Ilmar Raag észt filmrendező legújabb filmje, a Nem jövök vissza két, árvaházban felnőtt lány különös kapcsolatát meséli el egy kelet-európai road-movie-ban. Az érzelmekkel teli alkotás gyakran hatásvadász elemekből és közhelyekből építkezik, valami mégis megfog belőle minden nézőt. Például két csodálatos elsőfilmes alakítás.
Ilmar Raag talán külön kategória lehet az észt filmművészetben, hiszen kevés olyan kis nemzetből érkező rendezőt ismerünk, akinek majdnem minden filmje látható volt a magyar mozikban, némely még forgalmazásba is került idehaza. Nemzetközi ismertséget 2007-ben, a Karlovy Vary-ban különdíjjal kitüntetett Az osztály című filmjével szerzett, ezt követő munkái azonban már más rugóra járnak. Férfi rendező létére szerzői védjegye lett, hogy filmjeiben különleges női sorsokat mutat be, és az Észt hétnek hála évről évre figyelemmel kísérhetjük a művészi életút alakulását. Két évvel ezelőtt az Egy hölgy Párizsban című filmben francia-észt kapcsolatokat láttunk megelevenedni Jeanne Moreau ihletett játékával, tavaly pedig az enyhén autisztikus nő és a rákos-alkoholista férfi lehetetlennek tűnő, mégis megrázó erejű szerelmi története, a minden idők legszebb észt szerelmesfilmjének kikiáltott Kertu érkezett Magyarországra.
Hasonlóan nehéz témát és érzelmi túlfűtöttséget ígér a Nem jövök vissza című, árvaházból induló, talán sehova se tartó, orosz-észt (és sok más) road-movie Anjáról (Polina Puskaruk), aki felnőve az induló élet reményét kapná, ha nem találkozna egy véletlen folytán Cristinával (Vika Lobahova), aki fiatalkori önmagára emlékezteti. Anja úgy érzi, kapott még egy esélyt arra, hogy megtanulja, hogyan kell szeretni. A „testvérpár” Kazahsztánba indul, megkeresni az egyetlen embert, aki Cristinát szereti. A nagymamát. Az ószövetségi zsidó nép messianisztikus vándorlásához hasonló, hosszú stoppos utazás végül nem úgy teljesedik be, ahogy azt szeretné(n)k. Több csavar után van ugyan megérkezés, de ennek részleteiről inkább ne essen szó.
Sokkal fontosabb a két lány közötti érzelmi kapcsolat, amit nagyon finoman, érzékeny műszer pontosságával tud megrajzolni a rendező, magunk is a bőrünkön érezzük a főszereplő Anja érzelmi változásait. Hogyan esik ki hirtelen a biztonságosnak vélt egyetemi tanári életéből, házas férfival folytatott viszonyából, hogy aztán valahogy rácsatlakozzon egy vadidegen kislány, és hogyan lesz ebből a véletlenből újabb esély, úgy is mondhatjuk nagy szavakkal, hogyan találhatja meg végre önmagát a főszereplő.
Valószínűleg jó lehet Ilmar Raaggal dolgozni, a színészvezetés olyan inspiratív fokát sugározza a Nem jövök vissza, ami továbblökheti, újabb tapasztalatokat adhat a két fiatal, pályakezdő színésznőnek. Életszerű karaktereik élnek a vásznon, Polina Puskaruk igéző, tiszta szeme, ártatlan tekintete tökéletes ellentétben, feszültségben áll azzal, ahogy neki az utazás végére fel kell nőnie. Az utazás pedig örökké tart, talán sosem érkezünk meg, nem vezet sehova, ahogy erre a film elején látható, Byronról szóló egyetemi előadásban is felhívja a figyelmet a hősnő, még egyetemi tanárként. A film végére valahogy mégis megdönti ezt a gondolatot.
Anja úgy érzi, kapott még egy esélyt arra, hogy megtanulja, hogyan kell szeretni.
Noha erős egységben van a film, néha beleesik a kelet-európai érfelvágós művész-attitűd hibájába: sokat esik az eső, sok a sár, és sokat sírnak, még ha ezt gyakran a történet érzelmi töltete meg is követeli. Ennél több formai bravúrt, erős kiegészítő mellékszálakat, kidolgozott mellékszereplőket azért ne várjunk, mint minden road-movie esetében, itt is a főszereplők egymás között meglévő és alakuló viszonya a legfontosabb. Ilmar Raag azonban mindent összevetve nagyon is emlékezetes darabot tett a nézők elé, ami miatt igenis érdemes minden évben felfigyelni az észt hét mozgóképes válogatására.
