Május 12-13 között a soros EU-elnökség kapcsán rendezték meg Budapesten a Corvin moziban az EuroCine27 elnevezésű filmvetítés-sorozatot, és bár a megtekintésre kiválasztott filmek között akadt egy vérlázítóan unalmas svéd alkotás is, a spanyol és a brit film kárpótolt ezért a csalódásért.
Mint a rossz híreken, úgy essünk túl először az északi ország küldötte Burrowingon: a film egy kisfiú szemszögéből meséli el szomszédságára vonatkozó megfigyeléseit, mindezt pedig olyan intenzitással teszi, mintha az Alföld legelhagyatottabb területén helyezne el valaki egy kamerát a semmi közepén és várná, hogy történjen valami. Csak éppen nem történik, így a film minden művészi vonulata ellenére is állókép hatását kelti egy mozgókép helyett – ennél tovább fecsérelni rá a szót nem is érdemes.
A spanyol Cell 211 ezzel szemben remekül eltalált választásnak bizonyult: Juan, a pályakezdő börtönőr első munkanapját megelőzően egy börtönlázadás közepén találja magát, amiből inkognitóját felhasználva próbál meg bármi áron kikecmeregni. Daniel Monzón filmje ettől különbözik a szokványos börtönfilmektől: a hagyományos fogvatartott nézőpontját lecseréli és egy olyan őrt állít az események középpontjába, aki az egyre fokozódó helyzetben kötéltáncot jár jó és rossz oldal között. Juan a túlélésért küzd, de küzdelme során fokozatosan rá kell döbbennie, hogy a várt segítség cserben hagyta, az egyetlen ember pedig, akiben igazán megbízhat és akire számíthat pedig nem más, mint a lázadás vezére. Ez a kettősség teszi a Cell 211-et mindvégig izgalmassá: a bent ragadt kívülálló asszimilálódása eleinte puszta látszat, a feszültséget és izgalmat pedig az adja, hogyan játsszák ki lapjaikat az érintettek. A drámai helyzetet a megfelelő pillanatokban elsütött poénok oldják fel valamelyest, ez a fekete humor pedig a kiváló időzítés mellett a történet közegébe is remekül illeszkedik.
A fekete komádiának a brit The Be All And End All sincs híján, ám a Cell 211-el ellentétben itt nem csak röpke pillanatokra tűnik fel, hanem az egész film alapját szolgáltatja. Robbieról 15 éves korában derül ki, hogy súlyos szívelégtelensége miatt rövidesen meg fog halni, neki azonban közelgő halála helyett szüzessége válik legnagyobb problémájává. Barátja, Ziggy mindent bevet azért, hogy teljesítse a haldokló utolsó kívánságát, ez pedig mókás helyzetek sorozatát eredményezi. Bár a végkifejlet végig előre sejthető és akadnak a filmben meglehetősen laposnak mondható megoldások, Bruce Webb rendezése a középpontjában álló drámai esemény ellenére végig szórakoztató marad, így ha nem is tekinthető Oscar-esélyes remekműnek, könnyű délutáni kikapcsolódásnak ideális lehet.
Persze a fentieken kívül akadtak még kiváló filmek a 27 tételes válogatásban – a rövid leírások alapján legalábbis –, ám két napba sűrítve időben mindössze a fentiek megtekintésére futotta. Emellett ki kell emelni a kezdeményezés itthoni egyedülállóságát: igaz ugyan, hogy kisebb-nagyobb fesztiválokon és tematikus filmheteken találkozhatunk kevésbé ismert, ám annál kiválóbb nemzetközi fesztiválfilmekkel, ám 27 nemzet alkotásait egy időben, egy helyen felvonultatni példaértékű vállalkozás. Nagy kár, hogy hosszú ideig valószínűleg ez volt az első és egyben utolsó EuroCine Magyarországon – igazán lehetne a soros EU-elnökségen kívül valami más apropót is találni arra, hogy ilyen sokszínű és nemzetiségű filmkavalkádot élvezhessen az erre vevő nézőközönség…