Magazin

Éves mérleg 2021: A legjobb filmek (10.-1.)

És akkor lássuk, mik kerültek 2021 filmes élvonalába. Ezt a tíz alkotást szerettük idén a legjobban!

Megvolt az előétel, és most érkeztünk el igazán a főfogáshoz. Ha a 2021-es év nem is volt velünk kegyes, és biztosan nem volt hatalmas váltás az előző esztendőhöz képest, a filmek azért képesek voltak kárpótolni minket sok mindenért. Legyen az mozi vagy streaming, a médium kedvelői megtalálhatták a sűrű kínálatban azokat a gyöngyszemeket, amiért érdemes kutatni.

Éves mérleg 2021: A legjobb filmek (20.-11.)

A musicalek évében – ahol hat-nyolc film versengett a teátrális műfaj kedvelőinek kegyeiért – egészen decemberig kellett várni olyan alkotásra, ami méltó módon ült toplistánk első fertályába. De képes volt jót jönni a Netflix is, aki talán a következő női rendező Oscarját is összehozza februárban. A magyar gyártás szintén képviselteti magát egy emlékezetes darabbal, csakúgy, mint Bosznia-Hercegovina és Németország.

Íme, a tíz legjobb film 2021-ből!

 

10.   A kutya karmai közt

Nem semmi, hogy míg az Oscar közel 100 éves történetében idén díjaztak másodjára női rendezőt (Chloé Zhaót A nomádok földjéért), nagyon valószínű, hogy ezúttal nem kell évtizedeket várni a következőre, ugyanis 2022-ben ismét nő nyerhet. A kutya karmai közt ráadásul olyan direktori mestermunka, mely esetében teljesen érvénytelen lenne azzal dobálózni, hogy Jane Campion a neme miatt kivételezésben részesülne. Az új-zélandi Campion az 1993-as Zongoraleckével vált ünnepelt rendezővé, és bár azóta készített még négy játékfilmet és egy sorozatot is, a Velencei Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó díját elnyerő A kutya karmai közt az első, ami a főműve nyomába érhet.

A Thomas Savage 1967-es regényéből adaptált A kutya karmai közt csak ikonográfiájában hasonlít a hagyományos westernekhez: a ’20-as évek Montanájába helyezett lélektani thriller-dráma egy lassan kibontakozó hatalmi harc négy fél – két testvér, a családba újonnan érkező sógornő és annak előző házasságából született kamasz fia – között. Bár a széles elérés miatt előny a Netflix-forgalmazás, szomorú, hogy az év egyik leggyönyörűbben fényképezett filmjét nem láthattuk nagyvásznon, és nemcsak a vadnyugati tájak, hanem a színészek finom rezdülései miatt is.

A kutya karmai közt ugyanis attól válik igazán emlékezetessé, hogy egyik szereplője sem marad abban a skatulyában, amibe első körben beletesszük őket; a belső vívódásaik pedig legalább olyan érdekesek, mint a nem kedvelt családtagokkal folytatott küzdelmük. A tehetségét a Marvel-filmekben és a középszerű életrajzi filmekben igazán kamatoztatni nem tudó Benedict Cumberbatch lenyűgöző a környezetét és saját magát egyaránt elnyomó zsarnok szerepében. (Rácz Viktória)

 

9.   A nomádok földje

Chloe Zhaót azóta már Marvel-rendezőnőként tartjuk számon, év elején azonban még a csendes történetek erőteljes és őszinte mesélőjeként tündökölt, hogy aztán három aranyszobrot (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb női főszereplő) nyerjen és Oscar-történelmet írjon a filmje. Pedig A nomádok földje nem az a tipikus Oscar-darab: karcos és lírai, retusálásmentes és eszköztelen, mindenekelőtt pedig szabad. Zhao filmjének ráadásul Frances McDormand az egyetlen húzóneve, rajta kívül önmagukat alakító modern nomádok, lakókocsiban élő amerikai vándorok népesítik be a kopár, nem Amerika kirakatába illő világát, amelyből a happy end, a nagymonológok és a könnyes összeborulások is hiányoznak.

