A megtisztulás jegyében lépünk át a következő esztendőbe: itt kibeszéljük, melyik volt az a tíz film, ami leginkább bántott minket 2022-ben.
Sok szempontból lehet rossz egy film. Ha nem teljesít bizonyos jogos elvárásokat, ha nem működik önmagában, ha meggyalázza azt, ami előtte volt. Külön bosszantó, mikor érezzük, pénzlehúzás, vagy a streaming-szolgáltatók rendszeres kontentszükségletét kielégítő összecsapott szemét. Mindebből bőven kijutott idén is, és a tendenciák nem csökkennek. Míg streamingre érkező filmeket alig lehetett látni a legjobb filmeket összegyűjtő listánkban (első és második rész itt található), itt már elfoglalják a lista felét. De nem mentesül a mozi sem : nagy franchise-ok megfejéséből és igazán ígéretes sztárgárda elpazarlásából idén is származott csalódás. Ami pedig az első helyen landolt, annál már tényleg azt hihettük, végleg leszámoltunk vele, legkésőbb a 2000-es években.
A sorrend ismét a Filmtekercs.hu változatos ízlésű szerkesztőségének szavazása nyomán jöhetett létre, így bekerülhettek olyan alkotások is, amikkel korábban kesztyűs kézzel bántunk. A többség azonban döntött,
következzen hát a tíz legrosszabb film idén!
10. Jurassic World: Világuralom
A Jurassic World sorozat harmadik része a leggyengébb az egész Jurassic szériában, méghozzá egyetlen dolog, a vétkes fantáziátlanság miatt. A film szűk terekre, százszor látott üldözésekre, a korábbi filmekből másolt szituációkra korlátozza magát. Egy izgalmasnak ígérkező világból alig villant fel pár sablonosan berendezett, a film költségvetéséhez képest igen kis léptékűnek érződő helyzetet; kiváló főszereplőivel pedig semmi mást nem tesz, csak áthajszolja őket az unott forgatókönyv szerint zajló, kreativitást nélkülöző „kalandokon”.
Nem csekély teljesítmény elszúrni egy akkora esélyt, mint amekkorát az elszabadult dinoszauruszokkal benépesített modern világ jelent, de Colin Trevorrow rendező megoldotta. Az alaphelyzet spielbergi fantáziáért kiált – mi mindent kihozott ő egyetlenegy tirannoszauruszból, ami egy nagyvárosba beszabadult! A Jurassic World 3. azonban feledhető akciósablon helyszíneket és helyzeteket mer csak bemutatni, a világ felépítésével mit sem törődik, a kalandok pedig már-már Marvel-szinten nélkülözik a valódi tétet, és így az őszinte izgalmat is.
Ám még nagyobb teljesítmény elszúrni azt az esélyt, amit Alan Grant, Ellie Sattler és – az önmagában is sztár – Ian Malcolm visszatérése kínál a film számára. Laura Dern, Sam Neill és Jeff Goldblum élvezik a szerepet, újraalkotják klasszikus karaktereiket, és az ember elérzékenyül miattuk úgy öt percig. De aztán valahová haladniuk is kellene, és ezalatt nem azt értem, hogy a videojáték-pályákra emlékeztető zárt folyosókra és bányákba, hanem emberi mivoltukban, régvolt kapcsolatukban…
A Világuralom a legközönségesebb az eddigiek közül. Nem ébreszti fel bennünk a világot átfogó kaland érzését, sem az évtizedeket átfogó történetét, és végképp nem azt a rácsodálkozást, ami az első Jurassic Park filmeket áthatotta. A film tehát az eljátszott esélyek miatt kerül be az év legrosszabbjai közé: ekkora lehetőségeket ilyen korlátozott fantáziára valló módon kihagyni nagy csalódást okoz. (Havasmezői Gergely)
9. Mélyvíz
Adrian Lyne életművében egymást érik a szenvedélytől túlfűtött, népszerű sztárpárosokat szerepeltető, erotikus thrillerek. A rendező a műfaj olyan nagysikerű darabjaival szerzett magának hírnevet, mint a 9 és 1/2 hét, a Végzetes vonzerő, a Tisztességtelen ajánlat, a Lolita vagy A hűtlen. A filmek izgalmas hangulatváltásai hatásosan fokozták feszült kegyetlenséggé a történetek intim érzékiséget, így az ikonikus képsorok joggal váltak a popkulturális kánon szerves részévé. Lyne húsz év kihagyás utáni visszatérése ennek ellenére csupán a korábban kidolgozott formula felelevenítésére tett amatőr kísérletnek érződik.
