Magazin

Éves mérleg 2022: A szorongás éve, a szorongás filmjei

Mélyre süllyedt, magasan szállt, elfordult, felszínre tört. 2022 filmjeiről sok benyomásunk lehet, de mintha egy dominánsabb lenne mindnél.

2022-re úgy fordult rá a világ filmrajongó része, hogy ez egy valóban páratlan év lesz. Új filmmel jelentkezett Baz Luhrmann, George Miller, Park Chan-wook, David O. Russell, Noah Baumbach, Ruben Östlund, Robert Eggers, Jordan Peele, Taika Waititi, Guillermo del Toro, és a lista messze nem teljes. A felsorolásból kiderül, hogy idén a régi motorosok és az új generáció rendezőinek filmjei is összesűrűsödtek, színre léptek a koronavírusjárvány miatti lezárások és korlátozások miatt jócskán csúsztatott filmek és a pandémia után készültek is.

A felsorolásból továbbá az is kiderül, hogy női rendező munkájával 2022-ben nem sokkal találkoztunk. Persze Domee Shi első nagyjátékfilmje, a Pirula Panda bizonyos értelemben az év egyik legfontosabb filmje, mégis 2021-ben Emerald Fennell (Ígéretes fiatal nő), Julia Ducournau (Titán), Jane Campion (A kutya karmai közt) filmjeitől volt hangos a filmszakma – Oscarokkal, Arany Pálmákkal együtt. Idén hozzánk nem, vagy késve jutnak el a „női történetek”, amik vagy női alkotó vízióját tükrözik, vagy feminista érzékenységgel fordulnak fontos témákhoz (Gina Prince-Bythewood: The Woman King). Természetesen ellenpéldát gyűjteni lehet, de nem érdemes,

a tavalyi filmtermés hangsúlya máshol volt, de hol?

Sok minden történt az elmúlt időszakban, ami hatott a filmre mint iparra és mint művészetre is. Hogyan lehetne egyetlen cikkben a teljességre törekedve összefoglalni egy év filmművészetét? Sehogy, ezért erre nem is vállalkozom. Vállaltan szubjektíven – sok fontos filmet meg sem említve – emelek ki egy érzést, hatást, tükörképet, ami a mozitermen kívülről kéredzkedik fel a vászonra.

A tavalyi év ígérete egyrészt az volt, hogy visszakapjuk a színes-szagos-vászonról lemászós mozit. Ez teljesült, hiszen nyáron a cannes-i premier után nemsokkal már a vadászrepülőgép pilótafülkéjében érezhettük magunkat Tom Cruise társaságában. A Top Gun: Maverick (szerintem túlzóan) pozitív fogadtatása után az év második fele még nagyobb durranásokat tartogatott számunkra. Volt itt keményvonalas, de jókora folytonossági akadállyal küzdő szuperhősfilm-folytatás (Fekete Párduc 2.) és azóta az új vezetés által eltaposott újszerű próbálkozás is (Black Adam).

A legnagyobb dobás mégis James Cameroné volt, akinek filmje pár hét alatt lépte át az egymilliárdos vízválasztót, jelezve a világnak, a mozi a kételkedés és ágálás ellenére képes megtalálni a tömegeket. Az Avatar: A víz útja mindenképpen anyagi, az igazat megvallva kritikai is, de elsősorban technikai siker. Nem egyszerűen annak a filmnek a folytatását kellett legyártani, ami valóságos blockbuster-mérföldkő volt 2009-ben, de az ahhoz szükséges technikai hátteret is. Az új (víz alatt is működő) kamerák elkészültek, hogy elvarázsolják a mozinézőt, aki kéri, sőt könyörög, hogy elrepítsék Pandorára. A mozgókép pedig mindent megtesz, hogy teljesítse a kívánságot, ezért lehet, hogy 2022-ben is a legerősebb tendencia az eszképizmus volt.

Nem meglepő, hogy a mozinéző menekülni akar ebből a világból. Bizonyos elemzések szerint 2022 a szorongás éve volt, ami különösnek hathat az előző évek tükrében. Azonban, míg a covid becsatornázhatta a modern ember félelmeit, valódi forrást megjelölve, addig két évvel később

kicsúszott a lábunk alól a talaj, és a kézzel fogható okkal rendelkező félelem helyét átvette a konkrét ok nélküli szorongás.

