Magazin

Éves mérleg 2020: A legrosszabb filmek

2020 az a kút, melybe kollektíven beleestünk, így az év utolsó napján érdemes eljutni az aljáig, hogy biztosan el tudjunk rugaszkodni onnan. Ennek egyik lépése pedig, hogy beszélünk azokról a filmekről, melyek kapcsán ezután nem kívánunk szót ejteni.

A legjobbakat már ismertettük. A legrosszabb filmekről szóló listánkat mivel is kezdhetnénk, mint azon pocsék filmek felsorolásával, amik szerencsés módon nem kerültek fel. A Netflix idén is benne volt a tutiban: sorra szállította a hitvány alkotásokat, de Adam Sandler újabb poénkatasztrófája, a Hubie, a halloween hőse ezúttal megúszta a leszámolást. Ugyanilyen sikerrel járt a Jamie Foxx főszereplésével készült banális akcióthriller, a Project Power is.

Éves mérleg 2020: A legjobb filmek (20.-11.)

A „valódi év filmje” különdíjával illetett dilettáns-parádé Jiu Jitsu, vagy a Grudge-széria sokadik remake-je, Az átok háza szintén a mázlisták sorát gyarapítja.

De mi lehetett még ennél is kibírhatatlanabb? Tíz megoldást is tudunk adni ennek kapcsán.

 

10.   Bloodshot

A szuperhősök az ezredforduló óta a markáns akciókkal gyakorlatilag az összes műfajt meghódították, de ne feledkezzünk meg az őket megelőző szuperkatonákról sem, akik valamilyen módon a mostohaszülei a filmes szuperembereknek. A két műfaj között filmevolúciós összefüggést sejteni túlzás lenne, de mikor Arnie és Sly aranykora leáldozott, már éledeztek a képregényhősök.

A Bloodshot Vin Diesel halhatatlan karakterével mindkét műfaj közönségét megcélozza, de két felhőkarcoló közül a betonba fúródik. Adott egy tehetséges, elszánt és egyébként halott katona, akinek testét nanorobotokkal töltik fel, így sebei azonnal regenerálódnak. Még a páncélököl sem dönti le a lábáról, és a képességét adó gonosz vállalat gonosz vezetője (Guy Pearce) ki is használja ezt. Szuperhősökre jellemző felelősségvállalásról szó sincs, azonban filmes katonákra jellemző önérdekről annál inkább, hiszen Vin Diesel a ’80-as éveket megszégyenítő módon segíti át azokat a terroristákat a túlvilágra, akiket nem kedvel. Bizony, felejtsük el a Bloodshot nevű karaktert, nem találkozunk vele, csak a Diesel bicepsz kandikál ki az asszonyverőből.

A Bloodshot története annyira maradandó, mint a filmbéli szimulációk, gombnyomásra törlődik. De ne legyünk igazságtalanok: érdekel Diesel bácsi háttérsztorija bárkit is? Az írókat biztosan nem, mert nem is tudunk meg róla semmit azon kívül, hogy feleségét mennyire szeretné (ha lenne neki). Ha 2020 egy szilveszteri buli lett volna, akkor a Bloodshot lenne az a fickó, aki hazug lazasággal görcsösen próbál menőzni, de inkább mindenki kínos mosollyal eltávolodik tőle. A számok alapján egy második buliba már nem hívják meg, ha érted mire gondolok. (Nagy Tibor)

 

9.   Scooby!

A Scooby!-nál feleslegesebb film aligha készült 2020-ban. Ha őszinték akarunk lenni, senkinek sem tetszhet őszintén: a rajzfilmsorozat kedvelői csupán egy újabb, meglehetősen gyengécske és sablonos epizóddal „gazdagodtak”; a kicsik és az előzményeket nem ismerők egy bugyuta történetet láthattak indokolatlan szuperhőssel és szimpatikusnak nem feltétlen nevezhető karakterekkel; aki pedig – az előzetest és a plakátot látva – egy eredettörténetben reménykedett, az az első negyed óra után értetlenül bámul maga elé, ennyivel ugyanis le is tudták az előzményeket.