A nomádok földje mégis magába szippant, ránk kényszeríti a ritmusát, a világképét, miközben kimondatlanul is az élet körforgásával szembesít, számvetésre késztet magunkkal és az értékeinkkel kapcsolatban. Az amerikai álom találkozása a valósággal – A nomádok földje a Hollywoodi Reneszánsz őszinteségét és tabumentességét idézi, miközben nem csinál semmi különöset, csak útra kel és követi a civilizáció peremére szorult hőseit. Akikből mégsem a szűkölködés, hanem a bajtársiasság, a barátság és a remény teremt közösséget. McDormand mosolyában pedig egy élet bölcsessége sűrűsödik össze, és ez a mosoly az, ami velünk marad a film után. (Gyöngyösi Lilla)

 

8.   Én vagyok a te embered

Milyen lenne az élet egy humanoid robot férfival? Nos, Alma (Maren Eggert) sem tudta volna ezt elképzelni, ám ókori régészként egyszer csak a közeljövőbe csöppenve találja magát, amikor egy pályázati pénz elnyeréséért cserébe három hétre vállalja az android, Tom (Dan Stevens) férfitársként való tesztelését. A filmekben sok esetben szörnyként megjelenő mesterséges intelligencia a jóképű Tom vonzó formájában most valódi emberalakban lép színre, s feladata nem más, mint az elmagányosodott Alma boldoggá tétele. Tom emberfeletti kognitív képességei mellett fejlett érzelmi intelligenciával bír, és még Alma elutasító, becsmérlő viselkedéséből is képes tapasztalati tanulás révén elképesztő rugalmassággal felépíteni egy saját, emberi minőségű és szerethető identitást.

Humorral átszőtt, valódi emberpárok civódásait idéző interakcióik során Tom tükörként szembesíti a munkamániás Almát szűklátókörűségével és kisszerű emberi nyomorúságával, s robotként végül az elzárkózó, besavanyodott nőből képes nagy türelemmel empatikus, érző embert varázsolni. A közeli jövőben játszódó film látszólag hátborzongató jövőképet sugall egy humanoid robotokkal elárasztott emberi világról, ám üdítő humorával és a két főszereplő szívet melengető játékával képes könnyed és szórakoztató formában olyan mély filozófiai kérdéseket felvetni, minthogy mitől számít embernek valaki, de még azt is, hogy a csalóka ábrándként gondolatban megélt emberi viszonyaink vajon értékesebbek-e a valóságban is átélt virtuális kapcsolatainknál? (Argejó Éva)

 

7.   Senki

Az év legjobb akciófilmje titulusért való küzdelem elméletben csak december 31-én zárul, de gyakorlatilag már március végén eldőlt. Ugyanis azelőtt és főleg azután se jött még egy film, ami olyan stílussal, lazasággal és dinamikus lendülettel lett volna képes beindítani a műfaj pofonegyszerű, mégis oly könnyen elrontható hatásmechanizmusait, mint a Senki.

Pedig első látásra ez se tűnik többnek egy sima tucat-bosszúfilmnél, ám ha közelebb lép és jobban megvizsgálja az ember, azonnal kitűnik az a sok kisebb, de annál fontosabb alkotóelem, ami miatt mégis kiemelkedik a többiek közül. Ilya Naishuller gyakorlatilag az amerikai akciófilm két markáns időszakát vegyíti egymásba. Ott van jelenkorunk stilizált, neonfényekbe és méteres árnyékba öltöztetett, a legutolsó mozdulatokig megkoreografált halálbalettje, amit a John Wickszéria és követői testesítenek meg. Emellett áll a ’70-es, ’80-as évek letisztult, brutális és cinikus humorú szikársága, amikor olyan karakteres arcú férfiak alakították a munkájukat végző profikat, mint Charles Bronson, Clint Eastwood vagy Lee Marvin.

