Az évzárást megelőzi a visszatekintés: a Filmtekercs.hu szerkesztősége összegyűjtötte, mi volt a húsz film, amire érdemes volt idén jegyet váltani.
2022 volt az év, amikor igazán visszatértek a mozik, és erről húszas listánk első fele is árulkodik. A most következő helyezetteket a filmszínházak sötétjében tudták megtapasztalni a nézők – és évzáró gyűjtésünkben mindössze egyetlen volt, ami csupán a streaming-szolgáltatókon keresztül tudott eljutni hozzánk.
Idén is jutott mindenből: voltak nagyot szóló látványfilmek, mély sebeket okozó intim drámák, társadalmat kritizáló szatírák, valóban bátor produkciók, de még a magyar filmgyártás is produkált több olyan alkotást, amiről muszáj voltunk megemlékezni.
A sorrend a Filmtekercs.hu változatos ízlésű tagjainak szavazata nyomán állt össze.
20. Út a díjesőig
Nincs is annál szórakoztatóbb, mint betekinteni a művészvilág kulisszái mögé, és kiröhögni, amit ott látunk, meg persze egy kicsit rajongani is érte. Legalábbis a művészértelmiség számára, akik könnyen magukra ismerhetnek az argentin író-rendezőpáros, Mariano Cohn és Gastón Duprat filmjében. Az Út a díjesőig extra meta alkotás, amely a kritikusi közegben különösen üt, a velencei világpremieren zengett a terem a nevetéstől – ráadásul a film eredeti címe (Competencia oficial) pont azt a versenyprogramot idézte meg, ahol bemutatkozott a Film, Amely A Világ Legjobb Filmjéről szól.
A spanyol-argentin vígjáték története látszólag roppant egyszerű: egy idősödő üzletember szeretne valami maradandót alkotni, ezért kitalálja, hogy megfinanszíroz egy filmet – és hogy az eredmény a lehető legjobb legyen, mindenből a legjobbat szerzi be. Nobel-díjas regény, elismert rendezőnő és két sztárszínész. Csakhogy kiderül, hogy egy műalkotás nem egyenlő a részeinek összességével – inkább azok hatványozott, osztott-szorzott, gyök alá vont átgyúrása. A három művész ugyanis gyökeresen különböző egyéniség, amit a főszereplők maximális öniróniával adnak elő. Antonio Banderas karaktere a Hollywoodban befutott, fiatal szőkével furikázó, fellengzős filmsztár, míg Oscar Martínez a komoly színházi szaktekintély és tanár. Röviden: Banderas piperkőc és buta, Martínez merev és sznob. A két férfi kakaskodását Penélope Cruz rendezőnője sem csillapítja: az elvakult, öntörvényű művésznő provokatív és értelmetlen helyzetgyakorlatokba kényszeríti színészeit, az egész produkció pedig rövid úton egók harcává alakul – már a próbafolyamat alatt.
A három művész egymásnak feszülésében elmosódik a fikció és a valóság közti határ, miközben folyamatosan kijátsszák a másikat vagy éppen szövetkeznek a harmadik ellen. Az Út a díjesőig vérre menő COVID-komédia három szereplővel, tágas helyszíneken; igazi színészi és troll mesterkurzus. Felszabadult és őrült szórakozás, amely egyben közös szenvedélyünk, a mozi éltetése is – éleslátó, bennfentes és kíméletlen, mint minden jó film. (Gyöngyösi Lilla)
19. A szomorúság háromszöge
Ruben Östlund neve kapcsán első blikkre talán leginkább az „öncélú”, a „provokatív”, vagy akár a „beteges” jelzők tobzódnak a nézőkben. Nos, mind igaz. Miképp az is, hogy azon kevés művész sorát gyarapítja, akik kétszeres Arany Pálma-díjasok – és egyik sem volt véletlen. Hatodik nagyjátékfilmje, A szomorúság háromszöge bizonyos mértékben az „így jöttem” alkotása, summázza habitusát és megleli az ösvényt, amely összeköti az európai art-house-t Hollywooddal. Ugyanis első angolnyelvű mozija legalább annyira szemtelen, mint a rasszizmus vádját (is) felkorbálcsoló Play – Gyerekjáték?, a rendhagyóan sematikus párkapcsolati drámája, a Lavina, vagy az átütőbb sikert hozó álkultúra-kritikája, A négyzet.
