Elmo Nüganen rokonszenves háborús filmje a második világháború egyik abszurd szituációját hozza testközelbe: észt katonák éppúgy harcoltak hazájuk szabadságáért Hitler, illetve Sztálin oldalán. Az 1944 a magyarság, filmesek és nézők számára is példamutató alkotás lehet.
Büszke alkotónak képzelem Elmo Nüganent, aki hazája két legnézettebb észt játékfilmjét (Márványba vésett nevek, 1944) jegyzi rendezőként – még az európai körökben jóval ismertebb Ilmar Raagot (Az osztály) is maga mögé utasítja. Az észt népet is különösen szimpatikussá teszi ez a box office siker – a balti állam lakosságának 10%-a váltott jegyet a filmre –, ugyanis nem holmi romantikus vígjátékra költötték a pénzüket, hanem két olyan alkotásra, amely a nemzeti identitást hivatott formálni, a történelmi emlékezetet pedig ápolni. Igaz, Nüganen az akciófilmes elemekre és a közérthetőbb melodrámai hangvételre alapozva folytatta le a népnevelést, de az egyszerűség kontra hősi pátosz arányában az 1944-ben nem kell az észt Szabadság, szerelmet felismerni.
A film a címadó évben játszódik, egy Magyarországéval rokon, különleges történelmi szituációban. Észtországot a nácik tartják megszállás alatt, de már közeledik a szovjet „felmentő” sereg. Furcsa módon mindkét oldalon harcolnak észt katonák, nem is annyira ideológiai meggyőződéstől vezérelve. A kényszerű besorozáson túl egyeseket a bosszú – az 1940-es évek elején a sztálini Szovjetunió több tízezer nem kívánatosnak nevezett észt elemet hurcolt el a szibériai munkatáborokba –, másokat egy balsorsú elképzelés hajt, miszerint a haza felszabadításán fáradoznak a kommunisták oldalán. Elmo Nüganen a kétarcú helyzet tömegfilmes eszközökkel való árnyalására vállalkozik: közelebb hozza a hollywoodi filmeken szocializálódott közönséghez Észtország abszurd történelmét.
Az 1944 két jól elkülöníthető részre oszlik. A film első fele a náci oldalra koncentrál, a frontvonalra helyezi izgalmas történetét, a lövészárok-hadviselés és a fegyvernyugvás bajtársias epizódjai kerülnek előtérbe. A szakasz központi alakját a bosszúszomj vezérli a Vörös Hadsereg feltartására, de társait is az ő elfogult lelkesedése motiválja. A háború abszurditását a rendező pofonegyszerű helyzetekkel hinti el: a behódolt fasiszta hivatalnok csak botorkál a frontvonalon, hitleri üdvözlése viszonzatlan marad, az észt katonák ráadásul kiröhögik a Führer jutalomként kapott, dedikált fotóját.
Épp ez a pofonegyszerűség áll jól a film első felének. Nüganen felvillantja, átélhetővé teszi a lövészárkok mindennapjait, a front elől menekülő néptömegek vándorlását, a váratlan légi támadásokat. Mindezt ráadásul a kis balti állam szűkös lehetőségeihez képest élvezhetően teszi. Az 1944 akciójelenetei – legyen az egy lövészárok-labirintus védelme vagy megszállása, egy aknamezőn való átkelés – kifejezetten izgalmasak és látványosak.
Egy összecsapást követően kerül át a staféta a szovjet oldalra, az akciófilmes elemekről pedig a melodrámára terelődik a hangsúly. Egy szerelmi szál és egy terhes múltú apai örökség jelenti az akadályokat az új központi figura személyiségfejlődésében. A belső konfliktus súlya (erkölcs kontra eladott lelkű kádersors) azonban sem a játékidővel, sem a nevelői célzattal nem áll összhangban. A fekete autókban zajló beavatás és a levelekben kimondott igazságok alibi melodrámai megoldásoknak bizonyulnak, az identitás meghatározásának fajsúlyos kérdése csupán felskiccelt példázat lesz, a tragikus döntéshelyzet működik, de elbagatellizálódik.
Így lesz az 1944 az észt népnek rendkívül fontos, más nemzetek számára viszont némileg felszínes, ámde átélhető filmmé. Magyar szempontból legnagyobb erényének az útmutatást tartom. Egyrészt érdekes szempontra hívja fel a figyelmet a második világháborúval kapcsolatban – elég csak a frontvonalon összetalálkozó nyilasok és a szovjet „felszabadítók” oldalára álló magyarságra gondolni. Másrészt jelzi, hogy mennyire jó úton halad a műfajiság és a történelmi emlékezet keresztezésében Szász Attila és Köbli Norbert tévéfilmjeivel (A vizsga, Szabadság – különjárat, A berni követ). Nem ártana őket a mozifilmek irányába terelni és ott marasztalni.