Közéjük lép most Bob Odenkirk, a Better Call Saul kétes morálú ügyvédje, aki talán a legvalószínűtlenebb választás egy olyan szerepre, ahol mások fejét kell bevernie vagy lövöldöznie. De pont ez is az, amiért elhisszük, hogy ő az ultimate átlagember, a „senki”, akinek nincs oka, hogy szembeszálljon az orosz maffiával.

Naishuller ugyanazt a feszített tempót és csonttörően kőkemény akciókat szállítja, amiket már a Hardcore Henry-ben is láthattunk tőle, Derek Kolstad forgatókönyve precízen applikálja a Wick-trilógia képregényszerű antirealitását és alvilági szervezetekkel teli világát a kertvárosi közegbe. De, ami igazán felteszi a Senkire a koronadíszt azok a remek színészek: legyen szó Odenkirk csibészes karizmával és átütő erővel teli főszerepéről vagy az olyan veteránokról, mint Michael Ironside vagy Christopher Lloyd. A szórakoztató zsánerfilm iskolapéldája a Senki (másfél órás játékidővel, ehhez több filmnek kéne visszatérnie), amit pár év múlva talán a műfaj klasszikusai között is emlegetni fogunk. (Szabó Kristóf)

 

6.   Külön falka

Mindig óriási öröm, amikor magyar film kerül az év legjobb filmjeit taglaló listánkra – még nagyobb öröm, ha elsőfilm kerül a válogatásba, mert ilyenkor gyakran nemcsak nagyszerű filmélményt, de egy új magyar rendezőt is nyerünk, akinek lehet várni a további alkotásaira. Kis Hajni már rövidfilmjeivel felhívta magára a figyelmet – a Szép alak és a Last Call is számos díjat nyert –, most viszont végérvényesen bebizonyította, hogy a legnagyobbak között a helye.

A kidobóként dolgozó Tibor (a Jiu-Jitsu MMA harcos, Dietz Gusztáv első szerepe) problémás fickó, aki nem tartja a kapcsolatot kislányával. Niki (Horváth Zorka) sem egyszerű eset, aki bizony nem esett messze a fájától. Amikor véletlenül útjaik keresztezik egymást, úgy tűnik, a család ereje erősebb, minden ellenállásnál.

A Külön falka az év egyik leginkább szívmelengető filmje. Na nem olyan Disney-s, szirupos módon – hanem olyan csendes, kelet-európaiasan. Két sérült ember találkozása és gyógyulása a másik szeretete által pont elég az igazi katarzishoz. A Szántó Fannival közös forgatókönyvből dolgozó Kis Hajni remek párbeszédeket, de még több szépséges, csenddel teli pillanatot alkotott, hogy egy kis reményt öntsön a szívünkbe. A remek zenékkel és nagyszerű képekkel érkező Külön falka nemcsak egy jószándékú elsőfilm: jó érzékkel összerakott történet, ami jó pillanatokban adagolja a drámát, a humort, a fordulatot egyaránt, és ami a két egymást tökéletesen kiegészítő főhősnek köszönhetően remek alakításokkal is megörvendeztet minket. (Molnár Kata Orsolya)

 

5.   Amíg tart a nyár

Shannon Murphy ausztrál rendező első filmjével olyan témához nyúlt, amelyet már előtte sokan feldolgoztak több-kevesebb sikerrel, különböző műfajban és felhanggal tálalva: egy fiatal lány utolsó napjait és egyúttal első szerelembe esését mutatja be. Eszünkbe juthat erről a Most jó, a Minden, minden, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, a Csillagainkban a hiba vagy A nyugtalanság kora; könnyedén beállhatott volna a sorba ezek mellé Murphy filmje is, ám az Amíg tart a nyár megtalálta a saját hangját, dobta a jellemző sablonokat, és az egyik legjobb filmmé vált témájában.