A szomorúság háromszögének „hősei” a maguk furcsa módján szerethetők, főleg a film első harmadában főszereplő Carl (Harris Dickinson), a modell, aki a nemi szerepek egyenlőségét firtatja egy teljesen átélhető szempontból. De rajta kívül az alkalmazottak szórakozását megparancsoló feleség, a kommunizmus kérdéskörében kapituláló trágyakereskedő, és a magányos IT-zseni is képesek szimpátiát kiváltani. Cinizmusa nem abban rejlik, hogy sokadik alkotóként megénekli a közösségi médiától való függést vagy a csak elméletben eltűnt osztálykülönbségeket. Östlund kivárja, hogy tisztán vigye be a gyomrost, inkább folyamatosan kérdésekkel igyekszik kibillenteni az egyensúlyunkból. Egy gyűlöletet egyébként nem érdemlő bagázst a saját gyomor-és béltartalmában ringatja a vízen, s felteszi a kérdést: mi, „szegények” nem vagyunk nettó akkora gyarlók, mint azok a luxusprostik, akiknek a szenvedését oly nagy élvezettel nézzük?
A hajótörés bekövetkeztével a feje tetejére állnak a narratív szerepek: a film első harmadában Carl és barátnője, Yaya (Charlbi Dean) között még az a konfliktus tárgya, hogy a lány több pénzt keres a testével, mégis a társadalmi beidegződések szerint a fiúnak kell fizetnie a vacsorát, a harmadik etapra aztán ő válik az egzisztencia fenntartójává. Szexel az élelemért a „fedélzet új kapitányával”, a lakatlan(nak tűnő) szigeten a túlélésüket biztosítani tudó, feltehetőleg nomád körülmények között szocializálódott, és a jachton még WC-s néniként dolgozó vendégmunkással, Abigail-lel (Dolly De Leon). Ezzel a cím síkidoma nemcsak a film hármas tagolására és a szemöldökök között megjelenő ráncra utal, hanem a végkifejletre is, ami foreshadow a javából. Ennek a történetnek nem lesz happy end a vége, még ha fel is villan annak esélye, még előtte elzárja Östlund a csapot. Mi pedig magunkra maradunk azzal az építő, mégis végtelenül kritikus gondolattal, hogy a látszat egy nemtől, kultúrától és osztálytól független entitás, ami bennünk ölt formát. A szomorúság háromszöge utolsó képsora pedig annak bizonyítéka, hogy milyen kíméletlenül gyorsan csap le áldozatára. (Gyenes Dániel)
18. Avatar: A víz útja
Akárhogy is nézzük, 13 év nagyon sok idő. Ennyi esztendő alatt kis túlzással felnő egy egész generáció, teljes paradigmaváltások mennek végbe a filmiparban, franchise-ok születnek vagy halnak meg. Csak, hogy érezzük a távolságot: 2009-ben, az első Avatar érkezésekor a Marvel moziverzuma még a gyerekcipőt is frissen húzta fel, a streaming-only hálózat a Netflixszel és követőivel nem létezett, és a sokat emlegetett sorozataranykor is inkább a kábeltévére korlátozódott. A mozit, mint szórakoztató médiumot senki sem kérdőjelezte meg: ha látni akartad a filmet, ami új szintre vitte a vizuális effektusokat, a 3D-t és az „más világban vagy” érzést, akkor jegyet kellett venned. Ez volt az Avatar egyik legfontosabb fegyvere, így nem csoda, hogy a második rész érkezése előtt sokan kérdőjelezték meg, vajon volt-e bármi kulturális hatása az elsőnek, és a mai szétaprózódott, folyamatos tartalmat biztosító médiatérben egyáltalán tudja-e még vonzani a nézőket. Az Avatar: A víz útja viszont ismét ugyanazt a választ adta, mint 13 évvel ezelőtt: sose fogadj James Cameron ellen!