Pedig a forgatás ideje alatt a valóságban is egy párt alkotó Ben Affleck és Ana de Armas közötti átütő szexuális feszültség újfent garanciát jelenthetett volna a sikerre. A Mélyvíz azonban az erotikából erőszakba hajló testiség tabudöntögető ábrázolásmódját felületes magamutogatásra cserélve igyekszik építeni a főszereplő sztárokat övező közönségelvárásokra. Affleck a Holtodiglanban megismert, korábbi, árnyalt, képmutató férjszerepére próbál rákontrázni elnagyolt motivációjú karakterével, míg de Armas jobbára leplezetlen bájait kamatoztatja alakítása során.
A kimondatlan párkapcsolati feszültséget kínos kiszámíthatósággal feszélyező produkció mozikat elkerülő bemutatóját végül nem véletlenül „száműzték” hosszas halogatás után a Hulu streamingfelületére. A Mélyvíz egy sikeres filmográfia epilógusa vagy a várt rendezői visszatérés helyett Adrian Lyne egykori stílusának parodisztikus újrajátszásába fullad. (Lubianker Dávid)
8. A texasi láncfűrészes mészárlás
Szokás azt tartani, hogy a slasher a horror könnyű haszonszerzésre kalibrált ócskapiaca. Ez mára igaz, persze, anno több volt ennél. Emiatt képesek vagyunk rácsodálkozni az X-hez hasonló meglepetésekre, vagy a Sikoly-széria túlélésére, és elhinni, hogy van még kapaszkodó. Kétségkívül túl vagyunk már a reneszánszán, mikor még az újdonság erejével voltak képesek sokkolni a nagyérdeműt és 2022-ben ott tartunk, hogy a műfaj két alapköve is kapott egy újabb szöget a sírjába. Fájó volt látni a slasherek prototípusának számító A texasi láncfűrészes mészárlás immáron félévszázados vergődését újfent megszenvedni.
Tobe Hooper kultikusa az évek során kapott közvetlen folytatásokat, azokat felülíró folytatást, 3D-s alternatívát, előzményt, rebootot, remake-et, az előzmények rebootját, azok folytatását, és most a Netflix jóvoltából egy requelt. Hogy egy újabb texasi rémsztori ugrott fejest a betonba, az nem meglepő, tisztességgel reprodukálja az előző hét film „sikerét”. Megint itt van Bőrpofa, most éppen Harlow városkájának elhagyatott árvaházában. Elképesztő, hogy egy film konkrétan a stáblistajelenetében tisztázza az expozícióját. Ekkor derül ki ugyanis, hogy Bőrpofa nem itt követte el a film fiktív világában köztudott mészárlását. Ez magyarázza (?) meg az origó problémát: hogyan nem találta meg az elmúlt évtizedek során a rendőrség, vagy a hajszára felesküdött Sally (Olwen Fouéré), az alapfilm túlélője. Texas Sarah Connorja, Bőrpofa Laurie Strode-ja pörköltszaftos trikóban, sörétessel ered nemezise nyomába a fináléban, mivel őt előbb hívják, mint az FBI-t egy potenciális mészárszék helyszínére. Majd ahelyett, hogy mentené a még életben lévő szerencsétleneket, inkább bezárja őket egy kocsiba, hadd dögöljenek meg, miután megöleti magát.
