Péntek este 18:45-re már zsúfolásig megtelt a Toldi előtere, ahol egy, az EuShorts arculatához illő, műtősruhába öltözött bábu mutatta az utat a kisfilmekre éhező sokaságnak. A tömeg a nyitóvetítésre sem oszlott fel, csak megváltozott a sűrűsége.
Azt, hogy mennyire laza az egész fesztivál, jól jelzi, hogy a szervezők sem készültek hosszas és untató, az előkészítés nehézségeit részletesen taglaló nyitóbeszéddel. Egy rövid bemutatkozás és a nézők üdvözlése persze nem árt, ez meg is volt, aztán pöröghettek is a filmek a Nonkonform blokk szűk másfél órájában.
Elsőként rögtön megismerkedhettünk Aargh-al, aki a moziipar ügyeletes szörnyszerepét a berlini állatkert gondozói egyenruhájára cserélte Philip Hillers filmjében. A dokumentarista formába öntött fikcióban a címszereplő élete kerül terítékre, aki amilyen esetlenül mozog a kamera előtt vagy az állatkertben, annyira képes belopni magát a szentimentális nézők szívébe. Az Aargh! legfőbb ereje a dokufilmekből átvett szerkesztésben és eszközhasználatban rejlik: a főszereplőt követő stáb és a beszélő fejes részek pont azt a pluszt teszik hozzá a filmhez, amitől nem csak egy nagy, fura, piros figura marad meg a vetítés után az emlékeinkben, hanem Aargh, a maga 3 méteres „valóságában”.
A berlini Arany Medve díjas Incidens egy banknál már a technikai bravúrokat felvonultató filmek sorát nyitotta. Ruben Östlund rendező egy 12 perces hosszú beállításban, egy fix pontból folyamatosan pásztázó kamerával mutatja be egy füstbe ment bankrablás történetét, amit nemcsak a bankrablók szemmel látható hozzá nem értése, hanem a környéken bóklászó járókelők kommentjei tesznek még irreálisabbá és nevetségesebbé. Ez a szokatlan szerkesztési mód a nézőt is a szemtanúk közé helyezi, aki így eggyé válik a járdán ácsorgó és kamerázó szemtanúkkal és ő maga is kíváncsian várja, mi sül ki végül ebből a nagy rakás szerencsétlenségből.
Az este harmadik filmje egy elég merész vállalkozás: Mr. Foley a kórházban arra ébred, hogy ágya lábánál egy komplett zenekar és zörejkeltő szakemberek kis csoportja generálják az őt körülvevő hangokat, ami az elején még vicces is, de három perc után kezd nagyon beteggé válni.
Ennél valamivel érdekesebb az Incidens egy banknál párdarabja, Nicolas Steiner Helmut vagyok című filmje, ami nem szól másról, mint hogy egy csendes kis születésnapi ünnepség hogyan fordul át a komplett díszlet teljes szétszedésébe – egyetlen hosszú, vágás nélküli beállításban. Bár a struktúra könnyen kitalálható azok után, hogy az asztal után a fali szarvastrófea is kisétál a képből, az egyre irreálisabb megoldások mégis érdekessé teszik a filmet. Tipikus példája ez azoknak a daraboknak, ahol a történetet arra találták ki, hogy legyen mire felhúzniuk egy remekül kitalált és gondosan kidolgozott technikai bravúrt – ez meg ráadásul szellemesre is sikerült.
A következő két filmre érzésem szerint a blokk leeresztett, a Rubika és a Casus Belli bár technikailag szintén érdekesek (előbbi egy, a pixeles számítógépes játékok világát megidéző animáció, ami valami különös módon ötvözi a Rubik-kockát a gravitációval, utóbbi pedig a végtelen sorban állás körkörösségével játszik), egy idő után vagy unalomba vagy az előre kiszámíthatóság érdektelenségébe fulladtak.
Szerencsére ekkor jött Simonyi Balázs Fináléja, amit nem véletlenül válogattunk be annak idején mi is születésnapi rövidfilm-összeállításunkba. A film még mindig remek kis szösszenet, a hosszú beállítások estéjéhez tökéletesen igazodik, harmadszori megtekintésre is felüdülés volt mind a nyolc perce, bár a végepoén mostanra már jócskán vesztett a meglepetés átütő erejéből.
Végül egy elborult norvég musical zárta a programot, amiben nem az vált ki megrökönyödést egy tizenéves fiú szüleiben, hogy fiuk a homoszexualitás jeleit mutatja, hanem hogy választottja – hatásszünet: kopasz. Olyannyira kiborulnak ezen, hogy érzéseiket kénytelenek dalba foglalni, amibe aztán persze maga az érintett és az egész város is bekapcsolódik, mi pedig megtudjuk, mi mindent veszítünk azzal, ha nem kavarunk kopasz krapekokkal. Nem tudom, a véletlen egybeesés hozta-e így, vagy a nézőket szerették volna megviccelni a szervezők azzal, hogy hazafelé menet se tudják kiverni a fejükből a Kopasz krapek fülbemászó és hosszú távon idegesítő dallamát, mindenesetre egy sorrendcserével, azt hiszem, sokkal jobban jártak volna az érzékeny fülűek. Egyébként a film maga epic, ezt egyszer látni kell, de többször már csak az elvetemültebbek nézzék meg.
Az EuShorts nyitánya összességében tehát pozitívra és szórakoztatóra sikeredett, feltéve, ha vevők vagyunk a totális értelmetlenségre, a hülyeségekre és a poénokra kifuttatott filmekre. Aki ennél valami komolyabbra vágyik, az menjen el kedd este a Viccen kívül blokkra, aminek kritikáját itt olvashatjátok.