Mindennél egyértelműbb, hogy az embereket nem a történeti komplexitás rántja be újra, hanem az, hogy Cameron filmje olyasmit képvisel, ami egyre ritkább a mai filmvilágban. A valóságból való teljes kiszakadás, a felfedezés és a gyermeki csoda megélésének élményét kívánja átadni. Ahol a hollywoodi csúcstechnológia valóban a nézőt szolgálja ki, hogy olyasmit mutasson, amit még nem láttunk. Ezért mer Cameron egy egész órát szentelni annak, hogy Pandora esőerdős faunájából az óceánok mélyére vezesse karaktereit és minket is, hogy együtt ússzunk a vízben, a különféle teremtmények és korallzátonyok között. Ami nemcsak a látvány miatt működik, hanem azért is, mert érezhetően egy olyan alkotó műve, aki őszintén, bármiféle cinizmus nélkül hisz ebben a kék űrmacskás, faölelgetős, bálnavédős hippi sci-fiben, ami persze egy vérprofin megkonstruált, maratoni játékidejét üresjárat nélkül kihasználó popcornfilm-monstrum.
Cameron sose volt az összetett metaforák rajongója, az Avatar: A víz útjának történetét és karaktereit egyszerű, de hatásos kontúrok és érzelmi ívek alapján konstruálja. Egyfajta egyfajta rendezői megamixként dobálja a három órába mindent, amit szeret vagy ami jól nézhet ki a vásznon: repülés, merülés, bálnalovas, gerillaháború, feszült víz alatti szekvenciák, harci robotok, természet kontra ember. Bizonyítja, hogy még mindig korunk egyik legjobb akciórendezője, akinek kis és nagy léptékű összecsapásaiban tetten érhető a fizikai súly fontossága, az átérezhető tétek, a páratlan dinamika és tempókezelés, ami a CGI korában is kiemeli őt az átlagból. Az Avatar: A víz útja nem árul zsákbamacskát és talán ettől is érződik frissnek: filmként kritizálható, de élménynek ugyanolyan mágikus, mint elődje. (Szabó Kristóf)
17. Az északi
A legtöbb történelmi film nem meri bemutatni a történelem valóságát; kötik őket Hollywood és általában a stúdiórendszer szabályai és hogy mit szabad és mit nem szabad megmutatni a vásznon – de Az északit nem köti semmi. Itt a viking behajítja az ártatlan, anyjáért síró kisgyereket az égő házba, mert haszna nincs, hát minek éljen, te pedig vagy kiszaladsz a teremből ebben a pillanatban (főleg, ha gyerekes szülő vagy egy olyan korban, ami, hála az égnek, tökéletesen elszokott a valódi erőszaktól), vagy ott maradsz egy olyan utazásra, ami irgalmatlan narratívát és képeket használ arra, hogy elvigyen téged egy idegen kor idegen erkölcsei közé.
Nem csoda, hogy Eggers híre ide vagy oda, Az északi gyöngén muzsikált a jegypénztáraknál: van az a trauma, ami – messze felülmúlva a horror-fantáziafilmeket – valóban elriasztja a nézőket (és aztán megtalálja később a maga közönségét: a film a streaming és egyéb piacokon már jobban teljesített).
Az északi csodálatos vizuális teljesítmény, olyan rendkívüli képkockákkal, amik Eggers egyébként is impresszív pályájának eddigi csúcsát jelentik. A film sajátosan nem-konform cselekményének pedig súlyt adnak a nagyszerű alakítások: Alexander Skarsgård, Nicole Kidman, Anya Taylor-Joy, Ethan Hawke. De ettől még nehéz, a lelket megülő film marad, elsősorban azért, mert nem hajlandó visszavetíteni a történelemre a huszonegyedik század morálját és elvárásait. Kivételes alkotás ebbéli bátorságában és maradandó élmény. (Havasmezői Gergely)
16. A menü
Ha számítasz a pofonra, akkor ki tudod kerülni. Mark Mylod megmutatja, hogyan kell úgy arcon csapni körülbelül mindenkit, hogy azok várják, látják, majd meglepődnek, végül még jót is nevetnek rajta. A menü pontosan olyan, mint a címe: rengeteg minden található az étlapon, amiből jobb esetben válogatunk. Kivéve a megalomán bélpoklost, aki mindenből rendel, majd a negyedébe sem kóstol bele. A menü ilyen fogyasztóvá teszi a mozinézőt, de nem hagyja, hogy a vásárlónak igaza legyen! Ami elénk kerül, megeteti velünk, mégsem lesz félórás hányásparti.
