Magazin

Éves mérleg 2021: A legjobb filmek (20.-11.)

Párkapcsolati viszályok, pornós szatíra, középkori feminista alkotás, valamint az utóbbi évek egyik legerősebb sci-fije – 2021 legjobb filmjeiből válogattunk.


Hirdetés

2021 lassan véget ér, mi pedig számot vetünk azzal, az év milyen filmterméssel áldott meg minket. A második félidőre a mozik is visszatértek, így lehetőség nyílt arra, hogy a lista nagy részét már filmvásznon tekintsük meg – mely sok esetben meghálálta magát és fokozta az élményt, melyet jó ideig nélkülözni kellett.

A húszas lista első fele csupán ízelítő abból, milyen alkotásokat szerettünk a legjobban az idén.

A Filmtekercs kollektívájának összevetett véleményén alapuló rangsoroláson helyet kapott Ridley Scott egyik idei próbálkozása, egy szokatlan című román vígjáték, a Netflix egyik legérzékenyebb műve, valamint David Lowery és Denis Villeneuve bitanglátványos produkciói is.

 

20.   Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban

Sok mindenre számítasz egy filmfesztiválon, de arra, hogy rögtön a vetítés legelején egy hatalmas fallosz bámul rád vissza a vászonról, talán kevésbé. Pedig Radu Jude (Aferim!) új, az Arany Medvét is bezsebelő filmje pontosan ezzel fogadta az idei Cinefest gyanútlan nézőközönségét. Ám az igazán durva nem az, hogy a már címében is elsőosztályú Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban konkrétan egy amatőr pornófelvétellel indul, hanem hogy igazán zavarba ejtővé csak ezt követően válik majd.

Jude rendezése húsbavágóan kényelmetlen, szenzációsan vicces és arcpirítóan polgárpukkasztó szatírája az életünknek. Egy tabukat nem ismerő filmőrület, amelyet nem kötnek semmiféle formai gátlások. A film konfliktusának alapját adó házipornós nyitányt előbb egy Bukarest utcáinak bizarr mindennapjait bemutató (már-már szociodokumentumfilmként működő) szegmens, majd egy, a társadalmunk álnok kétszinűségeibe kőkeményen beleálló, szatirikus és provokatív montázs követi. Hogy aztán a film elején kamera előtt paráználkodó tanárnő fegyelmi tárgyalásán a végletekig fokozza az őrületet.

A Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban egy elképesztően vicces film. Ám közben hihetetlenül is fájdalmas, hiszen a groteszk, abszurd és bizarr helyzetei éppen azért működnek, mert nap, mint nap megtapasztaljuk őket. Jude gyakorlatilag szembesít vele, hogy az egész társadalmunk nem más, mint egy hatalmas Monty Python geg. Nem komolykodik. Nincsenek modoros megmondásai arról, hogy mit kéne tennünk, hogy kéne élnünk. A végén el is mondja, hogy ez az egész film, csak egy vicc volt. Mi pedig nevetünk, hiszen tényleg vicc volt. Épp annyira, amennyire az élet, a társadalmunk és az emberi történelem az: egy hatalmas, keserű vicc. (Pongrácz Máté)

 

19.   A feleségem története

Enyedi Ildikó filmjei mind szó szerint csodálatosak, az emberi csodák és azon túli csodák titkait derítik fel hol játékossággal, hol sűrű szimbolizmussal. A szerelem, a férfi-női kapcsolódás, az emberi lélek feltérképezése a fő témák filmjeiben. Míg a Testről és lélekről egy különös találkozás történetét mondja el, A feleségem történetében pedig egy kapcsolat stációit követhetjük nyomon az elsőtől az utolsó pillanatig. Füst Milán regényének adaptációja Störr Jakab hajóskapitány belső vívódásait meséli el, melyben ugyan a feleség végig megfejthetetlen marad a férje számára, a rendező mégiscsak a női lét esszenciáját is kifejezi annak értehetetlenségével és talányaival együtt.

A történet az 1930-as évekbe kalauzolja a nézőket, így a múlt századi értékrendet képviselő kapitány nem igazán rokonítható napjaink modern férfi-női viszonyrendszereivel, a film mégis képes univerzális tételeket megfogalmazni a szerelem felemelő és pokolba taszító erejéről. A kapitány élete stabilizálását reméli a házas élettől, ehelyett az örök kétkedést, a csontig maró féltékenységet és sok szenvedés közt felvillanó pillanatokig tartó mennyei boldogságot kapja, melyet aztán még erőteljesebb érzelmi fuldoklás követ. Rév Marcell operatőri munkájának köszönhetően együtt fuldoklunk hol a tengeren, hol az érzelmi viharokban vergődő kapitánnyal. Ez a fájdalmas utazás egyben szépséges is, az életről szól, amelybe olykor kerülnek emlékezésre méltó pillanatok. Enyedi Ildikó pedig egyaránt mesterien ragadja meg az élet játékos pillanatait és mélységét. (Keller Mirella)

 

18.   Ásatás

Simon Stone filmje minden porcikájában a múltat idézi. Nem csupán 1939 Nagy-Britanniájába repít vissza minket egy jól felépített díszletnek és látványvilágának köszönhetően, de a filmkészítés klasszikus, régi hagyományait is magán viseli. Egy lassan folydogáló, festői látványvilágú dráma, amelyen érződik, hogy a rendező és a szereplők is – Carey Mulligannel és Ralph Fiennes-szal az élen – a legnagyobb óvatossággal és érzékenységgel nyúltak a valós eseményeken alapuló történethez. A Suffolkban élő Mrs. Pretty a küszöbön álló háború okozta kilátástalan jövőre reagálva úgy dönt, a múltba kapaszkodik, így felbéreli Basil Brownt, aki autodidakta módon tanulta ki a régészmesterséget. A feltárás során nem várt leletekre, pontosabban az azóta történelmi-régészeti világszenzációként számontartott Sutton Hoo-i hajósírra bukkantak.

Az Ásatás John Preston azonos című történelmi regénye alapján készült, és legfontosabb érdeme, hogy igazságot szolgáltatott mindazoknak, akik a hatalmas jelentőséggel bíró leletek felderítésében a legnagyobb szerepet játszották, ennek ellenére a nevük évtizedeken keresztül említés nélkül maradt a felfedezések kapcsán. Stone ebből egy keserédes, lírai hangvételű költeményt alkotott, amely egyszerre mesél a történelem és a régészet jelentőségéről, szépségéről, és az e mögött megbújó szenvedélyről. Megértjük laikus nézőként is, hogy milyen izgalmat rejthet magában a múlt egy szeletének feltárása, mégsem rózsaszín köddel ellepve mutatja be a film a régészéletet, vagy alakítja át azt egyfajta romantikus drámába öntött Indiana Jones-történetté.

A film megkapó üzenetén túl a látványvilága mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ez elsősorban Mike Eley operatőrnek köszönhető, aki a The White Crow – Rudolf Nurejev élete, a Made in Italy, a Blackbird és a Két nő – egy ház című filmekért is felelt, és ezúttal is minden ízében művészet az, amit a vászonra varázsolt. Ez a festői képi világ, a visszafogott és hibátlan színészi játék, valamint az, hogy a rendező gyengéden és tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, egy olyan megható, „törékeny” és szívmelengető filmet eredményezett, amelyre már nagy szükségünk volt. (Németh Míra)

 

17.   Raya és az utolsó sárkány

Listánk egyetlen animációs filmje egyben a Disney egyik legizgalmasabb dobása is az utóbbi évekből. Sokat kritizálják az egeres stúdiót – köztük mi is –, hogy előre bekészített recept alapján gyártanak formanyomott rajzfilmeket, és a legnagyobb biztonsági játékaik közt fárasztóan szónokolnak az aktuális kultúrpolitikai irányzatok mellett. A Raya első pillantásra minden kötelező jeggyel rendelkezik: korunknak megfelelő „független és erős” női karakter, nagyszemű állatpajtások, könnyed fantasy-környezet. Hamar kiderül azonban, hogy ez a film teljesen más ligában játszik, mint a Jégvarázs vagy a Vaiana, és ez nem csak a történet megalapozottságán, de a tanulság érvényén is érződik.

A Raya és az utolsó sárkány – bár néhol magán viseli a Disney sajátos, gyerekes jegyeit – nem egy hercegnős musical, hanem egy izgalmas kalandfilm, amely a polarizáció és a szektás gondolkodás ellen emel szót. Frissítő látni egy hollywoodi alkotásnál, hogy nem elmagyarázni szeretné nézőinek a világot, megmutatva, ki a jó és ki a rossz, hanem általános érvénnyel közelít a véleménybuborékokhoz. A Raya fantasy világában egymástól különálló, átjárhatatlan törzsek viaskodnak – összefogásuk hiánya pedig tökéletesen megágyaz a közelgő apokalipszisnek. Mi lehet a megoldás a nemzedékeken átívelő ellentétre?

A Disney filmjének egyik legmenőbb húzása, hogy tulajdonképpen nincs egy bajuszt pödörgető főgonosz, és mindegyik nézőpont relatív marad. Még Raya, a bátor főhős is hozzájárul ahhoz, hogy Kumandra világa eggyel közelebb lépjen a vég útján. A film azonban nagyon éretten áll a kérdéshez, mely egy gyönyörű fináléban kulminál. Raya története megtaníthatja mindenkinek, ha démonizáljuk a másik oldalt, a sajátunkat pedig többre értékeljük, semmi okunk nincs arra, hogy elvárjuk a változást. (Szécsényi Dániel)

 

16.   Sweat

A közösségi média torz hatásáról, az influenszerek rajongókra gyakorolt kettősségéről filmet készíteni hálás feladat. Látványos képekben lehet érzékeltetni az emberiességtől elforduló, hamis képet mutató álvalóságot, a kettő közötti feszültség pedig megmutatja a dolgok igazi arcát. A Sweat azonban csak a film elején ragaszkodik ezekhez a toposzokhoz, hamar átlépi a műfaji határokat. Főszereplője, Sylwia, a 600 000 Instagram-követővel rendelkező fitnesz celeb ugyanis – miután jól kisírja magányát egy élő videóban – az ablaka alatt autójában magányosan rejszoló zaklatójára lesz figyelmes. A cuki rajongó tinédzserlányok helyét hamar átveszi a vásznat a hatalom, a félelem és a rettegés.

A feszültség ugyanis nem a valóság és a látszat közötti kép különbségéből fakad, hanem abból, micsoda hatalmat mutat a főszereplő, és valójában mennyire esendő. Ennek legjobb jelenete talán a családi ebéd, ahol minden távoli rokon az országosan ismert sztár kegyeit keresi, miközben a jelenet végére ő lesz a legsebezhetőbb. Az egyre durvuló és erősödő erőszak pedig újabb határokat lépett át velünk a film ideje alatt.

A Lengyelországban tanult svéd rendező, Magnus von Horn öt év után készített újabb filmet, amely azonban a végére kicsit elfáradt. Mindenesetre a film nagy részében részletgazdag személyiség- és környezetrajzot mutat a főszereplő, Magdalena Kolesnik árnyalt játékával. (Sergő Z. András)

 

15.    The Green Knight

David Lowery rendezett már 100 ezerből művészfilmet egy lepedőbe csavart kísértetről (Kísértettörténet) és rendezett már 65 millióból Disney-remaket egy CGI-sárkányról (Elliott, a sárkány), most pedig, kis túlzással, gazdasági és tematikai középúton egy a praktika és a digitalizáció határán táncoló entről. A The Green Knight említettekkel való hasonlósága túlmutat a sztárszereposztáson (bár Alicia Vikander, és főleg Dev Patel bőven megérik a pénzüket). Lowery legújabb filmjével ismét sutba dobja a műfaji és narratív konvenciókat.

A 14. századi lovagregény Gawain (Patel) és a természetfeletti Zöld lovag (Ralph Ineson) találkozását írja meg, új fénytörésben. A szertelen fiú saját maga jelöli ki sorsát; a bajnok, ki megsebzi amazt, dicsőséget nyer, cserébe viszont vállalnia kell egy év elteltével egy egyenértékű csapást. Nem kellett volna lefejeznie. A The Green Knight egy igazi utazós film, sötét fantáziába áztatva, absztrakcióval fűszerezve, egy örök érvényről, az erényről, amit sem örökölni, sem megvenni, meglétét hazudni pedig végképp nem lehet. Gawainnak mindháromra lehetősége nyílik, de akkor a következményeivel, a film velőt rázó záró montázs szekvenciájának borzalmaival is számolnia kell.

Lowery világában iszonyatosan erős audiovizualitással elevenedik meg a sivár valóság jelképrendszere, a kifelé közvetített szavak és képek, amelyek belülről nyernek értelmét. E világ főhőse nem az esendő civil, de nem is a feddhetetlen bajnok, hanem a férfiember. Akinek a tettei határozzák meg azt, hogy milyen képet kíván alkotni magáról, milyen alakul ki róla, de azt is, hogy ki is ő valójában egyáltalán. Fontos szembesítés ez nekünk, férfiaknak 2021-ben, az elmúlt évek során feje tetejére állt világban. Vagy most állt ideális pozícióba? Erre nincs objektív válasz, legyen hát szubjektív; a te fejed a helyén marad, vagy elveszi a Zöld lovag? De talán fontosabb a kérdés, hogy tiszta lelkiismerettel várhatod? (Gyenes Dániel)

 

14.   Az utolsó párbaj

A XIV. századi Franciaországban két lovag, Jean de Carrouges (Matt Damon) és Jacques Le Gris (Adam Driver) vív párbajt, hogy ilyenformán döntsék el, igazat mond-e Carrouges felesége, Marguerite (Jodie Comer), miszerint Le Gris megerőszakolta. A viadal tétjét fokozza, hogy a férj veresége – istenítéletről lévén szó – egyértelművé teheti, hogy a nő „hamisan tanúskodott,” vagyis máglyahalállal kell lakolnia.

A hihetetlenül abszurd, mégis igaz történettel bíró Az utolsó párbajt két összetevő teszi számomra figyelemre méltó alkotássá. Az egyik A vihar kapujábant idéző cselekményvezetése: mindhárom főszereplő szemszögéből látjuk megelevenedni az eseményeket, természetesen úgy, hogy ki-ki a maga személyiségjegyeinek megfelelően él kihagyásokkal, kisebb-nagyobb változtatásokkal a történetet illetően. Ember lenne a talpán, aki el tudná dönteni, vajon kinek van igaza, de szerencsére (?) a film rendelkezik egy negyedik, rendezői olvasattal, ami történetesen mindkét férfi felett pálcát tör.

Ridley Scott alkotása ugyanis a #metoo korszak tézisfilmjévé avanzsál: a feudális, nemesi világ a hollywoodi rendszert, egyúttal a patriarchális társadalmat képezi le, amelyben a nemi erőszakot átélt, női áldozatnak nincs se szava, se hitele. S bár Az utolsó párbaj épp emiatt válik megosztó alkotássá – lényegében kollektív bűnösséggel vádolja a férfiakat –, de mégis merem bátor filmnek nevezni. Mert vegyük észre, hogy a saját nézőpontja szerint tragikus figurát mer faragni abból az erőszakolóból, aki még a viadal döntő pillanatában is szentül meg van győződve arról, hogy az aktus szerelmének megélése, nem pedig bűncselekmény volt.

A magam részéről imádom, hogy egy 84 éves rendező ennyire trendi tud lenni. Idén két filmet tett le az asztalra: jelen alkotás mellett a mitől család a család kérdést firtató A Gucci-házat. Mindkét film egy-egy előkelő férfiak társaságában mozgó, erős nőt mozgat, és ezzel szépen építi tovább az életművet. Az utolsó párbajnak ugyanis meg lehet találni a testvérdarabjait Ridley Scott filmográfiájában: a Thelma és Louise önvédelemből gyilkoló hősnői vagy az elit tengerészgyalogossá váló G.I. Jane éppúgy a patriarchális elnyomással birkózik, mint Marguerite. E tény pedig máris árnyalja azt a vádat, hogy Ridley Scott behódolt a #metoo légkörnek. (Kiss Tamás)

 

13.   Titán

Az Arany Pálmával díjazott Titán nehéz film. Nehéz is róla beszélni. Beszélgetőpartnereim először az alapszituációnál hőkölnek hátra – egy olyan főhős(nő)ről szól, akit teherbe ejt egy gépkocsi (!) –, majd hitetlenkedni kezdenek, amikor magyarázni kezdem, hogy az év egyik leggyönyörűbb mozgóképéről beszélünk.

A francia Julia Ducournau már elsőfilmjével bizonyította, hogy napjaink talán legműveltebb és legegyedibb hangú rendezőnője: a Nyers egy állatorvosi egyetemen játszódó kannibálhorrorként mesélt az éledő szexualitás és a közösségi elvárások fájdalmas ütközéséről. Második filmként a Titán már egy műfaji kavalkádnak tűnik: fekete humorú slasher, atyai melodráma, gusztustalan testhorror, eksztatikus táncfilm és egzisztencialista tételfilm egyszerre. Műfaji tekintetben éppúgy birkózik saját identitásával, ahogy szokatlanul emberi főhőse. Alexia és Adrien (Agathe Rouselle) ugyanaz a személy, mégis két nevet ölt magára – és a Titán esetében adja is magát a genderfilmnek bélyegzés, de ez csak a felszín. A lényeg épp az, hogy az emberi személyiség annyira összetett, hogy képtelenség minden egyes vonsáunkkal megbékélni. Pláne identitásunk idegennek, normalitástól elütőnek érzett elemeivel. Mindez persze lehet szexuális orientáció, de én például felnőtt testben ragadt gyermeklétemet észleltem a főhősnőn, miközben a film másik, tűzoltó hőse (Vincent Lindon) az öregséggel és az apai kiteljesülés illúziójával küzdött.

A Titánnak ráadásul van egy testvérfilmje, az Eksztázis, ami a szememben csak fokozza az alkotás értékét. Érzékelhető, hogy a francia szerzői film megújítani kívánja a táncfilmes műfajt: csak míg Gaspar Noé műve a társadalom-lélektan irányában gondolkozik, addig Julia Ducournau filmje az emberi személyiség mélyére ás. A Titán két olyan éteri táncjelenetet (Alexia/Adrien a tűzoltóautó tetején, Vincent a tűzoltók buliján) tud felmutatni, ami az önazonosság ritka, de felszabadító élményét tükrözve katartikus pillanatokat és gyötrő vágyképeket okozott bennem. A szülés tetőpontja pedig olyan gyönyörű, egyben provokatív keresztény szimbolikával bír – lehet valaki szeplőtelen fogantatású anya és jézusi megváltó egy személyben (!) –, hogy garantáltan mindenki szembesül azzal a kérdéssel: képes-e feltétlen szeretetre? (Kiss Tamás)

 

12.   Dűne

A Dűne 2021 egyik legjobban várt filmje volt, és valóban kiérdemelt helye van az év legjobb filmjei között. Denis Villeneuve grandiózus alkotását biztosan kár kihagyni, hiszen nem csak garantált élmény, egyben pontos jelzőtábla is. A Dűne box office tekintetében is bőven benne van az első húszban. És hogy mit nyújt a film? Olyan moziélményt, amely során megszűnik az idő és csak a Dűne víziószerű valósága létezik. Pedig a Frank Herbert regényre épülő narratíva semmilyen meglepetéssel nem szolgál, a figyelmet mégis elviszi az új világ hősének története. A hullámzó képek, a szuggesztív zene, a különös világok és a plasztikus látvány könnyed, lassú adagolása teljesen kitölti a teret és megtöri az időt.

S amennyire a film szépsége megkérdőjelezhetetlen, a mélysége annál inkább. De ezt a kérdést nem is a regényvilág értelmezése felől közelíteném meg, hanem Denis Villeneuve életműve alakulását tekintve. A Sicariónál még a hangulatot dicsértük, mert szíve egyértelműen volt, az Érkezésnél a szívét, mert a filozofikus gondolatok voltak az előtérben, aztán a Szárnyas fejvadász 2049nél már inkább a nosztalgia és a szépség volt jelen, a forradalmiasság eltűnt. És ez lett Denis Villeneuve rendezői iránya: kiválasztott egy nagy klasszikust, hogy a képességéhez méltóan, mellyel a mozgóképet formálja, erős alapja legyen, s neki már csak fel kelljen festenie a képeket a vászonra.

A rendező ezeket a nagyszabású festményeket pedig rendkívüli színészi alakításokkal teszi élővé. Timothée Chalamet képes egy tinédzser ingadozásait, egy uralkodó család sarjának eleganciáját és a világokat megváltó hős erejét eljátszani. De ezek a szerepek is inkább hangulatok, jelenségek és vászonra feszített sorsok, csak annyira élőek, hogy kiszolgálói legyenek az összképnek, mely az utolsó vonásig megkomponált. S mivel ez csak a kezdet, igazából 2023-ban lesz majd lehetőségünk a két részből álló filmet egybefüggően értékelni. (Keller Mirella)

 

11.   A fészek

Érezted már a tipikus, szellemjárta házakban játszódó horrorfilmek kapcsán, hogy a morális téboly sokkal izgalmasabb, mint a menetrendszerű jump scare, vagy a sötétben leselkedő rémalak, esetleg a nyikorgó lépcsők és ajtók? Ha igen, akkor A fészek a te filmed! Sean Durkin második egészestés mozijában lehámozza a klasszikus rémsztorik műfaji felszínét, marad a nyers emberi psziché, ami legalább annyira elvész ebben a hatalmas kúriában, mint maguk a szereplők.

Az egyik rossz bizniszből a másikba tenyerelő Rory (Jude Law) és a csak lovaglásban kiteljesedi tudó Allison (Carrie Coon) játéka esszenciális az életközépi válságban tengődő házaspár szerepében. Élmény őket nézni, amint tűpontosan képezik le a kapcsolati dialektika örvényében fuldokló párt. Az összetartozás és a függetlenség belső ellentéte, a beilleszkedés és az elkülönülés a már sokadik költözésük alkalmával a külső kényszer terhe nyomja a lelküket, amely a férfi saját sikertelenségének tagadásában, és az útját kereső nő dezorientáltságában ölt testet.

Durkin úgy mozgatja szereplőit, mint Kubrick a Torrance-famíliát a Szépkilátás Hotelben. A Ragyogás szállója önálló entitásként lélegzik, miképp a 17. századi brit kúria is, amelynek misztikuma a családot érintő problémák vákuumszerű összpontosítása. A házastársi viszony kiüresedése és toxikus létezése pedig legalább annyira kézzelfogható, megélhető, mint Noah Baumbach Házassági története. (Gyenes Dániel)

***

A cikk folytatódik a 10 legjobb filmmel!

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x