Az Amíg tart a nyár bemutatja, a gimnazista Milla (Eliza Scanlen) és az ő szülei (Ben Mendelsohn, Essie Davis) hogyan próbálják az életet a lehető legnormálisabban élni azzal a tudattal, hogy Millának ez az utolsó nyara. Ezzel együtt pedig azt is nyilvánvalóvá teszi a film, mennyire lehetetlen egy ilyen helyzetben meghatározni, hogy milyen a normális. A szülők továbbra is próbálják fegyelmezni a lázadó kamaszlányt, ugyanakkor mindent megtennének azért, hogy a lehető legboldogabbá tegyék – akár még a lány első, anyátlan-apátlan, drogfüggő szerelmét, Moses-t (Tobey Wallace) is beköltöztetik saját házukba.

Az Amíg tart a nyár rendkívül jó érzékkel juttat el minket a két óra alatt odáig, hogy ne csak megismerjük, de együtt is érezzünk a négy fő karakterrel – pedig egyáltalán nem vádolhatjuk azzal a filmet, hogy elfogult lenne a szereplőivel szemben. Az eredmény minden giccstől és túlzástól mentes, merész, olykor meglepő módon humoros, mégis kegyetlenül őszinte és elementáris erővel hat az érzelmekre. A színészi játék, a történetvezetés, a képi világ mind hozzájárulnak ahhoz, ami miatt az Amíg tart a nyár a szó legnemesebb értelmében szép és emberi film lett. (Németh Míra)

 

4.   West Side Story

Az idei évnek el kellett volna hoznia a filmmusical reneszánszát, hiszen a megszokottnál jóval több zenés film érkezett a mozikba vagy streamingre 2021-ben. Ezek közül az évet keretező két gigaprodukció, az In the Heights: New York peremén és a West Side Story emlékeztettek minket arra, milyen grandiózus és felemelő lehet ez a műfaj. Pontosabban csak azt a fájdalmasan kevés embert emlékeztették, akik megnézték a filmeket, ugyanis bár mindkettőről ódákat zengtek a kritikusok, a nézőket lényegében hidegen hagyták. És míg az In the Heights esetében ezt meg lehetett magyarázni az azonnali streamingpremierrel, valamint a kevésbé ismert alapművel és alkotógárdával, nehéz máshogy tekinteni Steven Spielberg minden idők egyik leghíresebb zenés darabját feldolgozó filmjének anyagi bukására, mint a klasszikus musical feltámasztásának lehetetlenségére.

Pedig, ha valami, hát az új West Side Story megérdemelte volna, hogy hasonló sikersztori legyen, mint az 1961-es film. Spielberg 75 évesen is olyan energiával, kreativitással és profizmussal vezényli le a hatalmas tánckarokat mozgató jeleneteket, mintha ennél nem is lenne egyszerűbb dolog a világon, és azt sem kell sokáig indokolni, miért volt szükség pont azt a musicalt elővenni, aminek első adaptációját a filmtörténet egyik legjobb alkotásaként tartják számon. A New York dzsentrikifációtól sújtott munkásosztálybeli negyedében élő két rivális banda idegengyűlöletből fakadó harcai, a szegénységből való kitörés lehetetlensége és az egyre polarizáltabbá váló társadalom olyan problémák, melyek fél évszázaddal később ugyanolyan aktuálisak.

Spielberg és a forgatókönyvet író Tony Kushner aláhúzták az eredeti darabban kevésbé hangsúlyos szociális hátteret, de elsősorban nem ezért kap létjogosultságot a 2021-es verzió, hanem a fantasztikusan hangszerelt és fényképezett zenés jelenetek miatt, amik többségét elképesztő karizmával, tánctudással és énekhanggal rendelkező színészek adnak elő. Rachel Zegler (María), Ariana DeBose (Anita), David Alvarez (Bernardo) és Mike Faist (Riff) alakítása – pláne kontrasztva állítva a húzónévvel, a Tony-t alakító Ansel Elgorttal – ékes bizonyítékai, hogy a musical műfajánál különösen érdemes a tehetség és nem az ismertség alapján választani színészgárdát. (Rácz Viktória)

