Magazin

Éves mérleg 2021: A 10 legcikibb jelenet

Felháborítóan kínos, csapnivalóan idegesítő és rettenetesen rossz ízlésű filmes pillanatokból válogattunk össze egy csokrot. A 10 legcikibb jelenet következik 2021-ből.


Hirdetés

Az év legrosszabb jeleneteinek összegyűjtése már 2017 óta hagyomány nálunk, bár a meglehetősen szubjektív listák nem tükrözik a szerkesztőség egészének véleményét. Ez egy szubjektív összeállítás, ahol a leginkább arcpirító vagy problematikus momentumokról értekezem – mert abból minden évben akad bőven.

Ezek azok a pillanatok, amik kidobnak a filmélményből, és azon kapod magad, hogy nem azt érzed, ami a készítők szándéka lett volna. Ami nagy pillanatnak készült, üresen koppant, ami pedig jelentős gondolat akart lenni, kiderült, hogy üres lózung. Hollywoodtól nem idegenek az olcsó húzások, idén azonban egy magyar alkotás is kiemelt helyre került a listán.

Rengeteg jelenet maradt le a listáról, amit érdemes lenne elfelejteni. A lecsap csapatban Melissa McCarthy és Jason Bateman ízléstelen rákember + szuperhős románcára nem szívesen gondolok vissza, csakúgy, mint az Idő életidegen párbeszédeire, a Tom és Jerry kínos esküvőjelenetére, a Spirál: Fűrész hagyatéka ostoba fordulatára vagy a Sokkal több mint testőr 2. bármelyik poénnak szánt vadbaromkodására.

A lista végletekig spoileres, úgyhogy csak óvatosan a továbbiakban!

10. Az igazság (Az utolsó párbaj)

Nagy kár, mikor egyes filmek komplett koncepciója és ígérete bukik egyetlen másodperc alatt. Az utolsó párbaj bemutatott egy középkori konfliktust két lovag között. Az egyik megerőszakolta a másik feleségét, bizonyíték hiányában pedig párbajjal kénytelenek eldönteni, melyiküknek volt igaza. Ridley Scott filmjében három szereplő szemszögéből mutatják be a történteket, viszont mindegyikben másmilyennek mutatkoznak az események. A különböző nézőpontok megvizsgálása ígéretes lehet egy vitatott ügy esetén, és rávilágíthat a perspektívák közti különbségekre. Az utolsó párbaj azonban utolsó harmadában kidobja a kukába ezt a vonulatot.

Egyetlen felirat rontja el az egészet: „Az igazság”. Ez akkor érkezik el, mikor Marguerite (Jodie Comer), a megerőszakolt feleség szemszögéhez jutunk. A nő már addig is szimpatikus karakter volt, de az utolsó felvonásnál még inkább annak tűnik, köszönhetően, hogy a film magas szinten köp a férfikaraktereire és besározza mindegyiket. És mivel ez az igazság Az utolsó párbaj állítása szerint, a megelőző másfél órát egyáltalán nem érdemes komolyan venni. Jean de Carrouges (Matt Damon) nem lehet hős, és Jacques le Gris (Adam Driver) nem lehet meg nem értett romantikus. Ezek gonosz emberek, akik csak a saját hasznukat lesik és bátran kihasználják a nőt, akit épp útjuk elé vet a sors.

Az utolsó párbaj megtekintése után nincs értelme párbeszédnek. A film megemésztette helyettünk a látottakat, rámutatott a hősre és a gonoszokra egyaránt. Egy ennél árnyaltabb alkotással beljebb lettünk volna.

9. Rögtönzött orrműtét (Fekete Özvegy)

A Marvel mindenből viccet csinál, beszólást és szarkasztikus utalásokat halmoz egymásra, mely az évek során egyre idegesítőbbé vált. Viszont vannak olyan pillanatok, amikor nem azért nevet a néző, mert humoros dolgot lát a vásznon, hanem szimplán zavarba jön. Ilyen volt az, amikor Scarlett Johansson karaktere, Natasha Romanoff, mikor találkozik a Dreykovként ismert főgonosszal, lefejeli a szobában lévő asztalt, majd vérző orral mosolyogva pofán csapja a férfit is.