És mindezt azért, hogy egy valóságos klisétengert zúdítsanak a nézőre arról, hogy a barátság fontos, a valódi szuperhősök pedig mi magunk lehetünk, ha felismerjük ezt az elcsépelt dogmát. (Igaz, a filmben szereplő Kék Sólyomhoz képest az is szuperhősnek számít, aki nem ijed meg a saját árnyékától.) Még akkor is, ha eleinte feleslegesnek és szükségtelennek bélyegeztük barátainkat, ahogy azt egy műbalhé keretében Fred, Vilma és Diána tette Scooby-val és Bozonttal. Aztán jönnek még robotok, COVID-kompatibilisen maszkot viselő főgonosz, meg egy alvilági történet Nagy Sándor aranyáról, amihez csak az egykori hódító kutyájának mai leszármazottja segítségével férhetnek hozzá – szigorú leszek: csak egyet tippelhetsz, kiről van szó!

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az eredettörténetként a film elejére csapott „nagy találkozás” is semmitmondóan sablonos, tényleg nem találunk semmit, ami miatt a Scooby! megnézésére tudnánk őszintén biztatni bárkit is. (Hancsók Barnabás)

 

8.   Vidéki ballada az amerikai álomról

J. D. Vance 2016-os önéletrajzi bestsellere joggal keltette fel a filmesek érdeklődését, hiszen a szájbarágós magyar című Vidéki ballada az amerikai álomról elgondolkodtató dilemmákat vethetne fel az elszakíthatatlan, de mégis elszakítandó családi kötelékekről, az elsőgenerációs értelmiségi lét hátrányairól, a hillbilly és az elit körök átjárhatóságáról. Az alapanyagból az ’50-es években virágzó, Tennesse Williams-féle nagy amerikai családi drámák (Macska a forró bádogtetőn, Édentől keletre, Az ügynök halála, Az ifjúság édes madara, stb.) utódja is lehetett volna, ehhez azonban Elia Kazan utódjára is szükség lett volna. Ron Howard és forgatókönyvírója, Vanessa Taylor azonban tökéletesen alkalmatlannak bizonyult a feladatra, hiszen kiderült, hogy semmi érzékük nincs a szocio témák iránt.

A Vidéki ballada az amerikai álomról olyan, mint amikor a rózsadombi elitgimnazisták lemennek Borsodba szegénységet nézni: minden ízében hamis, idegen, így pedig a történet tétje is hamar átérezhetetlenné, érdektelenné válik. A harsány, stílusidegen tálalás totálisan félrement mondanivalóval társul: ritka az olyan film, amelynek a stáblista alatti archív felvételek adják meg a kegyelemdöfést, Howardéknak azonban ez a bravúr is sikerült, hiszen miután közel két órán át szörnyülködtük az abuzív, manipulatív, függő, primitív, menthetetlenül ön- és közveszélyes család nyomorán, a végén a mosolygós home videók és fotók mégis felmentenék Vance kompániáját – de milyen alapon?

A mostanra színtiszta iparossá süllyedő Howard rettenetes színészvezetése mellett ráadásul Glenn Close és Amy Adams élete legrosszabb alakítását nyújtja: a ketten együtt 13 Oscar-jelöléssel büszkélkedő színésznők leesnek a vászonról, a dél-amerikai szappanoperák stílusában ripacskodják végig a filmet. A Vidéki ballada az amerikai álomról a Netflix idei presztízsfilmjei közül az egyik legkínosabb kisiklás, amit remélhetőleg mindenki gyorsan elfelejt, és az alkotók egyike sem megy tovább ezen az úton. (Gyöngyösi Lilla)

 

7.   A vágyak szigete

Az idei év második hónapjában, közvetlenül a világjárvány európai berobbanása előtt érkezett a mozikba A vágyak szigete című audiovizuális förmedvény. Rendezőjétől, Jeff Wadlow-tól – akinek talán két legerősebb műve a Kick-Ass 2. és a Felelsz vagy mersz – túl sokat nem várhattunk. A gyakrabban fércmunkákat, ritkábban pedig zsánerremekeket gyártó Blumhouse égisze alatt elkészülő film egy 1977-84 között, azonos címmel futó tévésorozatot gondolt újra, a horror műfaji univerzumába helyezve.

Ennek a kliséhalomnak viszont minden eleme nélkülözi az eredetiség szikráját is. Természetesen egzotikus helyszínen található a címbéli sziget. Naná, hogy szimbolikus jelentéssel is bír ez a hely. A vágyak beteljesítője, Mr. Roarke (Michael Peña) személyében pedig egy isteni attribútumokkal rendelkező tulaj várja vendégeit. Akik legmerészebb, legcsodásabb vagy épp legalantasabb vágyaikat szeretnék itt beteljesíteni, ennélfogva csúnyán ráfáznak. Mi viszont egy percig sem bánjuk ezt. Ennek a moziipari hulladéknak ugyanis minden egyes szereplője motiválatlan, papírvékony és röhejesen életszerűtlen. Jó részüket az általunk erősen markolt péklapát túloldalára kívánjuk, hogy saját legalantasabb vágyainkat élhessük ki rajtuk.