Februárban Oroszország megtámadta Ukrajnát, amivel az orosz elnök rácáfolt arra a sokéves állításra, hogy Európa a béke kontinense. A biztonságos állandóság szűnt meg februárban, de nem ez az imperialista háború az egyetlen szorongató esemény. Szeptemberben meghalt II. Erzsébet brit királynő, ami a szigetország kormányválságát is figyelembe véve az instabilitással volt egyenlő. 70 év uralkodás után III. Károlynak hívják a királyt, az Uralkodót, aki először jut mindenki eszébe, ha parlamentáris demokráciából gondolunk a monarchiára. 30 millió embernek kellett elhagynia otthonát Pakisztánban az áradások következtében, Szöulban tömegek tapossák egymást az utcán. Az év végére kialakult energiaválság karnyújtásnyira hozta számunkra azt, amit a klímaaktivisták évtizedek óta harsognak, de ebben az évben ők is inkább festményeket próbáltak megrongálni.

A szorongás éve pedig a popkultúrában is megmutatkozott:

Elon Musk Tony Starkból Aldrich Killianné vált, a milliárdos megváltót, aki egyedül küld kolóniát a Marsra 2025 előtt, leváltotta a Twittert megvásárló és a felhasználók által hamar kiszavazott valóságshow hős. Az utolsó naiv bizalomdarabokat dobhatja az emberiség a kukába, hiszen Kanye West is, mintha (az eddig sem túl éles) önmaga gonosz ikertestvére lenne, aki csuklyát húzva a fejére dicséri Hitlert. Brr… Nincs értelme folytatni, 2022-ben leomlottak eddig megdönthetetlennek tűnő falak, nem csoda, hogy a filmek menekülési utat kínálnak.

A globális problémákkal, az emberiséget sújtó eseményekkel, de még csak a valósággal sem kell foglalkoznia a szórakoztató filmnek. A mozgókép varázslatán nem kérhetjük számon, hogy pszichológusunk legyen, inkább ő a bugyuta barát, aki hülyeségével mosolyt csal az arcunkra. Mégis, 2021-ben társadalmi szerepet vállaló, a világról valamit gondoló filmek szép számmal akadtak, hogy csak a #metoo-korszak utolsó mohikánjait említsük (Ígéretes fiatal nő, Az utolsó párbaj stb.). 2022-ben mintha ez a diskurzus megszakadt volna, vagy inkább átalakult, a film konkrétságát kihasználva másodjelentésbeli, rejtett tartalommá.

Igaz, a tavalyi évben volt (elsősorban művész és kevésbé műfaji) filmek csoportja, ami tematizálta a szegénység-gazdagság, kizsákmányolt-kizsákmányoló, szolga-úr dichotómiákat. Az Arany Pálma-díjas A szomorúság háromszöge, A menü, de még a Thor negyedik része, sőt még az év végén becsúszó Tőrbe ejtve: Az üveghagyma is mutat efféle jeleket.

A kapitalizmus- és fogyasztáskritika népszerű formája a zárt szituációs gazdagnézegetés volt.

Nevethettünk a milliomosok hányásoperáján a hajón, utálhattuk a halálvacsorára érkező felső tízezret, undorodhattunk a jómódúak ostobaságán a szigeten. Még a Szerelem és mennydörgésben is a panteonjukba elzárva mutatkoznak az istenek, akikben egy a közös: nem megérdemelten vannak ott, ahol. A szomorúság háromszöge, de főleg A menü a nincstelenségből eredő haragot fogalmazza meg, de igazán nem képesek többek lenni ettől a könnyen popularizálható érzelemtől. Még a javak újraelosztásának követeléséhez is nehezen jutnak el a filmek, a lényeg a séf és Gorr dühén van. Ehhez pedig megfelelő formának bizonyult a gazdagokat mintegy állatkertszerűen azonos helyre zárni, ahol biztos távolból és külső szemlélőként figyelhetjük meg különbségeiket, jellemzőiket, semmirekellőségüket.

Valójában ezt a biztos távolságot növeli a kivonulás esztétikája a multiplexekben. Még mindig népszerű a retró, legyen az Maverick visszatérése a csatamezőre, vagy őskövület paleontológusok visszahívása a terepre (Jurassic World: Világuralom). Megtudtuk, milyen filmért rajongott Andy, a Toy Story játékainak gazdája (Lightyear), de visszatérhettünk a Ragadozóhoz is, ráadásul jócskán vájkálhattunk a múltjában (Préda). Személyes, de kiszínezett visszatekintés volt a Apollo-10,5: Űrkoszaki gyerekkor; előtte pedig ugyancsak személyes, de teljesen más színskálával fogalmazott a Belfast.