Az ellenfél ugyanis egy általa kibocsátott feromon miatt sebezhetetlen – aki érzi őt, nem képes kezet vagy fegyvert emelni rá. Nem marad hát más megoldás a jó Özvegy számára, mint eltörni a saját szaglószervét, ahelyett, hogy maszkot ragadott volna, vagy eldugaszolta volna orrát. Hatásos volt azonban a trükk, a Ray Winstone által játszott Harvey Weinstein… vagyis Dreykov számára a szaglás nélküli lányok az igazi gyengepont. A COVID idején nagy veszélyben lett volna az öreg.

És hogy érezhető legyen, itt semminek sincs igazi tétje, a jelenet végén Romanoff visszateszi a helyére nóziját, és nincs több baja vele a film hátralévő részében. Mert ugye így működik az emberi test…

8. Kalimpálás kerti eszközökkel (Nő az ablakban)

Sokat látott krimifilm landolt májusban a Netflix kínálatában. Az izgalmas sztárgárda se mentheti meg a csődtől a Büszkeség és balítélet óta lefelé ívelő pályájú rendező, Joe Wright művét. A Nő az ablakban című könyvadaptáció ismerős elemekre építkezik: egy agorafóbiás nő lesz szemtanúja egy gyilkosságnak, melynél kérdéses egyáltalán, hogy igaz-e, amit látott vagy csupán a különböző szerek és saját őrülete hiteti el vele. A film Hitchcock öröksége nyomán egy földhözragadt, kimért tempójú alkotás, ami dialógusokkal és ötletes képi megoldásokkal meséli el történetét – ami mellesleg egészen dögunalmas.

A végére azonban megőrül a film, mikor kiderül a gyilkos kiléte – az elejétől fogva ijesztő tinifiú az, hűha! – és megkezdődik a nagy összecsapás, mely teljesen idegen az addig tapasztaltaktól. Amy Adams alakításában egy negyvenes nő és egy fiatal srác verekedését kell néznünk, ahogy lépkednek felfelé az emeletre, hogy végül a tetőn döntsék el egy bunyóban, melyikük marad életben. Ethan egy alkalommal meg is lepi Annát, és egy hegyes végű villáskapával kínálja meg a nő arcfelületét. A kifejezetten véres és bizarr jelenetet követően pedig csupán egy pici sebhely van Annán, és úgy látszik, nem sérültek fontos területek az arccsontban, holott a szúrós szerszám és illetéktelen használata nyomán nem ezt gondoltuk volna.

Nem értjük, Amy Adams, amikor olvasta a szkriptet és látta, hogy egy kapával szúrják át a fejét, miért gondolta, ezt muszáj eljátszania.

7. Kamu Myers (Gyilkos Halloween)

David Gordon Green szépen lezárhatta volna 2018-ban a Halloween-sorozatot, de a Blumhouse-nál bizonyosan nem engedték veszni az aranytojást tojó tyúkot, ezért úgy döntöttek, kisajtolnak belőle még két felesleges epizódot. A Gyilkos Halloween egy középső felvonás tehát, mely hidat képez a kezdet és a finálé közt, és tulajdonképpen céltalan gyilkolászással tölti ki játékidejét. Persze, ha nem számítjuk, hogy az alkotók ezúttal mondanivalót is elhelyeztek a mészárlás okozta káoszba, amelynek nyomán mindenkinek felnyílhat a szeme.

Haddonfield lakói ugyanis saját rettegésüket Michael Myers ellen akarják fordítani, ezért városszerte toboroznak embereket, hogy felvegyék vele a harcot. A cselekmény egy pontján a kórházban zajlik épp hergelés, amikor egy fizikai sérülést elszenvedett, szökött elmegyógyintézeti beteg tántorog be az épületbe. A felmérgesített csorda pedig nekitámad az embernek és üldözni kezdik a létesítmény területén. Miért? Mert azt hiszik, hogy ő Michael Myers, a félelmetes, kétméteres, maszkos emberböllér.

A birkatömeg ostobaságát csak tetézi, hogy üldözöttjük egy 170 centi magas, kopaszodó, pocakos ember, aki végül az öngyilkosságban „találja meg menedékét”. Az egyik rendőr meg is jegyzi a holttest láttán, hogy Myers mindannyiukból szörnyet csinált, így az egyszeri néző is örülhet: a film megcsócsálta és szájába okádta a tanulságot.

