Táncoló szociopata, intézetből szabadult papnövendék, siket metáldobos – 2020 legjobb filmjeinek listáján többek közt ilyen rendhagyó hősök szerepelnek, az összeállítás azonban további meglepetéseket tartogat.
Az idei esztendő streaming-dominanciája még inkább tetten érhető a toplistán, melyben a Filmtekercs szerkesztőségének idei kedvenceit gyűjtöttük össze. Nincs mit tenni, ez a jövő: a mozik remélhetőleg ideiglenes bezárása miatt a megkapó, gondolatébresztő és maradandó alkotások legfőképpen VOD-szolgáltatókon és streaming-csatornákon érkezett el.
A különös év ráadásul különös első helyezettet érdemel, viszont az addig vezető utat is filmes csemegékkel köveztük ki. A 20-as lista tíz helyezettje már ismeretes,
jöjjön a 10 film, ami a legtöbbet jelentette számunkra 2020-ban.
10. First Cow
Ki gondolta volna, hogy 2020 egyik legjobb filmjében még egy puskalövés is alig fog eldördülni, mégse tudja róla az ember levenni róla a szemét? Kelly Reichardt alkotása igazi revizionista anti-western, amiben a poros-köves sivatagot, a keleti part (jelen esetben Oregon állam) saras, mocsaras erdeje vált fel. Hősei nem pisztolyforgató cowboyok, hanem a mindennapi megélhetésért küzdő munkások, pionírok, emigránsok, ha úgy veszük Amerika építőkövei. Két férfi barátságságról és viszontagságaikról szóló alkotás a First Cow, aminek csöndes minimalizmusa valósággal felfrissítő, a mai hangos, cukormázas látvánnyal telített gigamozik mellett.
A szelíd pék Otis Figowitz (John Magaro) és a leleményes kínai King-Lu (Orion Lee) tűz és víz párost alkotnak, kettejük kapcsolatát eleinte csak a kényszer, aztán a jobb sors iránti szövetség határozza meg, ahogy saját készítésű süteményeikkel próbálnak a kietlen és kíméletlen vadvilágban túlélni. Ha kell még lopnak és csalnak is (az alapanyagnak számító tejet biztosan), de a néző végig szurkolni fog nekik, hogy leljék meg a jobb sorsot. Reichardt értő, intelligens és csöndes rendezése, a festőién fényképezett tájak, a fanyar humorú dialógusok és a remekelő színészek (közöttük Toby Jones) az igazi függetlenfilmes gyöngyszemmé állnak össze, a McCabe és Mrs. Miller 21. századi társává. Aminek üzenete egyszerű és releváns: Több pénzért nem érdemes az életedet feláldozni. (Szabó Kristóf)
9. Ema
Izzóan provokatív, dühítően ambivalens és menthetetlenül szexi Pablo Larraín legutóbbi rendezése. A kortárs Chilében játszódó film azért is kerülhetett a legjobbak közé, mert képtelenség szabadulni tőle és 2020-ban is képes zavarba ejteni, ezáltal megkérdőjelezni eddigi állásfoglalásainkat számunkara alapvetőnek hitt kérdésekben. A főszereplő Ema (Mariana Di Girólamo), Larraín korábbi filmjeinek főhőseihez hasonlóan a fejébe vesz valamit, amiért megszállottan, minden eszközzel hajlandó küzdeni. A film vonzása éppen ebben rejlik: a minden kognitív tudásunkat és erkölcsi-morális elveinket szembeköpő, megvetendő és megkérdőjelezhető döntéseket hozó karakterek ellenére is elcsábulunk. Ebben persze Nicolas Jaar meditatív techno esztétikája, a közeli képek, erős színek, árnyékok és sziluettek egyaránt bűnösök.