A múlton csüngés jellemzi az év két legnagyobbat szóló életrajzi filmjét is. Az Elvis és a Szöszi is atipikusságában megszokott, mindkét film felemeli címszereplőjét, de ugyanakkor hangsúlyozza is annak esendő, emberi oldalát. Sóbálvánnyá emberként nem igazán lehet válni, nem véletlen, hogy bár így vagy úgy mindkét film megtalálta a közönségét, sem Elvis Presley, sem pedig Marilyn Monroe nem kapta meg azt sírfeliratot, amit előzőleg ígértek. Túlságosan magasra igyekeztek emelni a filmek azokat, akiket a másik oldalon túlzottan korunk bizonytalan emberéhez igazítottak.

Valamiért a popkultúra nagyjainak felemelése elmaradt, inkább fiktív hősök felé fordultunk, hogy onnan várjuk a megmentést.

A múltba révedés mellett persze a kitalált világokba utazás volt előtérben. Észveszejtő messiásvárás van a Black Adamben is, de először maga a hős jelenti ki, nem őt várta a világ. Akit viszont visszavárt világa, már nem tudott megjelenni, Wakanda új királyt választott magának a Fekete párduc folytatásában. Fel lehetne sorolni az összes mesevilágot a Jared Leto karrierjének (egyik) mélypontjának számító Morbius-szal, vagy a Cannes-ban (versenyen kívül) bemutatott Háromezer év vágyakozással együtt, de nem érdemes. A skála széles (főleg, ha hozzáadjuk a két legjobban várt idei sorozatot: A sárkányok háza és A hatalom gyűrűi) és az egykor lesajnált B-filmes műfajban ma már semmi nyoma az alantas szórakoztatásnak.

A fantasztikumon belül van azonban egy tendencia, amit a Marvel erőltet, de a kisebb költségvetésű, arthouse gyökerű produkciók is hozzáteszik a magukét. Doctor Strange az őrület multiverzumában nem csak egy, hanem számos kitalált világot meglátogat, hogy megfékezze boszorkány ellenfelét. Strange második önálló (már ha van Marvel-film, amit ezzel a jelzővel lehet illetni) megjelenése úgy múlt el, hogy talán az MCU-rajongók sem emlékeznek már rá, aminek egyik legfőbb oka, hogy a multiverzumból hiányzik a biztos talaj (ismerős, nemde?). Darabjaira hull, szétesik, mégis a képregényfilmes sokadik fázis ebben a formátumban látja a jövőjét. Mintha azt mondaná Doctor Strange, már ez a világ, amit kitaláltunk magunknak is csapnivaló, menjünk egy másikba.

2022-ben már a varázsló meséje sem lehet elég távoli ahhoz, hogy elszakadjunk a hétköznapoktól, azon belül is egy újabb világba kell eljutni.

Gyakorlatilag ezt az olvasatot hordozza a Minden, mindenhol, mindenkor is. Új posztmodern érát hirdet az alternatív ének, párhuzamos dimenziók végtelensége, amiben boldogan fér meg egymás mellett a mosoda fölötti hálószoba élhetetlensége és a virsliujjas abszurd birodalom. A fragmentáltság a hívószava 2022 fantasztikumának a forma, a disztribúció és már a cselekmény szintjén is.

batman robert pattinson

A szuperhősfilmek közül 2022-ben a DC is készült egy alternatív világgal, de szerencsére ez (ezúttal) biztosabb lábakon áll. Matt Reeves legújabb Batman-olvasata Robert Pattinson főszereplésével ugyancsak tematizálja a vágyat, hogy jöjjön a magváltó, de valahogy az csak nem jön, aki pedig annak nevezi magát, kiderül, hogy velejéig romlott, sátáni figura. Ha egyetlen filmmel kellene illusztrálni a frusztráció évét, akkor a Batman lenne az: vezetésben csalódott tömegek; arctalan, de megállíthatatlan fenyegetés; polarizált világ és a vászonról csöpögő kink. A legújabb, modernt a gótikával páratlanul házasító filmnek nem a korrupció és a bűn világának bemutatása a legnagyobb érdeme, hanem az, hogy felismerte, milyen denevéremberre rezonál a ma mozinézője. Nem a milliárdos playboy, nem is az Igazság ligája csoportjában leledző (olykor poénkodó) Batman, hanem az ablakon keresztül kukkoló, kötődni képtelen,

valójában Arkham egyik cellájába való, megszállott figura.