Előétel: szatíra, főétel: egyszerű művészetallegória, desszert: társadalomkritika. Megunt alapanyagokból dolgozik A menü, hogy friss, ötletekben gazdag, de azért végletes, a gore-ral is kacérkodó finomság legyen belőle. Színészei kiválóak, az elborult, de kiégett művész (Ralph Fiennes), az idegeiddel játszó pszichopata (Nicholas Hoult) és a szerethető szajha (Anya Taylor-Joy) mellé befért még néhány egyoldalú figura, akik ív híján konstans módon szórakoztatnak, idegesítenek, vagy emlékeztetnek bennünket az álomgyár leselejtezett sztárjainak egyikére. A film legnagyobb erénye pedig, hogy emészthető. Fricska, de hollywoodi; elborult, de nem kiborító; okos, de nem kioktató. Remek keretben fenséges történetmeséléssel élő, az európai gyökerű zárt szituációs kamaradrámák eredményeit magáénak tudó, a posztmodernt is ismerő önreflexív filmmetafora Hollywood tudattalanjából. A kammerspieltől Freudig nyit ki ajtókat, mégsem ígér többet, mint amit teljesíteni tud: szatirikus odamondás, de végül a szívét sem rejti el. Hahotázva rámutat rendszerünk kizsákmányoló természetére, de ha mélyen belenézünk, látjuk a séf szeme nem nevet, hanem sír. (Nagy Tibor)
15. Minden jót, Leo Grande
Emma Thompson és Daryl McCormack főszereplésével eme szókimondó kamaradráma jelenléte a listán azért is különösen becsülendő, mert olyan témákat boncolgat, amelyekkel kevés film (és általánosságban kevés közbeszéd) foglalkozik. A konzervatív tanárnőt alakító Thompson ugyanis őszintén és sebezhetően mutatja be annak nehézségeit, hogy az ötvenes éveiket nemrég átlépő (adott esetben ráadásul elvált) nőknek mik a lehetőségeik nőiségük és szexualitásuk megélése terén. Különösen, ha a hátuk mögött van egy nem éppen kielégítő házasság.
Nancy Stokes (Thomspon) felbérel egy fiatal férfi szexmunkást, Leo Grandét (McCormack) hogy végre neki is része legyen a jó szexben, amihez azelőtt soha nem volt köze. Viszont miközben ketten együtt ezen az úton járnak, ennél mélyebben rejlő sebek és problémák is előkerülnek Nancy életéből (így például az intimitás és önelfogadás utáni vágy), de a titokzatos Leo múltjából is. Emiatt a puszta üzleti-testi kapcsolatból fokozatosan egyre bensőségesebb viszony lesz – de nem alakul sablonos módon pusztán egy fiatal férfi és idősödő nő románcává a történet.
A Minden jót, Leo Grande tabudöntögető, őszinte és izgalmas, mégis kifinomult és érzékeny film, amely végig egy hotelszobában játszódik, mindössze az említett két szereplővel. Látszólagos letisztultsága és minimalizmusa pedig megköveteli, hogy tartalmában és a színészi játékot tekintve hibátlan és maradandó alkotáslegyen, ami maradéktalanul sikerül is. (Németh Míra)
14. Magasságok és mélységek
Csoma Sándor bemutatkozó nagyjátékfilmje nem csupán azért volt a 2022-es év egyik legfontosabb magyar filmje, mert hónapok óta töretlenül szerepel a művészmozik kínálatában, hála a lelkes nézők ajánlásainak (utoljára talán Reisz Gábor volt képes hasonlóra). A Magasságok és mélységek úgy tud egy rendkívül hiteles és átélhető női történet lenni, hogy a rendezőnek esze ágában sem volt egy #metoo szellemében fogant harcos kiáltványt intézni a világ férfiaihoz és nőihez. Éppen ellenkezőleg. Filmjének ereje abban áll, hogy Sterczer Hilda (Pál Emőke) történetével két órára ellentmondást nem tűrően belehelyez minket egy gyászoló asszony személyes fájdalmába, ahonnan az utolsó képkockáig nem ereszt minket. Ezt a bezártságot egy remek filmnyelvi húzással még kézzelfoghatóbbá teszi: a játékidő előrehaladtával, ahogy Hilda egyre mélyebbre kerül a gyászfolyamatba, úgy szűkül be folyamatosan a képarány, mígnem azt érezzük vele együtt, hogy megfulladunk. Pál Emőke visszafogott, feszültséggel teli játéka egyik pillanatban könnyeket csal a néző szemébe, a másikban pedig hátrahőkölünk az ijedtségtől.
