozza magát a társaiért. Az első rész Dillonjának (Carl Weathers) és a harmadik epizód Stans-ének (Walton Goggins) szépfiúsra hangolt rokona Jerry Lambert. Ő a Ragadozó 2. „légkondiszerelőnek kinéző” magányos cowboya, a rosszul működő poénok nagymestere, akinek minden korábbi társát megölték nagyképűsége és önzősége miatt. Valójában csak egy fiatal bugris, aki hírnévre vágyik, de nincs másra szüksége, csak egy erőskezű mentorra.
Jerry Lambert súlyos személyiségnek tűnhet, de Bill Paxton alakításában komikus figura, aki ha feladatot kap a felettesétől, a lehető legnagyobb lelkesedéssel fog bele. „A sajtó a specialitásom!”, „A követés a specialitásom!”, „A szerencse a specialitásom!” – ismételgeti, miközben egyre nagyobb alázattal alkalmazkodik a nyomozócsapat szellemiségéhez. A humoros helyzetek révén fokozatosan nyeri el a szimpátiát, hogy aztán a metrós mészárlás során mutatott önfeláldozó magatartásáért még inkább sajnáljuk.
Jerry Lambert kapcsán nem lényegtelen megemlíteni, hogy a film egy pontján láthatóvá válik a Predator trófeagyűjteménye, ahol többek között egy Alien koponyája is szemügyre vehető. A crossover később két konkrét epizódban meg is valósult, de az akciódús Predator 2-n eredendően is érezhető némi James Cameron örökség. A Jerry Lambert és női kollégája közti kémia például valamelyest rímel A bolygó neve: Halál Hudson-Vasquez párosához. De amellett sem mehetünk el szótlanul, hogy a „magányos cowboyt” alakító Bill Paxton az egyik olyan színész, akit megölt egy Alien, egy Predator és egy Terminátor is.
King Willie (Calvin Lockhart) – Ragadozó 2. (1990)
A közép-amerikai őserdőket követően egy olyan Los Angeles-ben vadászott a Predator, amit a 80-as, 90-es években elharapódzó nagyvárosi bűnözés disztópikus közeggé alakított. A második rész ezen felül némi blaxploitation szájízt is kapott, amiről nemcsak a gettó megtisztításán dolgozó, afroamerikai zsaru főhős (Danny Glover) gondoskodott, hanem King Willie alakja is. A jamaicai bandavezért ráadásul egy ikonikus blaxploitation színész, Calvin Lockhart (Gyapot jön Harlembe, Let’s Do It Again) formálta meg.
S bár King Willie csupán egyetlen jelenetben bukkan fel, összesen kb. 4 percet tölt a vásznon, rébuszaival („Amit nem lehet megállítani, azt nem lehet. Amit nem lehet megölni, azt nem lehet megölni.”) és a hollywoodi tömegfilmre oly jellemző, felületes kulturális ábrázolásával nagyon is emlékezetes karakterré tudott válni. A bandavezér ugyanis raszta frizurájával és szókincsével (pl. „Babylon”) valóban Jamaicához kapcsolódik, ugyanakkor a vudu iránti erőteljes vonzalmával sokkal inkább Haitihez húz. Így vagy úgy, de a csontokból jósló gengszter, aki képes riválisai szívét rituális keretek között kivágatni, csak hogy lelküket a magáévá tegye, igencsak bizarr miliőt tudott kölcsönözni ennek az elrajzolt Los Angeles-nek.
Végzete pedig a Predator-filmek legstílusosabb halálnemeinek egyike. Esőáztatta, kietlen tűzlépcsőkkel teli sikátor; vízen járó, kezdetben láthatatlan ellenfél; kígyófejű, csont sétapálcából kihúzott penge; majd egy kihagyásosan ábrázolt összecsapás végén a bandavezér sikító, levágott fejét látjuk és halljuk, ahogy a Predator raszta tincseinél fogva trófeaként hordozza magával. Az emlékezetes momentum a Terminátor filmekért, A bolygó neve: Halálért és az Ollókezű Edwardért felelős Stan Winston Stúdió trükkjeit dicséri.
Leona Cantrell (Maria Conchita Alonso) – Ragadozó 2. (1990)
A kilencvenes évek zsarufilmjeiben azt az összetevőt szeretem talán a legjobban, hogy a főhősök köré rendre komplett nyomozócsapatok szerveződtek, amelynek tagjai kellő teret is kaptak aztán az érvényesüléshez. A szökevényhez, a Die Hard 3-hoz vagy a Halálos fegyver-folytatásokhoz hasonlóan a Predator 2. is egy családias nyomozócsoportra épít, aminek oszlopos tagja a latin-amerikai származású Leona Cantrell.
Dicséretes, hogy Leona női zsaruként a csapat egyenrangú tagja, aki határozott kiállással és kellő tapasztalattal rendelkezik a terepen való munkához. Ezt bizonyítja, hogy főnökét, Mike Harrigant (Danny Glover) leszámítva csak ő rendelkezik body counttal a filmben, emellett ő az egyetlen, aki kapcsolatot tud létesíteni King Willie-vel, a jamaicai bandavezérrel. De ha úgy alakul, képes megszorongatni a vele tiszteletlen rendőrtársak tökeit, és minden félelme ellenére a metró végébe merészkedik egy brutális mészárlást követően.
Leona Cantrell alakja azonban azért is meghatározó a Predator univerzumban, mert általa válik még inkább rokonszenvessé és tiszteletet parancsolóvá a címszereplő. Öt film alapján ugyanis úgy tűnik, hogy a Predator mindösszesen két embertípusra nem vadászik: a fegyvertelenre és a terhes nőre. És ha Leona Cantrell nem létezne, utóbbi tényt nem is tudnánk.