Ema maga a felfoghatatlan szingularitás, aki tudatában van hatalmának: nemcsak saját testét képes uralni, mint tehetséges táncos és erotikus nő, de a környezetében lévőkét is, kortól-nemtől függetlenül. Szociopata és piromán, akinek egész lénye a határokon való átfolyásról szól. Szexualitás és anyaság, gyermeki naivitás és súlyos felelősségek. Magát vizsgálja, ahogyan a film őt: nincs is igazi történet, a film inkább egy karaktervizsgálat az események egymás utánjában. Zavarba esünk a befejezés láttán, és ha csak egy pillanatra engedünk a film csábításának és nyitottá válunk, akkor vagyunk csak igazán nagy bajban! Rögtön hallhatjuk a fülünkben visszhangzó sok kérdést, többek között ezt is: Mi a normális? (Szin Karolina)
8. Sound of Metal
Képzeld azt, hogy az egyik érzékszerved egyik napról a másikra megszűnik működni. A látás, a mozgás, az ízlelés, a szaglás és a hallás, mind-mind olyan dolgok, amik annyira szerves része mindennapjainknak, hogy el se tudjuk képzelni az egyikük nélküli életet. És mégis számos ember van, akinek nap mint nap ezzel a kihívással kell megküzdeni. Hát akkor most képzeld el milyen az, amikor zenész vagy, a zenének élsz, a zenét lélegzed nap mint nap, aztán a sors elveszi tőled az ehhez szükséges legfontosabb dolgot: A hallást.
Pontosan ez az, amivel a Sound of Metal főhőse Ruben Stone (Riz Ahmed) kénytelen szembesülni. Az ő kálváriáját és lelki utazását nézzük végig, ahogyan végigmegy egy ilyen trauma feldolgozásának összes lépésén: A hirtelen sokktól és makacs tagadástól kezdve, a dühös összeomláson át, egészen az elfogadásig és az együttélésig. Viszont az utóbbihoz már nemcsak saját lelki békéje, de mások segítsége és támogatása is szükséges legyen szó barátnőjéről vagy a helyi süketnéma közösségről, ami befogadja. A film, mint művészeti formátum a szórakoztatás mellett sokszor az empátiakeltés eszköze is lehet, megmutatja és átérezteti velük olyan emberek sorsát, akiknek helyébe alapvetően nem tudjuk beleképzelni magunkat. A Sound of Metal ezt teszi minden audiovizuális eszközzel.
Darius Marder, aki korábban Derek Cianfrance írótársaként dolgozott, hihetetlenül kidolgozott és érett rendezést demonstrál nagyjátékfilmes debütálásában. Lassú, kimért tempóban, de a lehető legrealisztikusabban ábrázolja a halláskárosultak mindennapjait, a film fantasztikus hangkeverése még fizikailag is közel hozzá azt, amit Ruben átél. A főszereplőt megformáló Riz Ahmed abszolút színészi csúcsteljesítményt nyújt a főszerepben, a hitelesség érdekében Sztanyiszlavszkij-i módszereket is bevetve (nemcsak dobolni, de jelbeszélni is megtanult). Erőteljes, felrázó és üzenetében kifejezetten fontos remekmű a Sound of Metal, aminek megnézése után jobban megbecsüljük embertársainkat. (Szabó Kristóf)
7. Kisasszonyok
Hiába számít szinte örökös műfajnak a kosztümös film, amely néhány évente szépen kitermel egy-két kivételesen minőségi darabot, Greta Gerwig legújabb Kisasszonyok-feldolgozása sokáig ott fog állni az adaptációs listák élén is, hiszen munkájával mindkét kosarat színültig pakolta. És noha Louisa May Alcott eredeti regénye időtlennek hat 2020-ban is, Gerwig friss és üdítően modern alkotása még az alaphoz is képes valamit hozzáadni, anélkül, hogy kortárs miliőbe helyezné a történetet vagy áldozna az önirónia oltárán, ahogy azt teszi megannyi hasonlóan sikeres műfaji társa.
Számomra az új Kisasszonyok legfontosabb eleme az irama. És nem csak a hibátlan operatőri munkára gondolok, ahogy az könnyedén követi le a March lányok állandó mozgását, kivételes lendületet kölcsönözve így az egész darabnak. Hanem arra is, ahogy ez az iram, ez az erő megmutatkozik magukban a karakterekben is. Természetesen ez leginkább a Jo szerepében tündöklő Saoirse Ronan és az Amy-ként még nála is lehengerlőbb alakítást nyújtó Florence Pugh játékban érhető tetten. Jo szinte vakon követi elképzeléseit írói jövője felé, olyannyira eltökélten menetel kitűzött célja irányába, hogy az ölébe hulló szerelmet sem ismeri fel. Míg Amy-ben megállíthatatlanul ég a vágy, hogy komolyan vegyék és hogy végre felnőtt nőként kezeljék.
Az ő alakításaikat szépen támogatja a többi szereplő is, akiket erős kézzel rendezett meg Gerwig. Minderre jön a film gyönyörű zenéje, a megkapó kosztümök, illetve a sokszor dicsért párhuzamos történetvezetés is, amely megrázóan szépen csúcsosodik ki Beth halálának vászonra ültetésekor. (Kajdi Júlia)
6. Nyomorultak
A francia külvárosok nemzetiségi, vallási, generációs, gender, egyszóval társadalmi ellentéteit utoljára A gyűlölet járta körbe olyan alapossággal és erővel, mint Ladj Ly első nagyjátékfilmje, a Nyomorultak. Az új, Cannes-ban díjazott és Oscar-jelölt film nem csak azt bizonyítja, hogy bő húsz év alatt mit sem enyhült a pattanásig feszült helyzet, nem csak Victor Hugo nagyregényének továbbélő determináltságain mereng el, hanem remek szerkezetével, okos felépítésével és félelmetes távlataival kezünkbe adja a gyújtózsinórt a puskaporos hordó mellett.
A rendező belülről ismeri a bemutatott párizsi Montfermeil kerületet, így a mikrokozmosz sajátos viszonyrendszereit, a törékeny egyensúlyt a fekete gyerekbandák, a kiskirályok, a prédikátorok, a cigányok és a rendőrség között természetes autentikussággal ábrázolhatja, a felgyülemlő indulatokat pedig lassú érlelődés és hétköznapi helyzetek sorjázása után egy páratlanul erős fináléban csúcsosítja ki. A Nyomorultak zárlata az elmúlt évek egyik legfeszültebb és leginkább letaglózó szekvenciája, ami után magunkba zuhanunk és csak kapkodjuk a levegőt. Vajon végképp elveszett a békés egymás mellett élés lehetősége, vagy van még visszaút? Azok a tekintetek arról beszélnek, hogy ebben a helyzetben csak rossz megoldások születhetnek. (Gyöngyösi Lilla)
5. Lelki ismeretek
A Pixar úgy tűnik végleg lemondott arról, hogy ambiciózusabb filmjei megszólítsák a gyerekeket. A Lelki ismeretek egy kizárólag felnőttek számára ajánlható, néhol meglepően keserű és mély rétegekbe bocsátkozó film, mely olyan magasra teszi a lécet, hogy az se probléma, ha picit megremeg. Hiszen lehet hibáztatni egy olyan történetet, ami az élet értelmére és a Földön megtalálható céljainkra akar adekvát választ adni, és igazából csak nagyon kedves és szórakoztató módon csomagolja újra a sokszor hallott tanulságot? Persze, hogy nem, és Lelki ismeretekben a legtöbben így is találnak majd tartalmat, különösen azok, akiket gyötör a kilátástalanság.
A világ egyik, ha nem a legjobb animációs stúdiója ezúttal a karrier- és/vagy életválságban küszködő nézői után nyúl, és nekik prezentál egy sztorit az emberi működésről, a nagyravágyásról és az apró dolgokról, melyek fölött elsiklik a figyelem a mindennapokban. Az Agymanók és a Coco után egy újabb, bürokratikus szabályrendszerrel üzemelő fantáziabirodalomban hagyják elveszni a képzeletünket. A túlvilág és az emberi elme helyett azonban az „elővilágot”, a lélek edzőtáborát keltik életre igazán kreatív módon.
Megbízható és tartalmas munkát szállítottak a Pixar alkotói. Pete Docterék ismét nagy feladatot vállaltak magukra, de a Pixar-recept újból megbízhatónak tűnt, még ha a stílus és a recept ismerős is. Egy olyan évben, ahol a világ megtorpant egy kicsit, jó érzés olyan filmet látni, ami felhívhatja a figyelmet az élet kicsiny, de annál többet érő örömeire, és képes lelket önteni nézőjébe. (Szécsényi Dániel)
4. Corpus Christi
„Senki sem lehet próféta a saját hazájában” – tartja a bibliai mondás, és talán éppen ez hajtja a falu álplébánosaként Danielt (Bartosz Bielenia), amikor ebbe az Isten háta mögötti közösségbe érkezik. Szó szerint álplébános, aki a börtönben tér a hit útjára, de mint büntetett előéletű, nem lehet belőle pap. Hiába az őszinte bűnbánat a börtön falai között. A fiút ebbe az északi kis falu gyárába küldik dolgozni, ő azonban megragadja az ismeretlenség lehetőségét, és fű alatt átveszi a plébániát az öreg, hirtelen megbetegedett „kollégától”.