Bár a film vége reményt ad, a Batman küzd azzal, hogy ezt a „hőst” a legkevésbé se lássuk hősinek, az azonosulást relatíve sokszor gátolja. Hogy sokszorosan visszatermelte a költségeket, jól jelzi, hogy minden gát ellenére vevő volt a közönség erre a sérült és sápadt őrültre.

Meglehetősen sok ponton hasonlít a denevéremberre az év első felének másik nagyszerű közönségfilmje, Az északi. Amleth akár a Wayne nevet is felvehetné, igazi mitikus környezetbe oltott Batman-eredettörténet az övé: megölt szülő, az átlagosnál magasabb képességek, végtelen erőszakosság és mindenek felett álló bosszú. Az északiban nincs a Batman vörös fényével utat mutató fáklyája, csupán a pokol lángoló miliőjében harcát vívó bosszúálló van, akinek hiába kínálták tálcán a menekülést, a boldog életet családja körében. Az északi főhőse ugyanolyan, vagy még jobban megszállott, mint a Batman bőrruhás szörnyetege, azonosulni vele hasonlóan nehézkes. Ezt a mániákus vikinget viszont a közönség sem szerette annyira, hogy egyértelmű financiális sikerként könyveljük el a Universal pszeudotörténelmi filmjét, igaz, nem is egyértelmű a bukás.

A Batman a sötétben megbúvó ismeretlennel, míg Az északi a fantasztikummal kacérkodik.

Izgalmas kérdés, hogy utóbbi vajon elismeri-e a mágia gyógyító hatását is, hiszen ez a fantasy definíciója, ellenkező esetben horrorról beszélünk. Bárhogy is legyen, a fantasztikum ártó jellege erősebb Izlandon, fokozva a zaklatottságérzetet a filmben. Bár a Batman cselekményében mellőzi a horrort, stílusában és audiovizuális jegyeit tekintve bőven merít belőle. A képtartomány nagy része sötétségbe borul, mégis aktív tér marad. Innen lép ki a sötét lovag, ide tér vissza Rébusz. Az egészen zseniális batmobil-jelenetben pedig maga az autó lesz szörnyszerű, egy géprém, ami által az elcsúfított és velejéig romlott Pingvin lesz az üldözött préda. Mindkét filmbe a horrorelemek szállítják a szorongást, így nem csoda, ha 2022 legőszintébb filmjei a horrorok voltak.

Men-Rory-Kinnear

A tavalyi év számos lehetőséget kínált a borzongásra. Volt itt kevés pénzből jó ötlettel – amolyan műfajra jellemző módon – nagyot robbantó film: Mosolyogj!; volt a horrorok között is múltba tekintés, elsősorban a nagymúltú franchise-okba: Hellraiser, Sikoly, A texasi láncfűrészes mészárlás; a jegyeket felvonultató, de a zsánert megújítani minden próbálkozása ellenére nem tudó sorozatgyilkosos horror: Fekete telefon és volt egy rakás (!) szerzői horror. Ti West mindjárt kettővel is jelentkezett: X és Pearl; Alex Garland újra megmutatta, milyen komplex tartalmat is képes befogadni egy horror: Ők; Jordan Peele olyat mutatott vele, amit kb. a Harmadik típusú találkozások óta nem láttunk: Nem és végtére is David Cronenberg A jövő bűneije is testhorror (igaz, hozzánk csak 2023-ban érkezett meg). A mennyiség persze nem (feltétlenül) csap át minőségbe, de az mindenképpen

jelzés értékű, hogy ilyen széles skálán ennyi film jutott el a közönséghez, ráadásul legtöbbjük meglehetősen nagy visszhangot keltve.

Még a már említett Doctor Strange is megmutatta, van – szigorúan limitált – helye borzongásnak a vidámparkban is! Van valami ebben a műfajban, ami miatt az alkotók jól ráéreztek 2022 hangulatára. A horror kínálta azokat a lehetőségeket, amivel testet ölthet (vagy éppen testetlenül megjelenhet) az év szorongása, bizonytalansága és minden kételye. 2022-ben maga a frusztráció lett a horrorrém, ami hol azonos arcú férfiak tömegeként, hol áldozatait szedő öregasszonyként, hol baltás gyilkosként, hol pedig űrlényként tombolt a mozivásznon.