Az egyik szekvencia tűpontosan rajzolja meg, mi az a minimálisan értékelhető aspektusa ennek a borzalomnak: a bűnös élvezet. A rothadt, véres múltú szellemvárosban befektetői szándékkal érkező influencerek egy busz seggébe terelve „élőzik” végig önön feldarabolásukat, zúdul is a lájkcunami. Az eddigi filmek legalább meg sem kísérelték utánozni az eredetit, ami egy nagyon is komoly társadalmi kórképet fogalmazott meg a ’70-es évek (főleg vidéki) Amerikájáról a Watergate-botrány és a vietnámi háború okozta társadalmi sokkhatásról. Kapitalizmusolvasata még érdekesebb; a fiatal hippik betoppannak a vágóhídon technológiai eszközökkel munkájukat végző „tömeggyilkosok” otthonába. Az a legszörnyűbb az új mészárlásban, hogy a metaértelem magva megvan. Az influencer kultúra, mint az új világ gyarmatosítója jelenhetne meg, de a másfél órányi agyatlan „gore-gazmus” minden egyes jelenettel megerősíti, hogy az áthallás csupán a naiv énem vágyálma. Végterméke pedig az, hogy többet látok a végtagokat szökőkútként ejakuláló filmbe, mint az alkotói. (Gyenes Dániel)
7. Amszterdam
Jó nevű rendező, sztárszereposztás, rejtélyes konspiráció körül forgó cselekmény – mi baj történhet? Az Amszterdam az év egyik legígéretesebb projektje volt, bár a szkeptikusok már láthatták a gyanús jeleket. David O. Russell ugyanis tíz éve még karrierje csúcsán állt a Napos oldallal (ami személy szerint az egyik kedvenc filmem), az ezt követő, csalódást keltő Amerikai botrány azonban már lehűtötte a kedélyeket, a Joy pedig a premier óta tökéletesen feledésbe merült. Az Amszterdam lehetett volna az ötszörös Oscar-jelölt Russell nagy visszatérése, az eredmény azonban katasztrofális bukás lett anyagilag és kritikailag egyaránt.
Az Amszterdam lehetne egy „olyan rossz, hogy már jó” jellegű bűnös élvezet, de a vontatottsága, alulrendezettsége és hézagos forgatókönyve miatt csak meghökkentően kiábrándító. Hiába zsúfol össze a film tucatnyi A-listás sztárt Christian Bale-től Margot Robbie-n át Robert De Niróig, ha mindannyian más színésziskolát követve játszanak, hiába emeli be a dada, a szerelem és a barátság éltetését, ha nem jut tovább emlékkönyvbe illő szentenciáknál. Hiába sző valós alapokon nyugvó összeesküvést, ha az egészből alig látunk valamit.
Az Amszterdamnaknincs ritmusa, cselekménye kíméletlen lassúsággal vánszorog – mintha semmi nem történne az egész filmben bő két óra alatt, miközben a felszín csupa csacsogás. Az esztétikai és kognitív káoszt a meglepően naturalista epizódok és a kínzó konzervzene tovább fokozzák. Dadaista trollkodás lenne mindez? Lehet, annak viszont nem elég elmés, összeszedett és bátor. (Gyöngyösi Lilla)
6. A Halloween véget ér
Figyelemre méltó teljesítmény, hogy a 2018-ban rebootolt Halloween-széria három film alatt teljesen bejárta az egészséges határait túllépő slasher-szériák életútját: kritikailag elismert, hatásos feszültségkeltésből fékevesztett, ostoba mészárszékbe, majd onnan bátornak tűnni kívánó, de teljesen katasztrofális kísérletezésbe. Ezután csak azt kívánja az ember, bár inkább hagyták volna Michael Myerst a földben nyugodni. Már a Gyilkos Halloween is inkább volt egy túlnyújtott pofátlan felvezetés a harmadik epizódhoz, ami Laurie Strode és Michael most már tényleg utolsó küzdelmét mutatja meg, de A Halloween véget ér ezt a játékidő utolsó tíz percére hagyja.