6. A nagy Gatsby-vita (Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak)

Az év egyik nagy feminista alkotása akart lenni, de még a közönsége közül se vette be mindenki gyomra a Moxie sztoriját. A filmben egy gimnázium lányai lázadnak fel az igazságtalan tanerők és a szexista fiú iskolatársak ellen. A habkönnyű, de komolyabb témákat is felvető Moxie olyan feminista, aki színes transzparensekkel tüntet a suliban a hátrányos megkülönböztetés kapcsán, majd miután kicsöngettek, indul a Mekibe a csajokkal fagyizni egyet. Amy Poehler filmjében ugyanis keveredik a Bajos csajok tinifilmes hangulata a keményebb helyzetekkel (például nemi erőszakkal), amiket nem bír el egy olyan sztori, melynek a végén a főszereplő lánynak össze kell jönnie álmai fiújával – aki természetesen feministább, mint a csajok.

A Moxie-nak van egy „velünk vagy ellenünk” típusú világfelosztása, és nem igazán szeretne diskurzust kezdeményezni a csoportok között. Viszont néha elbábozza, milyen lenne egy előremutató párbeszéd, de azt is rosszul. Az egyik jelenetben az új fekete lány kikel magából, hogy A nagy Gatsby-t kell elemezniük, hiszen azt egy fehér csóka írta egy gazdag fehér csókáról, és inkább fekete nőkről kéne könyveket olvasniuk. A célközönség természetesen tapsol a Netflix előtt, hogy mennyire bátor és igaz, amit hallunk. A címeres főgonosz, a zaklató és nemi erőszakoló sulikirály azonban beszáll a beszélgetésbe, és igyekszik megvédeni F. Scott Fitzgerald mesterművét – hiszen ebben a helyzetben az író bűne az, hogy fehérnek született. Ám sikertelen lesz a próbálkozás, ugyanis a pontagyú focista csak odáig jut, hogy a kötelező olvasmányt nem véletlenül adták fel az oktatók, így nyilván csak jó lehet a mű.

A jelenet mindenféle konklúzió nélkül ér véget, hiszen a tanár nem kezdeményez további párbeszédet, csupán eltussolja a vitát, viszont a Moxie ezzel tökéletesen megmutatta, milyen fából faragták, már ami a témák melletti érvelést jelenti. Itt csupán identitások viaskodnak egymással, szó sincs a tartalomról.

5. Ikonikus fegyverarzenál (Free Guy)

Ryan Reynolds mindenhol ugyanazt a sármos, de sokszor ügyetlen, mégis pattogó és önironikus beszólásokkal operáló szépfiút hozza. Ha ezt a stílust ötvözzük a Disney erejével, pusztító összképet kapunk: kész csoda, hogy a Free Guy nem lett egy igazán irritáló katasztrófa, hanem tulajdonképpen egy „szódával elmegy” kategória, mely inkább ipari termék jellegű, mintsem egy izgalmas filmalkotás.

A Free Guy a 20th Century Studios terméke, mely a Disney tulajdonába került, így nem lehettünk túlzottan meglepettek, mikor a vállalat beleerőltette a filmjébe saját brandjeit. Olyanokat, amiknek semmi keresnivalójuk sincs a filmben és ordít róluk a pofátlanság, valamint az egybites mozinéző gusztustalan kiszolgálása. Az év végén két olyan filmet is láthattunk a Pókember: Nincs hazaút és a Mátrix: Feltámadások képében, amik az ismerős elemek újrakeverésével játszadoztak – ezeket nemcsak lehet, de érdemes is kritizálni döntéseik miatt –, viszont a Free Guy a saját világától teljesen független IP-ket emel be a videojátékos világába. Ám ami a Ready Player One-ban még mókás volt, az itt már bicskanyitogatóan öncélú és ötlettelen.

A film egyik csúcspontjának szánt jelenetben ugyanis a főhős saját maga ellen küzd (Ryan Reynolds duplaszerepben, hisz mennyire vicces ez már!) és hirtelen hozzájut olyan fegyverekhez, amik legendásnak bizonyulnak az utóbbi években moziba járó publikum számára. Nevezetesen a Marvel és a Star Wars egy-egy eszközét, Amerika Kapitány pajzsát és egy kék színű fénykardot vesz magához a hős egy csapás erejéig. Hogy a tét nélküli önfényezést fokozzák, a készítők a népszerű, multimilliárd dolláros franchise-ok zenéit is bejátsszák, hátha valaki nem kötötte össze a látottakat korábbi ismereteivel. Sőt, még Chris Evans, az Amerika Kapitányt játszó színész is megjelenik egy másodpercre. Érted, néző? Hát ismered ezeket a dolgokat, így ez vicces!