A vágyak szigete már játékideje legelején eléri, hogy önmaga és választott műfaja paródiája és korunk moziiparának karikatúrája legyen, a ‘80-as évek VHS-mocskainak legelrettentőbb darabjait megidézve látványban, fordulatokban és dialógusokban egyaránt. Ha most tizenöt évvel ezelőtt lenne, akkor azt mondanám: kár volt a celluloidért, amit itt elpocsékoltak. Így csak azt mondom: minden mást, ami itt kárba ment (értsd: pénzt, időt, mosolyt), fordíthattak volna akármi másra! (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

6.   Artemis Fowl

A koronavírus-járvány számtalan ígéretesnek tűnő film megjelenését gáncsolta ki, de ha van egy, amitől mindenképp megmentette a nézők többségét, akkor az az Artemis Fowl. A young adult-regények adaptációhulláma már jó ideje az utolsókat rúgja, ehhez képest a Disney-nek és Kenneth Branagh-nak mégis sikerült kemény 125 millió dollárt eltapsolni erre a borzalomra, ami végül a Disney+-on kötött ki, de negatív híre így hamar elterjedt. Elképesztő belegondolni, hogy tehetséges író/rendezők tucatjai kaparnak, küzdenek azért, hogy egyáltalán esélyük legyen történeteiket filmre vinni, miközben a hollywoodi nagystúdiók egy egész ország GDP-jének megfelelő összeget tolnak olyan projektekbe, amik végül egy tévéjáték szintjét se ütik meg.

Az elcseszett adaptációk és elcseszett blockbusterek legsötétebb, legnyálkásabb pincéjéből mászott elő ez a film, egy másfél órás kifestőkönyv, ami addig maradt a fénymásolóban, amíg minden szín és élet kiment belőle. Cselekménye hektikus és sokszor egyenesen értelmezhetetlen, világa sekélyes, mint egy tölgyfaasztal, színészei pedig egyenesen botrányosak. 95 perc ritkán telik olyan fájdalmas lassúsággal, mint az Artemis Fowlban, amiből 90-ben leginkább azon fogunk tűnődni, hogy mégis mivel sikerült Colin Farrellt és Judi Dench-et ebbe a filmtorzóba csalogatni. (Szabó Kristóf)

 

5.   Ne játssz a tűzzel!

Andy Fickman állítólagos vígjátéka mindent egybegyűjt, amitől kínosan és dühösnek érezhetjük magunkat egy film alatt: szörnyű, irritálóan eltúlzott karakterek hozzá illően borzalmas színészi játékkal, fingós-böfögős és/vagy kellemetlenül elcsépelt „poénok”, ötlettelen, percre pontosan kiszámítható történet és felháborítóan bugyuta kivitelezés.

A történet szerint egy erdőtüzekre specializálódott tűzoltócsapat (élükön John Cenával, akinek színészi játéka… nos, ilyenről aligha beszélhetünk, ahogyan a színészgárda összes többi tagjánál sem) kiment egy égő házból három gyereket, akiknek szüleit nem sikerül elérni, így a három rakoncátlan csemete a tűzoltóság nyakán marad. Maga a történet, még ha kifejezetten eredetinek nem is mondható, de kecsegtet(hetne) némi helyzetkomikummal. De erről itt szó sincs. Ehelyett hosszú, kínzó percek telnek el olyan jelenetekkel, mint például a gyerektrió legkisebb tagjának pelenkacseréje – sejthetjük, itt milyen elemek szolgáltatják a humorfaktort. És ezen a szinten mozog nagyjából az összes többi poén is, kiegészülve a mérhetetlenül irritáló karakterek még irritálóbb megszólalásaival.