Amit cserébe kapunk, azt leginkább Stephen King Az című klasszikusának erősen leszázalékolt és idióta változataként lehet leírni, amiben Michael a gonoszság ősöreg szellemeként kísérti a várost és kerít hatása alá egy számkivetett fiatal srácot, aki idővel maga is késsel kaszaboló tömeggyilkos lesz. Tematikailag ez még egész ötletes húzásnak is hangzana, de a megvalósítás eltúlzott és infantilis, a film híján van bármi feszültségnek és atmoszférának (ami az anno szintén porba tiport, de ma már kultstátuszt élvető harmadik részről, a Boszorkányos időszakról elmondható). Ráadásként, hogy az istenbe lehet egy slasher ennyire lassú és dögunalmas? A Halloween véget ér iskolapéldája miért nem szabad egy váratlanul nagy siker után nagy hévvel trilógiát vizionálni: mert könnyen kiderülhet, hogy csak az első filmre volt elég ötleted a végére már ész nélkül fogsz mindent a vászonra dobni, miközben reménykedsz, hogy behozza a pénzt. (Szabó Kristóf)
5. Miután boldogok leszünk
Majd akkor leszünk igazán boldogok, ha ez a túlnyújtott, önismétlő dramaturgiával rendelkező kártékony romantikus történet végre véget ér. Ez azonban még nem jött el: jövőre érkezik ugyanis az elvileg sorozatzáró alkotás. Addig pedig mi marad nekünk a szűzies Tessa és a rosszfiúnak mondott Hardin románcából? További évődéshegyek, elképesztően kínos párbeszédek, a pár fiú tagjának idegbeteg és nárcisztikus játszmái, valamint a pátosz, hogy ez a kapcsolat még rendbehozható.
Temérdek lány él a világon, aki képtelen elengedni olyan rossz mintákat, mint amiket ez a páros is felmutat. A lelkileg kizsákmányoló, zsaroló, a csatornából is visszatérő pasi ugyanis toxikus – hát, ha még könyvet is ír szakítás után a kapcsolatról, és bestseller szerző lesz belőle. A Miután boldogok leszünk többek közt azért is rossz, mert felvillantja annak az esélyét, hogy a film végre reagál arra a négy részen keresztül prezentált borzalomra, amit ők love story-nak gondoltak. De nem, ezt is elveszik tőlünk, és a papírvékony cselekmény újabb felvonása egy pofátlan „Folytatjuk…” felirattal ér véget. Ja, és itt a szexből is kevés van, de ez talán nem akkora probléma, tekintve, hogy a kamaszokra kalibrált erotikával még egy konzervatív nagymamát se lehetne kihozni a sodrából. (Szécsényi Dániel)
4. Meggyőző érvek
Mivel éppen a modernizált és anakronisztikus kosztümös filmek korát éljük, miért is kellene, hogy a szemünk rebbenjen egy internetes szlenggel megszórt, negyedik falat megtörő, „fleabagesített” Jane Austen-adaptáció láttán? Nos, ennek több oka is van. Egyrészt a kosztümös lányregények radikális újragondolását illik ízlésesen, vagy legalább szórakoztatóan csinálni. Illetve, azért nem árt megnézni előtte, hogy az alapanyag alkalmas-e erre, hiszen míg az Emma vagy a Büszkeség és balítélet tökéletesen megfelel egy Spinédzserek vagy Fire Island típusú komédia alapjainak, Austen legmelankolikusabb regénye, az elveszített szerelmen való tépelődésről szóló Meggyőző érveket minden erejétől és szépségétől megfosztjuk, ha vásári poént csinálunk belőle.
