Fiatal vagy, kiábrándult, nemtörődöm. Kirúgtak az állásodból, a barátnőd bejelenti, hogy terhes, a saját lábadra kéne állnod. Az idei Észt filmhét zárásaként vetített Free Range bemutatja, hogy mit ne tegyél ebben a helyzetben.
Fred (Lauri Lagle) egy huszonéves, nárcisztikus fiatal, akinek komoly válaszút elé ért az élete. A problémáit görbe éjszakákkal orvosló kamasz egyedül íróként tudna kiteljesedni, viszont kénytelen elvállalni olyan munkákat, melyek monotonitása csak tovább növeli belső frusztrációját. A kapitalista felfogás ellen küzdő hedonista fiatal őrlődését elénk táró alkotás kevés párbeszéddel, rideg, kékes képkockákkal, szimbólumok használatával és gondosan megválogatott zenei betétekkel próbálja átélhetővé tenni Fred belső küzdelmét.
A film címe, Free Range (az angol nyelvben a szabadtartásban nevelt állatokra használt kifejezés) és alcíme, Ballada az élet elfogadásáról (Bertolt Brecht egyik művének is a címe) már sejtetnek valamit abból a feszült ellentétből, amivel főszereplőnk is kénytelen szembesülni. Veiko Õunpuu legújabb filmje a szabad akaratot és a belénk vésett társadalmi normákat ütközteti. A rendező a 2007-es Őszi bál és a 2009-es The Temptation of St. Tony című filmjeivel vívta ki magának az elismerést. Utóbbi alkotása a független filmesek legnagyobb díjátadóján, a Sundance Festival-on is jelölést érdemelt.
Az első főszerepét játszó Lauri Lagle furcsa arcvonásaival és semmibe vesző tekintetével hitelesen formálja meg a kilátástalan fiatal felnőttet, akárcsak a folytonos megbocsátásra kárhoztatott barátnőt, Susanna karakterét alakító Jaanika Arum. A film leghatásosabb eleme mégsem a színészi játékban keresendő. Ha a párbeszédeket elhagyva csak a zenéket hallhatnánk, akkor is megérthetnénk a szereplők gondolatait. (Néhány sokatmondó cím: Time in a Bottle, Lift it Up, Peace Train, Seabird, Forever Young, Glory Road)
A Free Range előzetese mozgalmas 104 percet ígér, a teljes film sajnos ezt nem igazolja. Fred őrlődésének érzékeltetésére a rendező több esetben 2-3 percesre nyújtott párbeszédmentes jelenetekkel dolgozik, amivel eléri, hogy ne csak a főszereplő, de a befogadó is szenvedni kezdjen. A tragikomikus részek valamelyest oldják a nézőn eluralkodó teljes letargiát, a mosolyra ingerlő jelenetekkel viszont fukarul bánik Õunpuu. A zeneválasztás telitalálat, a színészi játékra sem lehet panasz, a feldolgozott téma is érdekes lenne, mégis kesernyés szájízzel távozik a néző. A kevesebb több elvét alkalmazva egy feszesebb és kevésbé nyomasztó filmet kaphattunk volna.
Veiko Õunpuu saját elmondása szerint: „Észtországban nincs filmipar, csak néhány őrült, költséges hobbival”. Akkor miért is lehet érdekes egy – a filmkészítés szempontjából marginális helyzetű – balti állam filmes válogatása a magyar mozinéző számára? Az Észt filmhéten minden évben megismerhetünk olyan alkotásokat, amik méltán megérdemelnék, hogy ne csak egy fesztivál keretében találkozhasson vele a nagyközönség. Az idei felhozatalból ilyen például a Kertu. A Free Rangenek ugyan nem sikerült kiemelkednie a 2013-ban bemutatott észt filmek táborából, ez viszont nem szabad, hogy elvegye kedvünket a jövő évi részvételtől.