4. Átvertek a palánkon (Utolsó éjszaka a Sohóban)

Temérdek sebből vérzik Edgar Wright első horrorfilmje, amely Polanski és Argento alkotásain edződött. Már maga a felütés furcsa lehet, de egy izgalmas rejtélynek ad táptalajt. Egy jelenkorban élő, divattervezőnek tanuló lány, Eloise (Thomasin McKenzie) esténként a ’60-as években találja magát, egy Sandie (Anya Taylor-Joy) nevű fiatal énekesnő bőrében, aki épp zenei karrierjét igyekszik beindítani. Helyette azonban csak a gonosz és kizsákmányoló fehér férfiak libidóját sikerül – a sor végén pedig ott van egykori pártfogója és későbbi stricije is Matt Smith alakításában.

A látomások eredetére nem kapunk magyarázatot, csupán megmutatnak részleteket a múltból, amelyekkel Eloise feltárhatja az igazságot a gyilkosság mögött. Egyik este, mikor gyámoltalan és irgalmatlanul béta fekete barátjával összeszűrnék a levet, megjelenik a szobájában Sandie, akit épp partnere fenyeget késével. Sandie halálát végignézzük, így Eloise joggal hiheti, hogy ki a tettes, hisz víziói sose csapták be… ez idáig.

A film végső fordulatában ugyanis leleplezik, hogy a látomás nem volt igaz, sőt, pont fordítva történt, Sandie ölte meg Matt Smith karakterét. Akkor miért látta Eloise mégis az ellenkezőjét? Mert CSAK! Mert különben nincs csavar a filmben! Az Utolsó éjszaka a Sohóban a fordulat érdekében képes volt beáldozni az alapvető logikáját, tessék-lássék megoldásait viszont megkoronázza ez a forgatókönyvírói lustaság.

3. Már a kungfu se a régi (Mátrix: Feltámadások)

Bár szerkesztőségünk több tagja is odáig van az új Mátrix-filmért, én az ellentábort vagyok kénytelen erősíteni, és nem örülök, hogy ide tagozódtam. Lana Wachowski egészen cinikus filmje semmilyen formában nem működött számomra: a sorozat dekonstrukciójaként irritáló, nosztalgiázásnak pedig túl felületes. Ami az egyik legjobban fájó pont volt, hogy a franchise-t kultstátuszba gravitáló látványos akciójelenetek mind hiányoztak a filmből. Ez viszont nem mondható tudatos vállalásnak – hiába próbálnak a Feltámadások kedvelői minden rossz elemet betudni szándékosnak –, van, ami egyszerűen csak szar.

A készítőknek nem lehet kifogásuk arra, miért lettek ennyire köpedelmesek a verekedős szekvenciák, miközben az eredeti trilógia még legrosszabb részeiben is tombolnak az emlékezetes akciók. A Feltámadások ráadásul folyamatosan mutat ismerős momentumokat a korábbi filmekből, mely konstans felidézheti bennünk, mennyivel jobb élmény volt azokat követni. A történet nagy részben, struktúráját tekintve, az 1999-es feldolgozása, így könnyen egymás mellé kerülhetnek a klasszikus és újrázott pillanatok, mint a Morpheusszal vagy a Smith ügynökkel történő harcok.

Ég és föld a különbség például Smith és Neo korábbi és mostani bunyója közt. Arról nem is beszélve, hogy szegény Jonathan Groffot mennyire félrecastingolták a szerepre – nincs fenyegető aurája, így egyáltalán nem mérhető Hugo Weavinghez alakítása. Emellett harcolni se tud, de Keanu Reeves sincs a helyzet magaslatán, pedig tőle két-három évente látunk egy menő akciófilmet. Mondjuk ki: a készítők magasról tettek arra, hogy igényes és tűpontos koreográfiát hozzanak létre, ezért a kapkodó kamerás marakodás és ütlegelés vérciki útját választották. Hogy aztán Keanu Reeves erőlökésével érjen véget a legtöbb ilyen jelenet. Olcsó és szánalmas megúszás, amit látunk.