A Ne játssz a tűzzel! kifejezetten dühítő film: dühítő, hogy a fent felsorolt kínos elemek felhasználásával elkészült, és dühítő, hogy mindezek ellenére láthatóan van rá igény. Vígjátéknak titulálják, de egyetlen ponton sem lehet őszintén nevetni. Ehelyett viszont értetlen és lemondó fejcsóválások közepette üljük végig, gondolván: hány Ne játssz a tűzzel! séma készülhet még el „büntetlenül”, nulla humorral, nulla történettel, minősíthetetlen karakterekkel és kivitelezéssel, a nézőt komplett hülyének nézve? (Németh Míra)

 

4.   Hivatali eltávozás

Nem elég, hogy heti 5 napon kell jó esetben 40 órát robotolnod a munkahelyeden, még el is rángatnak hébe-hóba céges csapatépítő képzésekre, hogy arra tréneljenek, ügyesen mímeld azt, hogy a munkatársaid a családod. Aztán jön a szopóroller, mikor egy vállalati barlangászás során rátok omlik a bejárat, és a műmosollyal illetett kollégáiddal tartósabb ideig, talán az életed végéig kell együtt lenned. Hát nem csoda, hogy mindenkinek elkattan az agya! A Hivatali eltávozás azonban a meglehetősen jó alapot úgy csapja agyon, mint a lezúduló kőtömeg Ed Helmst a film tizedik percében. Ekkor még nem tudtuk, hogy ő járt a legjobban a szereplők közül.

Megnéztünk volna egy munkahelyi szatírát, ami egy percig sem játszódik az irodában, de Patrick Brice vígjátéka olyan alapvető hibákat vétett, melyek kellemetlenné tették az élményt. A karakterek önzősége és összetartásának hiánya, valamint ennek harsánysága végletekig fokozott, a Demi Moore által alakított főnök rettenetes hárpia, az azonosulási pontként szolgáló, egymással még a barlangban is előléptetésért versengő főhősök pedig gátlástalanok és undorítóak. Ha még ehhez hozzávesszük a kannibalizmus témáját, igazán ízléstelen koktélt kapunk. Inkább horrorfilm a Hivatali eltávozás, mert rémisztő az a morál, amit megenged magának, és ahogy felment szereplőket a társaik megölése kapcsán. Ezekkel a figurákkal nemhogy egy barlangba nem szabad kerülni, de másfél órát sem érdemes eltölteni velük az életünkből. (Szécsényi Dániel)

 

3.   Miután összecsaptunk

A Miután-széria többek közt azért gáz, mert fiatal tinilányok szintjén mesél a korai huszonévesek szerelmi, és főképp szexuális életéről. Az érzelmi érettség kapujában sincs a főszereplő pár, a passzív agresszió, az örökös sértődés, a kompromisszum hiánya és a se veled, se nélküled viszony határozza meg kapcsolatukat, a Miután összecsaptunk ebbe a frusztráló szélhalomharcba enged betekintést. Sajnos az eredeti vágyálom-regények írónője és a film készítői nem használják fel a hősök héja-nászát egy átfogó tanulság átadására, hanem úgy ábrázolják a civódó, de az idő nagy részében inkább felizgult karaktereket, mint egy ideális párost.

Kislányok százezrei érezhetik azt, hogy nekik is egy olyan műmacsó kell majd, aki sötét gondolataitól egyenesen a karjukba fog menekülni, és meg fog változni miattuk. A szürke ötven árnyalata logikáját szállították le a fejlődő ifjúság szintjére, akik igazán keserű és rossz mintákat sajátíthatnak el a két ostoba és aljas figura románcából. Mert elég az, hogy tetszen a másik külseje, az időközben felmerülő problémákat – amikből óriási kirohanásokat kell gyártani – majd megoldjátok egy kis békülős szexszel! Gratulálok film, hogy a dögunalmas narratíva mellett még arra is volt időd, hogy valami károsat üzenj! (Szécsényi Dániel)

 

2.   Dolittle

Gyűlölöm a beszélő állatkás filmeket. Már gyerekkoromban is ki lehetett kergetni a világból a Stuart Little kisegérrel és a Dr. Dolittle-lel, tenyérbemászó Eddie Murphy-stül, mindenestül. Magamat is megleptem, hogy Az Úr sötét anyagai ennyire tetszett. Ostoba vagyok: annak van egy érdekes története.

Itt meg van egy istállónyi állat, egy haldokló királynő, és egy megtört dilidoki (Robert Downey Jr.), aki mivel annyira ragaszkodik előbbiekhez, útra kel, hogy megmentse utóbbit egy varázsgombával. Ha ezzel kezdődött volna a cselekmény, máris több értelme volna a Dolittle-nek. Pedig van itt minden mi szem-száj ingere: korunk legfelkapottabb színésze, és rajta kívül még egy tucat tehetséges sztár, trendi „élőszereplős” állatcsorda, majd’ 200 millió dollárnyi VFX, raklapnyi, gőgicsélő kisded szintjén rekedt geg és fingós poén. De komolyan, a film kicsúcsosodása, ahol általában az izgalom a tetőfokára hág, hősünk sorsa végérvényesen eldől, az üzenet beteljesül, egy öblös sárkányfing?