 

3.   Pig

Nicolas Cage filmes karrierje olyan furcsa és váratlan kanyarokat tett meg, mint azok a figurák, akiket eljátszik. Függetlenfilmes kedvencből lett A-listás megasztár, Oscar-díjas elitligából csúszott le a ZS-kategóriás tucatakciófilmek mélyére. Majd a 2010-es évekre az internetnek köszönhetően egy élő mémmé vált, egy fogalommá, hivatkozási alappá, digitális legendává – pozitív és negatív értelemben is. A személyisége, filmjéből kiragadott részletei önálló életre keltek és fontosabbá váltak, mint maga Nicolas Cage. De mégis, időről-időre feltűnik egy film, ami pislákoló lángként bizonyítja, hogy a sok mélypont ellenére Cage továbbra is egy olyan színész, aki keresi-kutatja a normálistól eltérő különleges filmeket, amikbe életet tud lehelni jelenlétével. A Pig pontosan ilyen alkotás.

Szinte megérteni is nehéz, hogy jött létre ez a film, mi volt az út, ami az elkészítéséhez vezetett és hogy került Cage a képbe. Első hallásra egy komplett paródiának hangzik: Cage alakítja Robin Feldet az egykori sztárséfet, aki egy személyes tragédia után a világtól elvonulva, remeteként él egészen addig, amíg a gombászó kismalacát ismeretlenek elrabolják. Így kénytelen a nagyvárosba menni felkutatni. Michael Sarnoski azonban pontosan ezt az elcsépelt bosszúfilmes premisszát fogja meg és lúgozza ki teljes mértékben. Mert a Pig nem az emberi erőszakról, olcsó vérontásról és akciófilmes klisékről szól, hanem valami sokkal mélyebbről. Egy ember lelki Odüsszeiája, ahogy szembenéz jelenével, múltjával és a társadalommal, amit maga mögött hagyott.

A Pig tulajdonképpen azt a kérdést szegezi nekünk, hogy mi tesz minket boldoggá. Ha teljesítjük a társadalom elvárásait, sikeresek, gazdagok vagyunk, a mi nevünket harsogja mindenki, termeljük a profitot, de közben hagyjuk, hogy kiüresedjen a lelkünk? Mi történik akkor, ha az, amit hivatásnak választottunk semmissé, mindennapi rutinná silányult, a kapcsolataink más emberekkel vagy elhidegültek, vagy megsemmisültek? Sarnoski nem ad könnyű válaszokat, de ez teszi a Piget különleges élménnyé. Egy lassú ritmusú, de gyönyörűen érzéki, hiteles emberi dráma a veszteség feldolgozásáról, a lelki béke kutatásáról, pulzáló, fantasztikus képekkel, húsbavágó párbeszédekkel és elementáris színészi játékkal. Többek között Nicolas Cage-től, aki annyi év után ismét bizonyítja, jó helyre ment a kis aranyszobor. (Szabó Kristóf)

 

2.   Quo vadis, Aida?

„Mr. Karremans, odakint embereket ölnek” – mondja a film főszereplője, a helyi tolmács az ENSZ békefenntartók csöppet tanácstalanná vált főparancsnokának, amikor már menthetetlen a helyzet, de Aida még menteni szeretné. Valós történelmi események mögött húzódik meg a film főszereplője. A helyiek és az ENSZ közötti tárgyalások tolmácsa, amikor érzi a bajt, mindent megtesz, hogy családját – két fiát és férjét – megmentse a biztos haláltól.