2. Leharcolt oroszlánok (Szellemirtók: Az örökség)

Ha 2021 nagyköltségvetésű filmjeiben tendenciát keresünk, valószínűleg hamar feltűnik, hogy a nosztalgia csábító ölelésével igyekeznek a stúdiók a lehető legnagyobb profit generálására. Bármilyen ismerős brandet vagy klasszikust feltámasztanak azért, hogy fátyolos tekintettel és patetikusan megidézzék annak emlékezetes pillanatait. A Szellemirtók: Az örökség a ’84-es eredetivel ellentétben – mely inkább abszurd és cinikus humoráról volt híres – egy ilyen szentimentális alkotás.

Harminc éve alatt sikerült csak harmadik részt készíteni a sorozathoz, így már kénytelenek voltak szereplőgárdát váltani az alkotók. Jason Reitman – az eredetit készítő Ivan Reitman fia (nepotizmus!) – azonban túltolta az áhítatos jeleneteket, és bár gyerekeket tett meg főszereplőjének, nem bírta ki, hogy a régebbi figurákat ne mutogassa. Bill Murray, Ernie Hudson és Dan Aykroyd megjelenésének örömtelinek kellett volna lennie, ehelyett a végén teljesen random felbukkannak a régi cuccaikban, elképesztő öregen, hogy megmentsék a napot és poénkodjanak párat – többek közt régi vicceket is elsütnek, kacsintgatva a közönség felé.

Ami a Pókember: Nincs hazaútban örömöt hozott, az a Szellemirtókban szomorúnak hatott. Túl későn készült el ez a film, a hangvételéhez pedig egyáltalán nem passzolnak ezek a vén csontok, akik még mindig a 30-40 évvel ezelőtti dolgaikhoz ragaszkodnak. Különösen Bill Murray érzelemmentes és ráncos arca az, ami kifejezi, ezt csak a stúdió pénzéért csinálják a kollégák.

1. Járulékos veszteség (Elk*rtuk)

Az év legnézettebb magyar filmje volt az Elk*rtuk, mely nem meglepő eredmény az országunk polarizáltsága alapján. A 2006 őszének politikai fordulópontjáról szóló alkotás lehetett volna egy őszinte szembenézés az akkori regnáló hatalom gyarlóságával és hazugságaival és foglalkozhatott volna azzal, milyen nyomot hagytak a társadalomban. A látottak alapján a készítőknek egészen más tervük volt az eseményekkel: kalapácsként akarták használni, mely a jelenlegi ellenzék szereplőinek kobakján csattan.

Az Elk*rtuk fő feladata emlékeztetni nézőit arra, hogy a 2004 és 2009 közt hatalmon lévő Gyurcsány Ferenc mennyire kártékony vadállat, de különösen, hogy felesége, Dobrev Klára tulajdonképpen a patás ördög személyesen. Gubás Gabi karikatúraszerű alakításában az egykori first lady akár egy maffiavezér is lehetne, úgy osztogatja az utasításokat, ha kompromittáló felvételek elkobzásáról vagy emberek elrablásáról van szó. Cinikusan kacag azon, ha valaki hisz még a sajtószabadságban, a film utolsó harmadában pedig egy titkos megbeszélésen járulékos veszteségként hivatkozik a potenciális civil sérültekre.

A film csúcspontjának is tekinthető mondata egy fiktív meetingen hangzik el, melyet a főhősnő képtelen kiszivárogtatni, így az a semmibe vész. Mondhatott ilyet Dobrev Klára? Ezt az alkotók – köztük az angol bérrendező, Keith English és Kálomista Gábor producer – a nézőre bízzák, de a magok elültetése már megtörtént.

Az, hogy az ember miképpen gondolkodik a politikáról, különösen az aktuális pártokról és szereplőkről, alapvetően befolyásolja, mit érez majd egy olyan filmnél, mint az Elk*rtuk. Az én vetítésem végén megtapsolta a közönség egy része a produkciót, és láttam olyat, aki könnyeit törölgette. A magam részéről: többször elnevettem magam a leplezetlenül propagandisztikus jelenetektől, de összességében okádtam az élménytől. Rettenetes jövőképet fest elénk, ha a magyar filmgyártás terepét is befoglalják a politikai harcaink.

***

További évösszegző cikkeinkért kattints ide!

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x