Dakota Johnson végzetesen félrecastingolt és egyetlen hajsütővassal készült tincséről sem hisszük el, hogy a 19. századi Angliában létezne, de az igazán rettenetes döntés Cosmo Jarvis kiválasztása volt a férfi főszerepre: élettelen, robotikus alakítása szégyenletes kontrasztot alkot a nagy Austen-férfiakkal Colin Firth-től Matthew Macfadyenig. A Meggyőző érvek még a látvány- és jelmeztervezés terén is fájdalmasan alacsony minőséget képvisel, a kosztümös filmek legalapvetőbb követelményeit sem sikerül betartania. Aki nem olvasta a könyvet, annak egy szimpla tucatgyártmány netflixes romkomnak tűnhet, de az eredetit ismerő Austen-rajongók számára igazi kínzás végignézni ezt a baltával faragott adaptációt. (Rácz Viktória)
3. Morbius
Érdekes kérdés, hogy miben mérhető egy film kulturális jelentősége, beágyazottsága. Idén ez főleg az Avatar folytatása kapcsán merült fel. Hiszen míg az első rész kapcsán évekig arról szólt a diskurzus, hogy hiába a pénzügyi siker, valójában nem érdekli az embereket – mert az elmúlt évtizedben nem születtek szállóigék, mémek belőle, és alig látni a boltokban/embereken merchandise termékeket – most mégis azt látjuk, hogy A víz útja alcímű második részre szintúgy özönlenek a nézők.
Ezzel szemben pedig ott van a Morbius, amivel pont az ellenkező történt. „Széjjelmémelte” az internet, majd hatalmasat bukott. Aztán még több mém született, amivel sikerült még a forgalmazó Sonyt is átverni. Ők ugyanis elhitték, hogy az embereket érdekli ez a film – különben miért parodizálják/beszélnek róla ennyit? Ezért újra moziba küldték, amelyek eredményeként újra megbukott a film. Még jobban is, mint elsőre. A Morbius 2022 mémfilmje lett, és valószínűleg soha többet nem hallunk majd róla. Ami nem csoda: tekintve, hogy meglehetősen unalmas.
Daniel Espinosa rendezése a Sony teljesen indokolatlan Pókember nélküli Pókverzumának a része, amelyben a két Venom-film is játszódik – és ahová legközelebb Kraven, a vadász érkezik. Teljesen azt az érzetet kelti, mintha húsz évvel ezelőtt készült volna. Hogy a Morbius nem fog a műfaj legelismertebb darabjai közé tartozni az már a bő két éve kijött első előzetese után is sejthető volt. Nem is okozott meglepetést: egy összecsapott, fantáziátlan, sablonos, feledhető kontent. Olyan film, amely a sztoriban megbúvó „miért” kérdésekre a lehető legrövidebben válaszol, a „hogyanokra” pedig szinte sehogy. A rövid játékidő miatt szuperfókuszált, és tényleg csak a minium van benne. Szóval minden téren baromi elnagyolt is. Ám nem is ez az igazi baj vele.
A legnagyobb gond a Morbiusszal, hogy maga a film képtelen felérni a mémekhez – az internet népszerűvé vált „it’s morbin’ time” szállóige el sem hangzik a filmben. Utóbbi alapján valami kellemes, őrült trash-hülyeségre számíthatnánk, ám inkább unalmas az összkép. Messze túl komolyan veszi magát, amiben az egyik főkolompos Jared Leto, aki képtelen magát úgy elengedni, és olyan energiákat mozgósítani, mint Tom Hardy. Leto most is nagyon komoly színész akar lenni, csak minek? Noha Matt Smith teátrális játéka (a főszereplővel ellentétben ő pontosan tudja, hogy milyen filmben szerepel), az akciók kreatív és gagyi határán mozgó vizualitása és egy két viccesebb pillanat szórakoztató, de sajnos mindezek végül kevesek ahhoz, hogy a Morbius igazi trash szórakoztatásként is működjön. (Pongrácz Máté)
2. A buborék
Sok szempontból volt a legrosszabb dolog az elmúlt években a COVID-világjárvány, és az ebből fakadó karanténélmény – és itt most nem arra gondolok, hogy a fogyasztói társadalom kénytelen volt behúzni a kéziféket, és a pláza helyett otthon maradni. A bolygó leállása olyan befelé fordulást eredményezett, ami nem igazán volt jótékony, mert amit ott találtunk, azt nem akartuk volna feltétlenül a felszínre hozni. Legalábbis a nyugati ember könnyen élhette meg ezt a szörnyűséget. A hollywoodi elit viszont nagy pecókban és medencékben lébecolt ez idő tájt, hacsak nem próbált meg egy borzasztóan körülményes, protokollárisan lehatárolt és egyáltalán nem élvezhető forgatást végigcsinálni. Judd Apatow-ék pont így tettek, és filmjük arról is szólt, ez mennyire pocsék helyzet. A bökkenő csupán, hogy bár képtelenség ép ésszel kibírni, ha hónapokig kell egy hotelszobában ücsörögnöd – és ha elhagyod azt, akkor is csak hülye színészekkel találkozol –, de még nagyobb képtelenség élvezni az eredményét a produkciónak.
A pandémiát követően sorra bukkantak fel azok az alkotások, amelyek low-budget jellegét a nehéz forgatási körülményekkel indokolták. Ám az eszköztelenség sosem volt kifogás a filmtörténelemben, az ötlethiány, ami inkább fáj. A buborék képtelen többet mondani annál, hogy ezek a celebek fájóan nárcisztikusak, ám a történet egy idő után szeretné, ha megkedvelnénk, ne adj isten, megszeretnénk őket. Ez azonban teljesen félremegy, köszönhetően annak, hogy az öncélú alkotás szinte egy percig nem képes kacagásra késztetni a nézőt. Pont olyan fáradt, mint a karanténban tengődő szereplői két hónapnyi forgatás és elzárás után. A kollektíven átélt élményeink legrosszabb elemeit ragadta meg esszenciálisan A buborék, és még csak nevetni se tudunk rajta. (Szécsényi Dániel)
1. Szimpla manus
Mint olvashattátok, produkált elég elképesztő negatív teljesítményeket a 2022-es év, de sokuk még részleteiben menthető néznivaló volt. Megvoltak a maguk értékei: míg valahol a produkciós érték, máshol egy-két jól eltalált jelenet vagy tisztességes színészi alakítás ékeskedhet a pozitívumok vékony listáján. Az idei esztendő legrosszabb filmjénél azonban nagyítóval sem igazán fogunk találni értelmes, érdekes, profi vagy a legkevésbé vicces dolgokat – és talán utóbbival kapcsolatban húzhatjuk ki a leginkább a gyufát a készítőknél.
Hajdú Steve és Magyar Attila ugyanis évtizedes múltra visszatekintő komikus színészek és alkotók, akik ezúttal egy bohózat színdarabot adaptáltak játékfilmes formában. Míg előbbi a kamera kereszttüzében élvezi a két és fél órának érződő, de valójában alig több mint 70 perces játékidő pompáját, utóbbi a rendezői székben foglalhatott helyet. Kettőjük együttműködése olyan végeredményt szült, amit ritkán láthat a néző, és amelyről nehezen elképzelhető, hogy ebben az évtizedben jöhetett létre.
A Szimpla manus a modoroskodó és kínos jópofáskodás tökéletes kivonata – ha ez a címből nem lett volna teljesen levágós –, ugyanis a film ütnivalóan idegesítő karaktereket vonultat fel, és a történet legalább ötöde olyan viccek ad hoc elmesélésével telik, amiket valószínűleg gyerekkorunkban hallottunk utoljára. És itt bármelyikünk gyerekkorára gondolok: a poénok nagy részéhez nincs az a hipszter barber shop munkatárs, aki megfelelő szakállolajat képes javasolni.
A színházi stílus, a mondvacsinált helyzetkomikum és a tenyérbemászó alakításokon felül azonban a Szimpla manus azzal vágja ki még igazán a biztosítékot, hogy néha kényelmetlenül elfogódik saját érzelmessége és empátiája iránt. A szentimentális jelenetekben át kéne éreznünk, hogy az elektromos autóval lerobbanó gazdagok végre érintkeznek a hétköznap emberével, és segítséget nyújtanak (értsd: beszélgetnek velük, pénzt adnak nekik), és ez milyen csodálatos. Hajdú Steve és Magyar Attila teljesen elvesztették a kapcsolatot a nézőkkel, és egy zavarba ejtő és a Mikroszkóp Színpadhoz is méltatlan projekttel rombolták a magyar film idei minőségátlagát. (Szécsényi Dániel)
***