A srebrenicai mészárlás során, a délszláv háború egyik legsötétebb eseményén 8700 bosnyákot – többségében férfiakat és fiúkat – mészárolt le szisztematikusan a szerb hadsereg és a „Skorpiók” néven ismert szerb katonai alakulat. A drámát azonban egy személyes történet, a Jasna Djuricic által alakított tolmács esete tudja közelebb hozni. Jasmila Žbanić bosnyák rendező korábbi filmjei is a háború borzalmait érintik, amelyek közül leginkább első alkotása, az Arany Medvével díjazott Szerelmem, Szarajevó lehet ismerős. Csak amíg az a film általában beszél a háború poszttraumás hatásairól, az elapátlanodott társadalomról, addig ez nagyon is konkrét témát érint. Nem tudja így megkerülni hát, hogy az ENSZ csapatokat cselekedni képtelen bagázsnak, Ratko Radics szerb katonáit pedig sátáni seregnek rajzolja fel.

Holokausztfilmben azonban nincs helye kényes egyensúlykeresésének, és ezt az alkotók nagyon is jól tudják. Ez az elképzelés adja balladai jellegét a filmnek, és noha tudjuk a végét, a család sorsát tekintve mégis van némi bizonytalansági tényező. Ez, illetve az egyre gyűlő feszültség teremti meg az utolsó jelenetek erejét. Az Aida a délszláv háborús filmek alműfajának egyik legemlékezetesebb darabja.

Persze a Quo vadis, Aida? több mint egyszerű mementó a vérengzések 25. évfordulójára. A vértanúság elől menekülő Szent Péter, aki Rómából kifelé Jézust látja maga előtt, felteszi a kérdést: „Quo vadis, Domine?” Jézus helyette megy meghalni Rómába. A volt nyelvtanár, ma már tolmács családanya maga is folyton őrlődik a vértanúság és a megmenekülés között ebben a történelmi, véresen sötét időben. (Sergő Z. András)

 

1.   Az apa

A filmművészet legnagyobb ereje abban áll, hogy megmutatja azt, amit elmondani nem lehet. Erre kevés film képes, de ha összejön, akkor olyan film születik, ami nemcsak egy évvégi toplistán szerepel, de hosszú évek múltán is maradandó filmalkotásként gondolunk vissza rá. Az Anthony Hopkins főszereplésével készült Az apa határozottan ilyen film lesz, de értékét már egyből felismerte a filmvilág. Hopkins – ez idáig legidősebben – 83 évesen kapta meg a film főszerepéért a teljes mértékben megérdemelt Oscart. Florian Zeller saját színházi darabjából rendezett filmjében úgy mutatja meg a demenciát, hogy az is megérti, aki soha nem találkozott a jelenséggel.

Anthony egyedül él londoni lakásában. Az idős férfi felháborodva utasította ki ápolónőjét otthonából, mikor lánya, Anne (Olivia Colman) megérkezik. Anthony állítja, hogy soha nem látta a nőt, nem kérte, hogy segítsen neki, és szerinte nincs is szüksége segítségre. A tapasztalat azonban mást mutat, így mikor Anne Párizsba szeretne költözni élettársával, apját idősotthonba kell küldenie. Szívszorító harc kezdődik, Anne nem szeretné elhagyni apját, de ő is tudja, a férfi már nem boldogul egyedül, Anthony pedig minden makacsságával saját önállóságát bizonygatja, amit talán csak ő hisz el.

A film érett érzékenységgel ábrázolja a demenciát a bohókásabb fázisoktól az egészen veszélyes tudatzavarokig. Az apa ehhez pedig olyan formát talál, amit a nagy modernista szerzők is megirigyelnének! A filmben a szerepeket cserélgetik a színészek, érzékeltetve ezzel Anthony megbízhatatlan tudatát és egyben összemosva azt a valósággal. Ezen a határterületen pedig a néző eggyé válik az idős úrral, érezzük a vej bántalmazását, amit Anthony környezete már nem vesz komolyan, de a férfi tudatában mélyen beivódik. Többek közt ezek az erős, közeli élmények teszik Az apát az év legjobb filmjévé. Lehetetlen, hogy a néző ne érezze a hatását. (Nagy Tibor)

***

További évértékelő cikkekért kattints ide!

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com