Módszerei rendkívüliek, ahogy előélete is, hatása azonban nem marad el. És ez a friss látásmód az, ami a börtönben szerzett „elmélet” után a gyakorlatban is felforgatja a helyiek életét. A látványkereszténységbe az évtizedek alatt belefásult helyiek – illetve leginkább az idősek – nehezen hiszik el, hogy a „nem odavaló” külső és szokások mögött igaz hit húzódik. A kérdések, amelyekkel Daniel folyamatosan provokálja őket, a régi megszokott világot kívántatja vissza. Azonban mégis táptalajt talál a fiatalokban, akik szép lassan elkezdenek beszélni: mit és miért gyászol a falu a főtéren látható tablón? Ekkor találkozik a bűnbocsánat a közösség szimbólumával (Corpus Christi annyit tesz, Krisztus teste, vagyis a keresztény közösség megtestesítője). A bűnbocsánat, aminek igazi értelmét a börtönben tanulta meg, most ismét a gyakorlati megvalósításra vár, csak éppen a helyiek részéről. Hogy győz-e a falun a katarzis, vagy inkább visszatérünk a régi kerékvágásba, hajszál kérdése.
Jan Komasa harmadik nagyjátékfilmje különösen beleállt az erősen vallásos lengyel társadalomban is olyan kérdésekbe, amelyek valószínűleg sok helyen a filmhez hasonló generációs töréseket is okozhatnak. Az extrém figura megvalósítása a rendező és a főszereplő közös érdeme, amihez a fiatal Mateusz Pacewicz remek forgatókönyve is hozzájárult. Elképesztően jól simítja össze, és hozza át a főszereplő motivációit, és viszi azokat egy teljesen más közegbe, miközben szép lassan megmutatja, hogy a kettő hogyan kapcsolható össze. Mindezt a közösség és a bűnbánat szimbólumai mögött. A lengyel filmek közül tehát rövid idő alatt két atipikus vallási témájú alkotás kerül ki. Az Ida Oscar-díja után a Corpus Christi jelölésig jutott, nem lennénk hát meglepődve, ha ezek a témák továbbra is terítéken lennének. (Sergő Z. András)
3. Wolfwalkers
A Wolfwalkerst megnézve azt éreztem, a tudattalanomban felébredt valami, ami eddig aludt. Egy lakásban töltve a mindennapokat karantén idején sokszor azt érezhetjük, hogy az unalom és a rutin négyszögébe zárva agyonnyomnak bennünket az életünk szögletes formái. Valahogy úgy, ahogy a főszereplő Robyn érzi magát az animációban téglalapként megjelenő ír településen. Innen kalandozik be a gömbölyű formákkal teli erdőbe, ahol találkozik a rendíthetetlen, kerek kacajú, éjszaka farkassá változó Mebh-el. A nézőben pedig feléled valami ősi sejtelem, hogy valahol mi városi modern emberek is a természet vad gyermekei vagyunk.