Mac (Bill Duke) – Ragadozó (1987)
1985-ben még Arnold Schwarzenegger megette reggelire Bill Duke zöldsapkás karakterét a Kommandóban, két évvel később viszont a két színész már egy osztagban vonult egy latin-amerikai dzsungel mélyére. John McTiernan Ragadozójában a Bill Duke által megformált Mac igazán különleges pozíciót tölt be: egyrészt ő pillant meg a filmtörténet során először (!) egy magát kiválóan álcázni képes Predatort, másrészt az afroamerikai figura lesz a film melodrámai középpontja.
Mac az ominózus találkozáskor tulajdonképpen a múlandósággal néz szembe, és a megfoghatatlan űrlénnyel való őserdei harc során a halál közelségének kiemelt fázisait éli át: vaktában lövöldözős kétségbeeséstől a bosszúvágyó haragon, majd a depresszión át az elfogadást jelképező halálba vonulásig. Fel kell tehát ismerni, hogy a cselekményt nemcsak a raszta hajú idegen tartja szüntelen feszültségben, hanem az emberarcú kommandós is, amit az az ikonikus mozzanat is hangsúlyoz, amikor Bill Duke az izzadtságát, valójában a félelmét borotválja egy összecsapás küszöbén.
Mac csupán külső attribútumaiban (komoly izomzat, domináns fegyverarzenál, rideg rágózás) tűnik a Reagan-korszak akcióhősének, a lelke – és eleve, hogy van neki – számomra atipikus különlegességnek bizonyul. Olyan, mintha egy korszak végét hordozná magában: a fájdalmas élményt, amikor egy erőnléti, kreativitásbeli és technikai fölényben töltött, hosszú életszakasz egy pontján szembetalálkozunk egy nálunknál nagyobb erővel, a véggel. A kérdés csupán az, hogy John McTiernan a 80-es évek maszkulin gondolkodásmódját, vagy a reagani Egyesült Államok egóját igyekezett Mac alakjával kritika tárgyává tenni?
Rory McKenna (Jacob Tremblay) – Predator: A ragadozó (2018)
Rory McKenna alakja mellett azért nem lehet elmenni, mert a Predator univerzum egyetlen hangsúlyos gyerekszereplője. Egy magasan funkcionáló, autista kisfiú, akit minden ezzel a spektrumzavarral kapcsolatos filmes sztereotípia jellemez. Emlékezetből visszarak több sakktáblányi ledöntött figurát a helyére, de képes feltörni a földönkívüli eszközök kódjait is. Épp emiatt válik üldözötté.
Rory McKennát két szempontból tartom izgalmas mellékszereplőnek. Egyrészt illeszkedik egy revizionista szuperhősfilmeket tömörítő trendhez, ahol az autizmus nem rendellenességként, hanem az evolúció következő lépcsőfokaként jelenik meg (lásd még A könyvelő). Például a negyedik rész csúcsragadozója is a különleges képességű kisfiúban találja meg a méltó ellenfelet a katonák helyett.
Másrészt Shane Black ebben az epizódban egy Anders Thomas Jensen filmjeiből ismerős világot igyekezett megteremteni. Az igazság bajnokaiból is tudjuk, hogy a dán rendező szerint a furcsa emberek egymást keresik, mert akkor nem tűnnek annyira furcsának. Az autista kisfiú védelmére pedig egy olyan csoport kel, ami többek között egy Tourette-szindrómás, egy vallási megszállott és egy öngyilkos hajlammal megáldott ex-katonából áll. Shane Black tehát a csodabogarak szerethetősége mellett érvel. Ezért is olyan emlékezetes jelenet, amikor Rory McKenna a fejére erősített Predator-maszkkal megy el Halloweenkor édességet gyűjtögetni.
Taabe (Dakota Beavers) – Préda (2022)
A legújabb Predator-film, a Préda nemcsak azzal hozott újat az univerzumban, hogy egy amerikai őslakos törzs 18. századi világába helyezte a cselekményét, hanem azzal is, hogy a kortárs trendeknek megfelelően egy nőt tett meg főszereplőnek. Naru azzal küzd, hogy nő létére harcossá szeretne válni, ám ezt a férfiak vezette közösség szinte csak ellenszenvvel tudja kezelni. A Prédából lehetett volna egy elfogult, feminista kiáltvány is, ahol valamennyi férfi karaktert negatív színben tüntetnek fel, de Dan Trachtenberg dicséretére váljon, hogy Taabe révén a cselekménybe iktatott egy józan gondolkodású indiánt is.
Taabe szeretetteljes testvéri kapcsolatban él Naruval egy olyan családban, amelyben megvolt minden támogatottsága ahhoz, hogy a törzsközösség nagy harcosává váljon. Ezért is olyan erőteljes képsor, amikor az éj sötétségében hazasétál a rettegett puma levágott fejével. Alapvetően ő maga sem véli természetesnek húga álmodozását a rituális vadászatról, de mégis képes megadni a lánynak a próba lehetőségét. Ennek oka egy felismerés: Taabe évszázadok óta rögzült harcmodorral áll bele minden összecsapásba, de képes meglátni, hogy Naru módszerei is lehetnek célravezetők. „Olyat is látsz, amit én nem!” – ismeri el a lány tehetségét, miközben azt is bevallja, hogy Naru tervével volt képes csak elkapni a nagymacskát.
Taabe tehát egy olyan, üdvözlendő személyiségfejlődést mutat be a nőkkel kapcsolatos szemléletmódjában, ami nagyon is pozitív karakterré teszi. A fehér telepesek táborában már egy csapatot alkotva, egyenrangú félként harcol Naru oldalán a Predator ellen.