A film egyik legbátrabb húzása, hogy szembe mer menni az évszázadok óta meggyökeresedett narratívával, hogy a nemes célért vállalt férfihalál megkérdőjelezhetetlenül megéri a vállalt áldozatot. Csoma Sándor a magára maradt Hilda és kislánya történetén keresztül megmutatja az itt maradtak szemszögét, amivel önmagában hiánypótló munkát végez el, azonban a rendező itt sem áll meg. Remekül felépített jelenetek sorával világít rá arra, hogy egyénként és társadalomként is mennyire nem tudunk mit kezdeni a halállal, ami a film egy legnagyobb fricskával felérő jelenetében csúcsosodik ki. Erőss Zsolt kenetteljes, demagóg szoboravatása ugyanis annyira groteszk, hogy a főhőssel együtt mi is elképedésünkben nevetünk. Őszinte, megrázó és felemelő alkotás a Magasságok és mélységek, az elmúlt évek egyik legértékesebb magyar filmje. (Dunai Marcell)
13. Batman
2019 májusában jött a hír, Robert Pattinson lesz a harmadik Batman az évezredben Matt Reeves vadonatúj adaptációjában. Pár év alatt elárasztott bennünket a playboy-denevérember, a nyomozást mellőző detektív-bőregér, a páncélban Supermannel harcoló szuperhős és ezek csak az élőszereplős filmek, a Batman nélküli Batman-gonoszokat felvonultató filmekről nem is beszélve. Batmanből Man-Bat lett: az állati, a szörny, az ösztönlény, akit a popkultúra tudatalattija rángat a felszínre és már a képregényhősért rajongót is taszítja. De eljött 2022 márciusa és vele az a Batman, amire mindig is vágytunk.
Fények le, elhalkuló moziközönség, brutális gyilkosság Gothamben. Ez a világ ismerős, mégis eltér Nolan és Burton Gotham City-jétől. Esik az eső, rettentő basszus a hangfalból, homályból lép ki a bosszú. Egykori babaarcú tinisztár, aki vámpírból lett denevér és megmutatja, milyen 2022 Batmanje. Merít Kurt Cobain életéből és előző filmjei alapján megformálója inkább lehetne Joker, mint jószándékú ellenlábasa. Szuperhős? Aligha. Megmentő? Nem. Egy dühös szürke világ sovány antimessiása, aki az elcsépelt dark-stílust tölti meg gótikával, frusztrációval és tűzzel. Olyan lángot gyújtott Matt Reeves a szörnyként viselkedő Batmobillal, a feje tetejére állított kamerával, a világot irányító gengszterbandával, ami évek óta hiányzott Gothamből. Csatornaszagú rothadó utcák, amelynek sikátoraiban ezeréves elnyomás nyúl érted. Elhallgatott bűnök, korrupció, erőszak. Ilyen a kor Gothamje. Ez a ma Batmanje. Zavarodottság festi koromfeketére a lakmuszpapírt, de Reeves és Pattinson fáklyát gyújt, hogy a vérvörös füst vezessen minket. Gótikus, modern, gyilkos, beteg. Batman, ahogy látnunk kell. (Nagy Tibor)
12. Licorice Pizza
Ebben a megtépázott évben, amikor szinte minden hétre jutott egy sokkoló vagy rémisztő hír, és amikor világszintűvé vált a szorongás, Paul Thomas Anderson két bolyongó szerelmes történetével hozott gyógyírt minden bajunkra. A Licorice Pizza édes, nosztalgikus balzsam, amit a nyílt sebbe is belekenhetünk, mégsem fogja csípni: egy jó értelemben vett ártalmatlan film, ami szerethető hetvenesévek-nosztalgiával és üdítő eseménytelenséggel emeli új szintre a feel good movie fogalmát.
