Sokan biztosan azt hiszik, hogy a ‘tekercs főszerkesztőjeként egy vetítőteremben élek. Sajnos nem. A kedvencek összeszedésekor teljesen lesújtva vettem tudomásul, hogy legalább egy tucat olyan film került idén a mozikba, amit mindenképpen szerettem volna megnézni, mégis elmulasztottam ezidáig. Azért így is volt szerencsém pár emlékezetes darabhoz, melyekből most a teljesség igénye nélkül és nem túl szigorú sorrendiségben szemezgetek.
10. …
A tizedik helyre nem tudtam egyértelmű befutót választani: A csodálatos pókembert fantasztikus 3D megoldásai miatt és a Tobey Maguire-t feledtető új lendületért, az Én, a séfet a térdcsapkodós gasztrohumorért, Az emlékmást a szemcukorkákért, az Egy veszedelmes viszonyt a kosztümös Mads Mikkelsenért, a Volt egy táncot Sarah Polley finomságáért, a Szerelmet a feketepiacrólt pedig kíméletlen őszinteségért szerettem.
9. Krízispont
2012 még mindig a gazdasági világválságról szólt, így a Krízispontnál aktuálisabb film nem igazán kerülhetett volna a mozikba. J.C. Chandor alkotása egy nagyon erős színészgárda segítségével meséli el a válság kirobbanásához vezető események történetét. Bár a rendező egy percig sem engedi a feszültséget lankadni, a Krízispont jelentőségét sokkal inkább a rendkívül fontos üzenet mintsem a filmes értékek adják.
2012-ben sem volt sok új a Nap alatt. A remake-ek és adaptációk tengerében hihetetlen felüdülést hozott a mozikba Rian Johnson saját forgatókönyvéből rendezett filmje, a Looper – A jövő gyilkosa. Johnson az igen látványos akciójelenetek mellett az alapos karakterábrázolásra is nagy hangsúlyt fektetett, így tudott filmje a játékidő közel két óráján át is izgalmas és érdekes maradni. Az eredeti ötlet, a remekül összerakott sztori és a film második részét jellemző erős kamaradráma feledteti velünk Bruce Willis ultragagyi séróját és a szereplőkkel való azonosulás nehézségét. A film fiatal sztárja Joseph Gordon-Levitt végre végérvényesen megjegyezteti velünk nevét, és A sötét lovag – Felemelkedés után ismét bebizonyítja, hogy a Tíz dolog, amit utálok benned óta igencsak felnőtt.
7. Felhőatlasz
2012 egyik számomra legjobban várt filmje a Felhőatlasz volt, mely szerencsére be is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Az egy csoportnyi ember évszázadokon átívelő közös történetét elmesélő eposz az utóbbi évek egyik leglátványosabb meséje, melytől ha ennél többet nem várunk, biztosan maradandó élményt adhat. Nekem személy szerint fontos üzenetet is hordozott a Wachowskiék és Tom Tykwer közös munkájából született fantasy, de aki nem nyitott a reinkarnáció, az eleve elrendeltetés vagy a pillangóeffektus gondolataira, az is igazán jól szórakozhat a szemkápráztató képeknek, a bámulatos színészi játéknak és a fülbemászó dallamoknak köszönhetően.
6. Bosszúállók
Aki ismer, tudja, hogy nekem a képregényfilm önmagában boldogság. Az, hogy idén is igen szép számmal landoltak a papírhősök a vásznon, s közülük három is érdemes megemlékezésre, kifejezett elégedettséggel tölt el. Az év második legjobb képregényfilmje a Bosszúállók lett nálam, mely a Marvel többéves építő munkájának megkoronázása volt. Bár sokan bírálják – jogosan – a filmet egysíkú karakterei miatt, én személy szerint nagyon jól mulattam rajta. A finálé káprázatos akcióban öltött testet olyan látvánnyal kényeztetve, melyre ritkán akad példa. A Bosszúállók – előzményfilmjeivel egyetemben – másik hatalmas érdeme a Marvel univerzum képregényeire jellemző intertextualitás vászonra ültetése: az egymással kommunikáló, folyamatosan egymásra kacsintó filmek a bennfentesség érzésével ajándékoztak meg – egy olyan érzéssel, ami miatt sok hiányosságot hajlandó voltam megbocsátani.
5. Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték
2012 egyértelműen Robert Downey Jr. éve volt. A Forbes éves összesítésében is tisztán látszik, idén ő hozott a legtöbbet a stúdiók konyhájára. Én személy szerint nem nagyon vagyok meglepve: a kétszeres Oscar-jelölt színész közel negyven éves (!) pályája során hihetetlen biztos kézzel választott filmjei és szerepei csak ide vezethettek. Idén szerencsére a Marvel project mellett Guy Ritchie detektívesdijének folytatására is jutott ideje, melyben ismét magára öltötte Holmes teljesen új tartalommal feltöltött karakterét. A folytatás – a totál hiteltelen Noomi Rapace ellenére is – meg tudta ugrani az előző rész szintjét, és egy igazán szórakoztató nyitányt adott az évnek.
4. Skyfall
Mads Mikkelsen ellenére is rettenetesen utáltam a Casino Royale–t, s bár A Quantum csendjére kicsit megenyhültem, még mindig nem értettem, mit keres Daniel Craig Sean Connery vagy Pierce Brosnan helyén. A keménykötésű brit a Skyfallban lett végre 007-essé, azzá a szupertitkos ügynökké, akinek kalandjain – apám óriás rajongásának köszönhetően – felnőttem. Sam Mendes a Skyfallban visszanyúl a gyökerekhez, folyamatosan utal elődeire, miközben nagyon is a XXI. század nyelvén beszél. Felállt végre a csapat, én pedig elégedetten várom a következő részt.
3. Holdfény királyság
Kevés film van, ahol a mese, az üzenet és a képi világ olyan szorosan kéz a kézben járna, mint a Holdfény királyság rendező-operatőr párosának közös filmjeiben. Robert D. Yeoman csak rá jellemző pasztelljeiben és Wes Andersen csodálatos párbeszédeiben, szerethető karaktereiben és abszurd történéseiben egyaránt ott élnek a lélek apró rezdülései és óriás hullámokat kavaró viharai. A Holdfény királyság ifjú szerelmespárjának viszontagságos története olyan szívmelengető élmény, mely nem egyszerűen másfél órányi búfelejtő a deheroizált hősök, sötét képek és kiábrándító realizmus világában, hanem igazi reménysugár, melyet az ember a szívébe zárva hordozhat hosszú, hosszú ideig.
2. A sötét lovag – Felemelkedés
Az év általam legjobban várt képregényfilmje egyértelműen a Nolan-féle Batman-trilógia záródarabja, A sötét lovag – Felemelkedés volt, mely bár nem tudta elérni a második rész színvonalát, mindenképpen méltó befejezést adott az újjászületett Batman mítosznak. Bár voltak félelmeim az új karaktereket, különösen a Macskanőt illetően, Nolan ismét bebizonyította, hogy érti a csíziót, és minden színészéből a maximumot hozta ki.
Amikor elkezdtem összerakni ezt a listát, az egyetlen biztos az volt, hogy az élén a Martha Marcy May Marlene fog állni, annak ellenére, hogy nem tervezem egyhamar újranézni. A kisebbik Olsen testvér főszereplésével készült film ugyanis brutális, őszinte és igencsak nyomasztó – és egyértelműen a legnagyobb hatású mozi, amit idén láttam. Még napokkal a sajtóvetítés után is a fejemben járt, felkavart, feldühített. A kiszolgáltatottság, az alárendeltség, a szabad akarat egyetemes kérdéseit feszegető film meglepően erős kezdés az elsőfilmes rendező-forgatókönyvíró Sean Durkintól.