Tomm Moore világa sejtelmes, absztrakt, részletgazdag formákat ölt, kirúgja a háromdimenziós tér falait. Az ír mítoszokat feldolgozó trilógiájának harmadik része hű az előtte megjelentekhez (A tenger dala, Kells titka). Képi világa és történetvezetése változatlan, mégis mindegyik egész estés animációja varázslatosan egyedi és megható. Talán csak Hayao Miyazaki vagy Mamoru Hosoda képes erre az elemi csodára, aminek a Disney mesék csak a felszínét kapargatják. Itt a mese nincs desztillálva és idealizálva, hanem mély és őszinte, fantáziadús és megrendítő. Van benne kegyetlenség, halál, magány és félelem, de felemelkedés, őszinte barátság és meleg szülői szeretet is. Moore bízik a közönségében, hogy kepes megérteni az élet komplexitását, még akkor is, ha az egy gyerek. (Márki Zsófia)
2. Kollektíva
Egy világjárvány kellős közepén, egy majdnem annyit szidott egészségüggyel bíró szomszédos országból nézve valószínűleg megsokszorozódik Alexander Nanau dokumentumfilmjének ereje, ám a globális sikerből kiindulva máshol is célba ért a Colectiv klub tűzesetének felfoghatatlan tragédiája, a hatalom bicskanyitogató közömbössége, egy velejéig romlott, felelősségre vonhatatlan korrupt érdekhálózat elemi gonoszsága. A Colectiv példamutató objektivitással és feszültséggel mutatja be a hajmeresztő vagy éppen szívbemarkoló fordulatok sorát, ami az elkerülhető kórházi haláleseteket követi a társadalmi felháborodástól az áldozatok lábadozásán át a felelősök kereséséig egy szívós sportújságíró (!) és egy tisztességes, de naiv miniszter főszereplésével.
Nanau dokumentumfilmje azért különleges és emelkedik a műfaj élvonalába, mert nem éri be a felháborító téma felkarolásával, hanem a megvalósítást is töretlen bátorsággal, egyensúlyérzékkel, éleslátással viszi végig. Minél tovább vezetnek a szálak, annál kilátástalanabbnak tűnik a román egészségügy, sőt, az egész ország helyzete a groteszk módon Románia 2021-es Oscar-nevezettjévé váló filmben. Izgalom, hányinger, düh és kétségbeesés kerülgeti a nézőt a Colectiv láttán – ha egyetlen film nem is képes megváltoztatni egy ennyire bebetonozott rettenetet, azt mindenképpen bebizonyítja, hogy többé nem lehet eltussolni ilyesmit. Mert vannak, akik feltárják, és vannak, akik meghallgatják őket. (Gyöngyösi Lilla)
1. Hamilton
A Hamilton. Egy darab, ami pillanatok alatt hivatkozási alappá nőtte ki magát, ami a popkultúra kitörölhetetlen része lett. Egy darab, ami MacArthur-ösztöndíjat, Pulitzer-díjat, 11 Tony-t, Grammy-t és egy rakás más díjat hozott az alkotóknak, Lin-Manuel Miranda pedig azonnal kapott egy csillagot a hollywoodi Walk of Fame-en. Egy darab, ami jegyeladási rekordokat döntött és ami a Broadway egyik legnagyobb anyagi sikerévé nőtte ki magát. Egy jelenség, ami a világ nagy része számára örökre elérhetetlen maradt volna…
Ez utóbbi döntő jelentőségű abban, hogy a filmes toplistánk élén landolt a Hamilton, ami azért lássuk be, nem film, hanem lefilmezett színház. Valami, aminek dokumentum értéke van, valami, ami megőriz az utókor számára egy eseményt, amelyen csak kevesek vehettek részt. Gondoljunk csak bele, mennyi legendás előadásról, mennyi történelemformáló eseményről maradtunk le csak azért, mert senki nem filmezte le őket. Igaz, a Woodstock-felvételek nem adják ugyanazt az élményt, mintha ott lettünk volna, sem az 1985-ös Live Aid szuperkoncert videója, de még csak az István, a király „filmváltozata” sem – de legalább megvannak és egy kicsit a részesei lehetünk.
Persze, ez nem lett volna elég, kellett hozzá az is, hogy a Hamilton egy formabontó remekmű, valami, amihez semmi más nem fogható. És itt most nem arról van szó, hogy feketék és latinók játsszák újra az amerikai történelem egy szeletét, mert nem ez a lényeg. Abból a szempontból semmiképpen sem, hogy Miranda és csapata nem pusztán újrajátszatta a történetet más bőrszínű színészekkel, hanem alapjaiban hozzá igazította azt azokhoz a kulturális alapokhoz, amiket ezek a kisebbségek adtak az amerikai kultúrához. És amelyek mára már az egyetemes amerikai kultúra részei, úgy, mint a hip-hop, a jazz, a soul vagy az r’n’b. Eggyé válik benne az amerikai zene evolúciója és az amerikai történelem, amit tökéletesen prezentál a darab szlogenje: az akkori Amerika, ahogy a mai Amerika meséli. (Németh Barna)