Alana Kane (Alana Haim) és Gary Valentine (Cooper Hoffman) felnőtté válásának, jövés-menésének és szerelembe esésének története mindent tud, ami jó lehet egy ilyen moziban. Paul Thomas Anderson saját könyvéből úgy rendezett filmet, hogy bár semmi igazán felforgató nem történik benne, mégsem unatkozunk egyetlen másodpercre sem. A puszta létezés örömtelisége, a kamaszkor és a felnőtté válás fájdalmasnak ható kihívásai, a szerelmi csalódások és a beteljesült első szerelem csillagokba repítő ereje olyan, csak ritkán megtapasztalható érzések, melyeket csodás élmény most Anderson segítségével újraélni.
Bár csupán a film hangulata elég lenne ahhoz, hogy imádjuk, a Licorice Pizza ennél jóval többet kínál. A három Oscarra jelölt alkotás fülbemászó zenékkel és zseniális alakításokkal tűzdelt, amelyek közül is kiemelkednek a film elsőfilmes sztárjai, a jövő Barbra Streisandja, Alana Haim és az apja nyomdokaiban már most magabiztosan lépdelő Cooper Hoffman. Egyelőre ugyan nincs hír a páros további filmjeiről, bízom benne, hogy egy ilyen nyitányt két emlékezetes színészi karrier követ majd – addig pedig nézzük újra és újra ezt a gyöngyszemet, és élvezzük ki minden zseniálisan gyógyító pillanatát. (Molnár Kata Orsolya)
11. Soha, néha, mindig
Az elmúlt években a nemzetközi (Esemény, Nemterhes) és a hazai (Hat hét) filmgyártásban is több olyan alkotás született, amely az abortusz témakörét női szemszögből, női rendezők tolmácsolásában meséli el. Ebbe a vonulatba illeszkedik Eliza Hittman filmje a Soha, néha, mindig, amit 2020-as elkészülte után idén mutattak be itthon. A történet két barátnő megpróbáltatásait mutatja be, akik Pennsylvaniából utaznak New Yorkba, hogy egyikük terhességmegszakításon essen át. Eliza Hittman filmjének ereje visszafogottságában és személyességében keresendő – Autumn (Sidney Flanigan) és Skylar (Talia Ryder) bolyongását és elveszettségét a kézikamerás felvételeknek köszönhetően testközelből tapasztaljuk meg. A rendezőnő egy végtelenül szürke és közönyös New Yorkot mutat meg nekünk, egy olyan várost, ahol nem szívesen vesznénk el alig néhány dollárral a zsebünkben. A film legerősebb jelenetei pont azok, amik a leghétköznapibb nehézségeket mutatják meg a lányok szemszögéből: milyen nehéz felcipelni a bőröndöket a lépcsőn, milyen eltévedni a város labirintusszerű metróhálózatában, hogyan lehet kihúzni egy éjszakát szállás nélkül.
Ezek a banálisnak tűnő nehézségek pillanatok alatt válnak fenyegető helyzetekké, ahol a lányok kiszolgáltatottsága még szembeötlőbb lesz – például, amikor a metrón egy férfi őket nézve kezd maszturbálni, vagy a főnökük elkezdi csókolgatni a kezüket. Vagy a kedvesnek tűnő fiatal srác, aki bármiféle anyagi segítséget ahhoz köt, hogy Skylarrel fizikai kapcsolata legyen. Ezek a jelenetek tűpontosan mutatják be azt az állandó fenyegetettséget, aminek a nők nap, mint nap kitettek, de a film legszívszaggatóbb jelenete egy ötperces vágás nélküli interjú az abortuszklinikán, ahol Autumn a párkapcsolatával kapcsolatban ad tőmondatos válaszokat. Sidney Flanigan alakítása egy párkapcsolati erőszakról szóló dokumentumfilmben is megállná a helyét. Eliza Hittman ezzel a személyes történettel egy sor olyan rendszerszintű problémára irányítja rá a figyelmünket, ami sokkal égetőbbnek fog érződni a film megtekintése után. (Dunai Marcell)
***