Mégis azért utálom tiszta szívből a Dolittle-t, mert borzasztó gyerekfilm. A műfaj lényege, hogy nem a főszereplővel kell azonosulni, hanem a másodhegedűssel. A mentor feladata, hogy arra az útra terelje őt, ami a gyermeki léleknek érték. Na, most előbbi egy világra szaró szociopata, brutális komplexusokkal küzdő, félőrült remete, aki szereti az állatokat. Utóbbi pedig egy olyan tinédzser, akinek nem, hogy megalszik a tej a szájában, de ha kitátja meg lehet főzni benne egy vájling mákos gubát is, jól lakatva az egész rokonságot, és még a szomszédságot is. Annyira nem csinál semmit (azon kívül, hogy azt hajtogatja, ő Dolittle tanonca), magának Dolittle-nek, (aki úgy bánik vele, mint egy kapcaronggyal), kell belemagyaráznia egyetlen aktivitásába, hogy ő mentette meg az életét – nyilvánvalóan nem az a két tonnás jegesmedve ott mögötte.

A két órányi nyál- és giccsorgia, az unott színészek és a narratíva teljes hiánya – azt mondom, üsse kő, de jó nagy. A célközönségének közvetített üzenet viszont megbocsáthatatlan. Legyél csak egy lónyugtatóval beinjekciózott semmirekellő villanypózna, sodródj csak a nagyvilágban különösebb ambíciók nélkül, ha szereted az állatokat, egyszer majd biztosan jó lesz neked, mert felkarol egy félőrült idegen, akin kiélheted az apakomplexusod. (Gyenes Dániel)

 

1.   365 nap

2020: az év, ami bebizonyította, hogy mindig van rosszabb. Így amikor azt hittük, hogy A szürke ötven árnyalata-trilógiánál nem süllyedhet mélyebbre a filmipar, akkor bemutatták a Netflixen a 365 nap című hulladékot, ami a töménytelen szex miatt hetekig az uralta az első helyett a legnézettebb filmek listáján. A romantikus filmnek álcázott szoftpornó olyan explicit jelenetekkel van tele, amit sokan A szürke ötven árnyalata-filmektől vártak (mert az mondjuk tény, hogy Ana és Mr. Grey viszonyánál még a túl sokáig mikrózott tányér is forróbb volt), így hamar amolyan tiltott gyümölccsé vált a Netflix mainstream kínálatában.

Csakhogy idén nem volt még egy olyan film, ami ennél érdemtelenebb lett volna az őt övező népszerűségre. Az egy dolog, hogy a forgatókönyv egy klisé-kártyavár, a karakterek a kétdimenziós ábrázolás definíciói, a párbeszédek ritka pillanatait pedig iskolás esetlenséggel megfogalmazott mondatok tarkítják, melynek minimálisan hiteles előadására már semmilyen potenciális energia nem maradt a színészekben, akiknek minden energiájukat felemésztették a szexjelenetek koreográfiáinak megjegyzése. Azonban mindközül a film legproblémásabb vonása az általa közvetített üzenet.

Bár én magam is elkövettem azt a hibát, mikor leírtam a „romantikus film” kifejezést, hogy legitimáltam a 365 napot a műfaj képviselőjeként, ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Az olasz maffiózó, Massimo (Michele Morrone) elrabolja Laurát (Anna Maria Sieklucka) a születésnapján, és arra kényszeríti, hogy egy évet töltsön el vele. A cél az, hogy ez idő alatta nő beleszeressen, de ha ez mégsem jön össze, a gengszter meglehetősen nagylelkűen elengedi őt.

Azt hiszem, már a leírásból kiderül, miért olyan káros a 365 nap. Normalizálja a nem beleegyezésen alapuló szexuális viselkedéseket, illetve magát az erőszakot, glorifikálja az abuzív párkapcsolatokat és romantizálja a Stockholm-szindrómát (mely során az áldozat kötődni kezd az elrablójához). Így azáltal, hogy a 365 nap a fősodorba emeli a durvább pornófilmek nőket tárgyiasító és megalázó magatartását, még az Ötven árnyalat-trilógiánál is kártékonyabbá válik. Szóval az emberiség érdekében már csak abban reménykedem: az a rengeteg megtekintés maximum a hate watching (= utálatból nézni valamit) produktuma volt. (Rakita Vivien)

 

***

Lesd meg további évértékelő cikkeinket!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya