Magazin

Éves mérleg 2022: A legjobb filmek (10-1.)

Az év tíz legjobb filmje egyvalamiben biztosan összeköthető: történeteik az egymáshoz való erősebb kapcsolódást, megértést helyezik előtérbe. 2022 ebben próbált egy nagyot előre lépni: mutatjuk, miknek sikerült!

Folytatjuk az évzárást. A Filmtekercs.hu szerkesztőségének tagjai szavazással döntöttek annak a listának a sorrendjéről, amely 2022 legjobb premierjeit rangsorolja.

Most rántjuk le a leplet a tíz kedvenc idei filmünkről!

10. Top Gun: Maverick

Még most, december végén is nehéz elhinni, hogy ez a film nemcsak létezik, de sokkal több és jobb, mint egy újabb üres kétórás nosztalgiatrip a ‘80-as évekhez, amit egy kultmozi csontvázával játszanak el. A folytatás, amire anno maga Tom Cruise mondott sokáig nemet, hogy aztán ne csak karrierje (és az év) legnagyobb bevételét hozó filmje legyen, de egyfajta szimbóluma annak, amit már egy évtizede képvisel, mint egyszemélyes színészi-produceri intézmény. Azt a megszállott küldetéstudatot, hogy visszahozza az izgalmat, a nézők ámulatba ejtését és az emberi tényezőt az amerikai akciófilmbe. Hogy a blockbuster ne csak egy újabb 200 milliós CGI látványfilm legyen, hanem esemény, aminek híre szájról-szájra terjed. Tom Cruise ennek érdekében mindent bevállal: szakadékokba ugrik, helikopteren lóg és saját maga vezeti a világ leggyorsabb gépét.

Ennek a küldetéstudatnak a filmes kiteljesedése a Top Gun: Maverick. Hőse, Peter Mitchell százados alias Maverick ugyanolyan megszállott, mint Cruise. Az életét kockára folyton tevő, eszelősen zseniális vadászpilóta, aki még harminc év után is többet és jobban tud, mint a zöldfülű újoncok. Maverick is ugyanolyan őskövület, mint Cruise: egy régi kor maradványa, akit lehagy a technológia és ideje visszavonulnia. „Talán igen uram, de nem ma!” – ez a mondat leírja az egész filmet. A ’80-as és ’90-es évek popcornfilmjeinek diadalmas újbóli repülése, ahol minden látványos akció ellenére valódi emberek küzdelmét láthattuk, a látványon nem ásítozunk, hanem ledöbbenünk, a karfát markoljuk. Joseph Kosinski és a stáb erőt, energiát és pénzt nem kímélve tettek bele mindent, hogy olyan hiteles és bombasztikus légi felvételeket lássunk, amiktől mi is úgy érezzük, hogy összenyom minket a gravitáció.


De a Top Gun: Maverick még ennél a látványnál is többet ad. Talán ez a legtökéletesebb örökség-folytatás (legacy sequel), ami nem az első részt mondja fel unalmasan, hanem annak enyhén szólva sekélyes dramaturgiáját meghaladva dolgozza fel a generációváltás, az elmúlással való szembenézés és a múltbéli hibák feldolgozásának témáját. Miközben végig megmarad egy feszes, robbanékony, izgalmas és humoros akciófilmnek, ami maximálisan teljesíti vállalását. Tom Cruise, az Utolsó Amerikai Akcióhős, aki tudja, hogy az időt nem győzheti le, de még egyszer odateheti magát, mielőtt oldalán álmai nőjével elrepül a naplementébe. Mert tudja, hogy ezt akarjuk látni. (Szabó Kristóf)

9. Vörös rakéta 

Sean Baker az utóbbi években az egyik legfontosabb és legnépszerűbb amerikai független filmes rendezővé nőtte ki magát a Tangerine-nel és a Floridai álommal (de a korábbi munkáit is érdemes pótolni), ám a Vörös rakétával a szociális érzékenység mellé megérkezett a vérbő humor is az életműbe. Az író-rendező általában a társadalom peremén éldegélő, küzdelmes életű, de energikus és optimista, szerethető hősöket mutat be, ezúttal viszont a főszereplőnk egy simlis manipulátor, aki ugyan roppant szórakoztató jelenség, de kifejezetten kártékony is: mindenkit kihasznál és könnyelműen csupán az élvezeteknek él. A Vörös rakéta feszültsége így az önsorsrontás és találékonyság, illetve a nézőből kiváltott ellenszenv és csodálat ütköztetéséből fakad.

A gyermeklelkű, a jég hátán is megélő ex-pornósztár, Mikey (Simon Rex) utolsó lehetőségként menekül haza Texasba, ahol mindent felforgat maga körül, mígnem őt is csapdába ejti a helyi fánkozó Lolitája, a szemérmetlen csitri, Strawberry (Suzanna Son). Baker ezúttal is tökéletesen hiteles körképet festett fel a leszakadó iparváros gazdasági és szellemi nihiljéről, miközben igazán mozgalmas, vad, provokatív és nagyon vicces filmet forgatott. A Vörös rakéta könnyen fogyasztható, mégis sűrű és emlékezetes kaland, igazi hullámvasút, a sebes és meredek fajtából. (Gyöngyösi Lilla

8. Menekülés

A dokumentumfilmezés ironikus sorsa és egyben legnagyobb nehézsége, hogy a mozgókép mára levetkőzte legősibb formáját, a valóság dokumentálásának csodáját. Ma már nehezebben éri el a szélesebb közönséget, akinek elvárása épp úgy változott. Megemelkedett az ingerküszöb, az átlag néző számára minél megindítóbbnak, minél nagyobb ívűnek kell lennie egy eseménynek. A valóság dokumentálása már nem csoda, sőt, borzasztó módon, unalmasnak hathat. Ez sajnos pontosan igaz a háborúra is, ami mára triviálissá lett, a keleti konfliktusok ráadásul már évtizedek óta a mindennapok része. Mint ilyen, a kabuli menekült, Amin története sem először látott, hisz a keleti kultúrák iránti érzékenyítés is egyre fontosabb trend. A márciusi Oscar-kampányban is több hasonló produkció képviseltette magát, például az egészestések mezőnyéből (sajnos) kimaradó, Egyszerű, mint a víz, a rövidfilmek között a Three Songs for Benazir, vagy éppen a számunkra is az év egyik legjobb filmje, a Menekülés.

A Riz Ahmed és Nikolaj Coster-Waldau pártfogásával készült produkció triplán jelöltetett az Akadémia által; Legjobb dokumentumfilm mellett a nemzetközi filmek és még az animációk között is nominálták. A szakmai elismerés tehát tagadhatatlan, s e mögött az állhat, hogy a fentebb leírt, dokumentumfilmes csapdahelyzet feloldására a formanyelv abszolút hatalmát hívja segítségül Jonas Poher Rasmussen. Amin sorsa nem egyedülálló, de még csak nem is tragikus, s bár valóban hányattatott, de tisztában van azzal, hogy a közönségingert manapság ez nem elégíti ki. Viszont azt is tudja, hogy mindenkinek a saját drámája a legsúlyosabb, ehhez azonban az ember érzelmeit kell feltárni az események mögött. 

Pszichoterapeutaként interjúztatja „páciensét” (egyben régi barátját), mi pedig elsősorban ezt a folyamatot, az ő akár ki sem mondott kérdéseire kapott válaszokat követjük végig, amit narrációként hallunk. Kettejük interjúhelyzete maga a filmi elbeszélés, a kezelés maga a filmes formanyelv, az előtörő érzelmek pedig maga az eszközök által elmesélt történetek, valahol a fikció és a valóság határán. Archív videófelvételek ábrázolják az éppen taglalt kor társadalmi szellemét és vibráló tusvonások az egyén szintjén háborgó emóciókat.

A Menekülés a szó legszorosabb értelmében vett „kiszínezett sztori”. Nem azért szerepel minden évzáró listán előkelő helyen, mert világmegváltó gondolatokkal gazdagít a multikulturalizmusról vagy a homoszexualitásról. Azért ennyire remek, mert a filmet, mint kommunikációs jelenséget analizálja; adó és vevő információátvitelében az üzenet célba érése a lényeg, de igenis érdemes figyelni a zajt is. (Gyenes Dániel)

7. Veszélyes lehet a fagyi

Azt azért nem állítanánk, hogy a hazai filmgyártás jelenlegi helyzete miatt nem lehet okunk a panaszra, de igazán kellemes meglepetésként éljük meg, hogy idén három olyan magyar film is készült, amit szerkesztőségünk méltónak ítélt meg az éves toplistán való szereplésre. Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmje követi a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) és a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre megütközést kiváltó címadási hagyományát: a Tényekből ismerős furcsa cím egy ikerpár komplex kapcsolatának történetét takarja. Az ikerpárt pedig nem más alakítja, mint napjaink egyik leginkább felkapott színésznője, Stork Natasa, aki rögtön négy szerepet alakít zseniálisan.

És hogy miért négyet? Mert Szilágyi Fanni filmje a Rashomon-effektust zseniálisan használva kétszer mutatja be ugyanazt az időszakot, a két testvér eltérő nézőpontjaiból: a film első felében megtudhatjuk, hogyan látja magát és testvérét Adél, a másodikban Éva szemszögével ismerkedünk meg. A két valóságérzékelés pedig köszönőviszonyban sincs egymással. A Veszélyes lehet a fagyi ezzel a narratív játékkal rengeteg mindenről tud mesélni: az önismeret lehetetlenségéről, a modern női szerepek béklyóiról, a párkapcsolati abúzusról, a magyar egészségügy helyzetéről, depresszióról, szerelemről és az egypetéjű ikrek közötti misztikus kötelékről. Mindezt teszi a rögvalóságot némi mágikus realizmussal megszórva, sok empátiával és humorral. A Wolf Totemre ugráló Stork Natasa ott van az év legjobb jelenetei között. (Rácz Viktória)

6. Nem

Az afroamerikaiak mozgóképes alulreprezentáltságát, filmtörténeti perifériára szorultságát tematizáló közéleti alkotás. A pénzügyileg kizsákmányoló, hollywoodi látványfilmekkel szembeni művészi kiállás. A képeket olvasó, szüntelenül új látványra éhes, XXI. századi generációkkal szembeni megértő kritika. A westernt elsirató, egyben új életre keltő, IMAX-ben forgatott sci-fi-horror. De legfőképpen egy rendkívül személyes, rendezői ars poetica. A Nem sokrétűsége miatt lehet az év egyik legmaradandóbb filmélménye. Jordan Peele pedig harmadik alkotásával egyértelműen kijelentette, hogy nemcsak egy etnikai csoport mozgóképes szószólója akar lenni, hanem arra szeretné használni a filmet, amire eredendően született: szórakoztatásra és lenyűgözésre.

Hogy hívjuk a rossz csodát? Van erre szavunk?” – teszi fel a kérdést OJ, az introvertált lóidomár. És Jordan Peele szerint kortárs Hollywoodnak hívják, ami kreativitás nélküli, olcsó vidámparknak titutálja a filmeket, a legtehetségesebb rendezőket és operatőröket pedig egy megalkuvó hozzáállásra kényszeríti: az „általában csinálok egyet nekik, hogy csinálhassak egyet magamnak” módszerre. A Nemben csak úgy hemzsegnek az áthallások a tucatterméké silányított tömegfilmekkel, a látványorientált filmkészítés ellentmondásaival kapcsolatban. És szerencsére nem véletlen, hogy a cselekmény mentén Jordan Peele az eredeti víziók, a független alkotói módszerek és a hagyományos technikai eszközök tisztelete mellett teszi le a voksát, elvégre a mozi tényleg azért született, hogy a mozgóképes látvány csodájával ajándékozzon meg minket. Ami a XXI. században már nem is olyan könnyű mutatvány.

A Nemnek viszont sikerül a bravúr, és mind cselekmény, mind látvány szintjén újat mutat. Mert ki látott már olyan filmet, amiben egy fekete lóidomár próbál betörni egy Farmerdzsekinek nevezett, földönkívüli állatot a sivár pusztákon? Jordan Peele filmjében minden eszköz a nagybetűs moziélményt szolgálja. Hoyte von Hoytema nagytotáljai a sivatagos völgyről vagy a véráztatta faházról. Michael Abels westerneket nosztalgiával éltető, de a horrorok talajvesztettségét is felerősítő filmzenéje. Az intertextuális kalauznak tekinthető, falakra helyezett filmplakátok (pl. Párbaj Diablónál). És mindeközben árad a filmből a lazaság. A betétdalokból, a színpompás, táncoló szélemberekből, a beékelt majmos epizódból és a két főszereplőből. A befelé forduló, munkamániás OJ és az introvertált, könnyed szexkapcsolatokra kihegyezett Em a filmtörténet talán legszerethetőbb, de mindenképpen legvagányabban öltöztetett testvérpárja – Daniel Kaluuya és Keke Palmer olyan ösztönös kémiával és önfeledt metakommunikációval lehel életet a tesókba, amilyet ugyancsak ritkán látni a vásznon. A Nem tényleg pazar filmélményt kínál! (Kiss Tamás)

5. Minden, mindenhol, mindenkor

Dan Kwan és Daniel Scheinert valami olyat hozott tető alá 2022-ben, amire a kortárs mozikészítők nagyon kevese képes csupán: a rendezőpáros meglepte a közönséget és egy olyan filmmel írta be magát nemcsak a fantasy, de a mozgóképes történelembe, amelyet előtte még sosem láthattunk. Friss, látványos, pörgős és végtelenül ötletes a Minden, mindenhol, mindenkor; ráadásul úgy, hogy közben tűpontos lenyomataként szolgál a rohanó 21. századi világ mérhetetlen és felfoghatatlan mennyiségű lehetőségének.

A zseniális Michelle Yeoh főszereplésével készült alkotás multiverzumok segítségével vázolja fel a mai kor több generációját is érintő életdilemmáját, miszerint a választás szabadsága egyszerűen összenyom(hat)ja az embert. Az örökös változás és a változtatás esélye automatikusan hozza magával a felelősségvállalást, amelyben pedig természetétől adódóan ott a hibázás és a magunk hibáztatásának lehetősége.

A rendeződuó pedig egy bő kétórás kép- és hangorgián keresztül juttatja el a főhőst és a nézőket is a felismerésig: hogy hiába a meg nem élt életek, a be nem teljesített álmok, az elérhetetlennek megmaradó vágyak, amíg szeretetben él az ember, nagyjából ezekből semmi sem számít.

A film azonban nem csak a harmadik X-be belépő, és a közösségi médián felnövő generáció problémáit ragadja meg már-már szívbemarkolóan, de az anyaságról, a szerelemről és az általános családi kötelékről is gyönyörűen beszél. Irgalmatlan tempójú akciójelenetekkel megfűszerezve, csodaszép kosztümökkel színesítve és olyan hol intelligens, hol a slapstick legékesebb példáinak hommage-t állító humorral veti bele magát a nézők lelkébe, hogy az ember tényleg önfeledten nevet és sír abban a jó két órában, amíg tart a mű. Arról nem is beszélve, hogy ha van alkotás az elmúlt 30 évből, amely elgondolkodtat az élet értelméről, akkor az a Minden, mindenhol, mindenkor. (Kajdi Júlia)

4. RRR

Az RRR – amely eddig sajnos a magyar mozikat elkerülte, de Netflixen nézhető – zajos nemzetközi sikere különösen érdekes. India ugyanis a világ egyik legnagyobb filmpiaca. Csak 2021-ben 1691 filmet gyártottak. Ám ezek közül egy maroknyi sem igazán jut el nyugatra. Hollywood és Bollywood között ugyanis szinte áthidalhatatlannak tűnő kulturális szakadék van. Hiszen míg az indiai mozikban az Avatar 2. vagy az új Marvel film hasonlóan nézett, mint errefelé, addig itt az indiai filmek inkább, mint vicces mémek élnek a köztudatban. Aztán jött az RRR, ami nemcsak elképesztően sikeres és népszerű lett, de a Golden Globe-jelöléssel a zsebében szinte biztos, hogy majd az Oscar-gálán is viszontlátjuk majd.

A siker talán legfőbb oka, hogy nyugat és kelet tökéletes arányban vegyül benne. Az RRR (ami a közhiedelemmel ellentétben nem bollywoodi, azaz hindi, hanem telugu film) nagyon is indiai alkotás, tartalmaz minden olyan elemet, ami megfelel a nyugati néző prekoncepcióinak. Hosszú, van benne éneklős-zenés táncbetét, vad hangulatváltás és a fizika minden szabályára fittyet hányó akció. Mindezt azonban egy olyan – specifikusan az indiai történelemre erősen reflektáló, erősen imperializmus-ellenes – történetbe ágyazta S.S. Rajamouli rendező, ami az itteni nézők számára is ismerős és érthető. A másik, talán ennél is fontosabb dolog, hogy az RRR egyszerűen kurva jó: konkrétan szenzációs.

Bár a CGI talán egy fél fokkal elmarad Hollywood legjobbjaitól, ezt simán pótolja a felszabaduló, elképesztő kreatív energia. Az RRR – ami egy indiai rendőr és egy törzsi védelmező barátságát, illetve az angol megszállók elleni harcát meséli el – az elmúlt évek legjobb szuperhős mozija. Noha papíron nem is szuperhősök szerepelnek benne, olyan grandiózus és letaglózó akciói vannak, ami könnyedén lepipálja az egyre unalmasabb és sematikusabb Marvel vagy DC mozikat. Folyamatosan képes meglepni. Amikor már azt hitted, hogy mindent láttál, akkor jön csak az igazi őrület.  Emellett az RRR nem egy üres látványfilm. Dugig van érzelmekkel, amik éppen olyan bombasztikusak, mint az akciói. Innen nézve már-már giccsbe hajlik, ám mégis működik. Sőt, kifejezetten üdítő, hogy egy ilyen cinikus korban ennyire őszintén képes érzelmes és szeretetteljes lenni. Ez nem csak a két főszereplő közötti bromance-ben, de a hazaszeretetükben is megnyilvánul. Rajamouli rendezése ugyanis éppen annyira patrióta, mint bármelyik Michael Bay akciófilm.

Az RRR-ben tulajdonképpen minden megtalálható, ami igazi öröm mozivá teszi. Igazi hősök, szórakoztatóan visszataszító gonoszok, látvány, érzelmek, humor, zene. Meglep, letaglóz és felemel. A kontinenseken átívelő sikere pedig talán azt is bizonyítja, hogy annyira nem vagyunk különbözőek, mint ahogy azt sokszor gondoljuk. (Pongrácz Máté)

3. A világ legrosszabb embere

Joachim Trier ötödik nagyjátékfilmje, A világ legrosszabb embere első pillantásra akár egy szimpla romantikus vígjátéknak is tűnhet, de ennél sokkal többről van szó.  Felütése ugyanakkor hajaz az említett műfajra: Julie, a húszas-harmincas évei fordulóján járó oslói lány keresi a helyét a világban, miközben párkapcsolati, pályaválasztási és gyermekvállalási dilemmákkal küzd. Már rengeteg felnőtté válással és az ehhez kapcsolódó univerzális problémákkal foglalkozó alkotás készült, Julie útkeresése mégis más. Érintett témáit tekintve ugyanis mélyebbre megy, mint elődjei, és semmi sem úgy alakul benne, ahogy arra a sablonjaiból következtetnénk. De ettől igazán eredeti, mert az élet is ilyen.

Ugyan a rendező fajsúlyos témákat visz vászonra, kezdve a szexualitástól a politikai korrektségen át egészen az elengedésig, filmje tökéletesen egyensúlyoz a könnyed és érzelmes momentumok között, amely Trier rendezői tehetségét dicséri. Legújabb munkája ráadásul egyszerre coming-of-age sztori, romkom, párkapcsolati dráma és kapunyitási pánik történet, melyben ellenpontként még az egyik szereplő életközepi válsága is megjelenik.

Ezeket az általunk jól ismert helyzeteket azonban a főszereplő, Renate Reinsve bámulatos játéka teszi igazán átélhetővé. Reinsve karakterével ugyanis kifürkészhetetlensége ellenére végig lehet azonosulni. Érzései és vívódásai ismerősek, vele együtt dobban a szívünk, így akár olyan érzésünk is lehet, mintha tükörbe néznénk. Mindazonáltal Julie rétegzett figura, akinek izgalmas a szerelemeihez, a szexhez, a családjához és a boldogsághoz fűződő viszonya. Mindez pedig egy lehengerlő atmoszférával társul, amit Oslo utcái és a végtelenszer hallgatható zenei betétek domborítanak ki igazán. Az alkotás képi megoldásait tekintve is kreatív, elég csak a buli füstködbe vesző táncára, a varázsgombázós szekvencia valóságot megtörő képsoraira, vagy arra a bizonyos időt megállító jelenetsorra gondolnunk, amely egyúttal a film egyik érzelmi tetőpontja.

Bravúros műfaji elegye, elbűvölő főszereplője, átható hangulata és életközelisége miatt kiérdemelt Julie útkeresésének dobogós helyezése ezen a listán, hisz ki ne vágyna arra, hogy akár egy másodpercre, de leállítsa az idő kerekét. Csakhogy akár az életben, úgy ez a filmben sem oldja meg a problémákat, sőt, néha még tetézi azokat. Ugyanakkor egy ilyen lehetőség vágya önmagában nem tesz minket a világ legrosszabb embereivé, csupán érző, esendő és álmainkat követő emberekké, mint amilyen Julie is. (Vida Benjámin)

2. Larry

Ritkán tapasztalható annyi feszültség és indulat magyar filmben, mint a Larry-ben. A dadogással küzdő, 21 éves borsodi birkapásztort, Ádámot (Vilmányi Benett) szétfeszíti a düh és tehetetlenség, amiket csak a rapben képes levezetni. De lehet-e valakiből rapsztár, ha mások előtt képtelen megszólalni? Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje letaglózó erejű bemutatkozás: az erős szociális érzékenység mellett mély emberismeretről, drámai érzékről és bölcsességről tanúskodik.

Ádám súlyos családi terheket cipel, szociális helyzete kilátástalan, a rap pedig egyszerre az önkifejezés eszköze és terápia számára – s míg a célja egy tehetségkutató döntője, nézőként nem a győzelméért izgulunk, hanem csupán azért, hogy ne kerüljön bajba, ne történjen vele semmi visszafordíthatatlan, és egyáltalán, egyszer hibátlanul elő tudja adni a szerzeményét. Vilmányi Benett gyomorszorító alakításában Ádám olyan, mint egy kezdő szuperhős, aki próbálgatja az erejét, sokszor hibázik, pedig tudjuk, hogy képes lenne porig égetni a világot, ha megtanulná uralni a képességeit. 

Ahogyan Ádám kipréseli magából a szavakat, artikulálatlanul üvölt vagy pusztítja magát, az egy egész régió és generáció segélykiáltása. Küzdelem a saját hangért, a megnyilatkozás lehetőségéért, a kitörésért. A jelenlét olyan erőteljes kommunikálása, amit látva nem süthetjük le a szemünket. Emellett messzemenőkig személyes történet is a Larry, egy különleges fiú útja önmagáig és tovább. Bernáth Szilárd fókuszált, fojtogató és remek ütemérzékű alkotása nem csupán magyar viszonylatban kiemelkedő teljesítmény, hanem könnyedén az év egyik legjobb filmje. (Gyöngyösi Lilla

1. Vezess helyettem

Minimalista eszközök, lassan kibontakozó cselekmény, maratoni hosszúságú játékidő.  Aligha szerepelt olyan mű a listánkon, mely annyira szembehelyezkedne a kortárs filmes felfogással, mint Hamagucsi Rjúszuke Vezess helyettem című alkotása. A meditatív utazásra invitáló opusz mindennek ellenére kapta meg az Akadémiától a Legjobb nemzetközi filmnek járó díjat. Ráadásul ez volt az első japán alkotás az Oscar-gála történetében, ami Legjobb film kategóriában is jelölést kapott. És amit az Akadémia végül nem szavazott meg, azt most mi pótoljuk: szoros küzdelem után, de végül a Vezess helyettem a Filmtekercs szerkesztőségének idei kedvenc filmje. 

És hogy miért olyan kiemelkedő alkotás ez? Nos, a film eleve egy olyan író – Murakami Haruki – kötete alapján készült, akiről úgy tartják, munkáit szinte lehetetlen adaptálni. Rjúszuke azonban biztos kézzel nyúlt az alapanyaghoz és úgy alakította át, illetve bővítette ki a történetet, hogy közben az eredeti mű üzenetéhez is hű marad. A Vezess helyettemnek nincs igazán története, ehelyett a karakterekben végbemenő változásokat és a köztük lévő rétegzett kapcsolódásokat követhetjük nyomon. A háromórás játékidő során természetesen rengeteg érdekes téma kerül felszínre, a fókusz azonban a minket ért tragédiák feldolgozására, a múltunkkal való szembenézés fontosságára helyeződik. Emellett a film érzékenyen mutatja be azt is, hogy a teljesen eltérő életutak, szociális körülmények és azokkal jelentkező problémák ellenére is – nehezen, de – lehetséges egymás mélyebb megértése. A Vezess helyettem nem különösebben nézőbarát, hiszen a befogadótól éppen azt követeli meg, ami a mai mozifilmes trendekkel élesen szemben áll: a teljes körű, elmélyült figyelmet.  Azonban, ha türelemmel kezeljük, olyan utazásban lehet részünk, melyhez foghatót csak ritkán tapasztalhatunk. (Énekes Gábor)

***

Olvass bele további évértékelő cikkeinkbe!

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com