A horror eddig is a legjobb eszközöket kínálta, ha a merőben mással akarta szembesíteni a felkészületlen szereplőket. Először a kívülről jövő fenyegetés, a szörnyek kínálták a borzongásforrást, majd horrorrém lehetett a családon belül is – a társadalmi változásokra adott reakcióul. Ha a szorongás párját keressük a filmekben, akkor annak külső veszélynek kell lennie, de a valódi kár belső. A kettősséget példázza Ti West duplahorrorja. Az X – önreflexió és művészetallegóriák mellett – egy intelligens slasher (bravúros eredmény), ahol a gyilkos a saját vágyait megélni nem tudó, sérült nő. A szorongás évében meztelenül állunk a baltás gyilkossal szemben egy átkefélt éjszaka után. A gondosan és lassan felépített karakterek közti egység szertefoszlik, ismeretlenné válik a már bejárt tér, slasher lesz a pornóból. A Pearl ezzel szemben a „hogyan jutottunk idáig” történet. A sorozatgyilkos eredettörténet (Psycho 4 nyomán szabadon), ami nem egyszerűen remek műfaji film, de az amerikai álom vérbe fojtása Hollywood sémáival együtt.

A Pearl megmutatja, mi lesz velünk, ha úrra lesz a menekülni vágyás, de elmarad a kitörés lehetősége: a borzalom beköltözik a fejbe.

Ismerős érzés 2 év lockdown után, de a végre kinyitott világ nem hozott felüdülést.

Beleerőltetett magyarázat? Talán. Ha viszont az év filmtermésének benyomásairól beszélünk, nehéz nem ezt látni az X és a Pearl cselekményében, főleg, ha segítségül hívjuk Alex Garland Őkjét is. A filmben a főhős az egészen mással találja szemben magát, mikor egy falu teljes férfilakossága őt kezdi üldözni, de – a látszat szerint – minden férfi egy és ugyanaz. Miért áll egy sárga férfi a kertben? Miért hibáztat a pap a volt párom haláláért? Mi folyik itt? A biztonságérzetet egészében fosztja meg tőlünk a film. Már semmiben sem bízhatunk, a rém folyamatosan változtatja alakját: négyszer is megszüli önmagát, hogy végül a hősnő önmaga elméjében találja meg az ok forrását. A félelem látszólag kívülről ered, de valójában egy érzelem, ami az eddig ismeretlennel való szembesülésre adott reakció.

Hogy mennyire ismeretlen az ismeretlen? Soha nem látott, lefotózhatatlan, hihetetlen, elképzelhetetlen. Láttunk már űrlényt, igen, de nem ilyet. Ugyan már, nem ez az első földönkívüli lény a filmtörténetben. Nem az első, de fajtájának egyetlen képviselője.

Jordan Peele Nem című filmje olyanra vállalkozik, amit nem sok film képes meglépni. Filmre viszi a Mást.

Nem úgy, hogy részleteiben mutatja, felét kitakarja, homályba száműzi. Egészében, ereje teljében szélesvásznon láthatjuk és így is megmarad az érzés, hogy ilyet talán még soha nem láttunk. A semmiből lecsapó fémeső, az áldozatra leső bárányfelhő akár napjaink allegóriája is lehetne.

A tavalyi évben a világtapasztalat párja ebben a bizonyos műfajban a végtelenül más, a megismerhetetlen rémének szerepében állt a földbe gyökerezett lábú főhősök előtt. A filmek többsége a felszín alatt a fokozhatatlan frusztráció csúcspontján leledző embert rejti. Nincs hova menekülni, de nincs tovább feszíthető húr sem. 2023 mindenképpen más lesz, mint ’22: vagy teljes káosz, vagy megoldás. A Nem szerint van remény, a rém lefotózható, elkapható, meggyilkolható. Végtére is a szorongás is leküzdhető, ha megfogalmazhatóvá válik. Mitől is félünk? Teszi fel elkerülhetetlenül a kérdést minden horrorfilm és horror auteur. Ez a kérdés pedig az elmúlt egy évben rendkívül aktuálissá vált. A következőben pedig meg kell válaszolnunk.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com