Magazin

Éves mérleg 2022: Merre tart a magyar film?

Deák Kristóf a Foglyok forgatásán

Első pillantásra 2022 a magyar film színes éve volt. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a tendenciákat, ijesztő jövő tárul elénk.

Akárcsak a legtöbb európai országban, Magyarországon sem létezhetne filmművészet (és általában: kultúra) állami támogatás nélkül. A filmkészítés drága mulatság, egy kis piac esetében pedig nem várható a nézőktől, hogy kitermeljék egy film költségeit. Az általános elképzelés szerint az államnak egyébként is feladata, hogy gondoskodjon az állampolgárai fizikai és szellemi jólétéről. De hogyan? Milyen szellemi táplálékra van szüksége ma a magyar nézőknek? Az elmúlt évek kultúrpolitikai eltolódása a magyar filmet is utolérte: az állami függésben lévő filmkultúra három nagyobb részre szakadt. A szerzői filmkészítés joga gyakorlatilag csak az elsőfilmeseket illeti meg az Inkubátor Program jóvoltából, a műfaji film úgy, ahogy eldöcög, nyugtalanító tendenciaként pedig megjelentek azok a vonalas kurzusfilmek, amelyek az ártatlan (vagy kevésbé ártatlan) felszín alatt bőséges ideológiai tartalommal kényeztetik a nézőt.

Ez történt 2022-ben

Ha megvizsgáljuk 2022 filmtermését, azt tapasztalhatjuk, hogy az Inkubátor Programon kívül aligha születtek előremutató, maradandó értéket képviselő játékfilmek. Igaz, a dokumentumfilmek között akadnak informatív, szórakoztató és minőségi darabok (például a Beremény kalapja, a Ki kutyája vagyok én? vagy az Aki legyőzte az időt: Keleti Ágnes), ezek azonban szükségképpen szűkebb közönséghez jutnak el, arra pedig egyik tavalyi doku sem volt képes, hogy tematizálja a közbeszédet (ellentétben olyan néhány éves darabokkal, mint a Tobi színei vagy a Könnyű leckék). Ráadásként bemutatták az év egyik legvitatottabb magyar filmjét, a Katinkát, amely félmilliárd forintból készült – miközben a legtöbb magyar dokumentumfilm 7-8 millió forint támogatást kap.

Az unoka

Természetesen ebben az évben is készültek műfaji filmek, vállalható színvonalon. Az Oscar-díjas Deák Kristóf első mozifilmje, Az unoka az unokázós csalások köré épített korrekt akció-thriller, A játszma a nagysikerű A vizsga folytatásaként kémthriller, a Szia, Életem! és a Nyugati nyaralás vígjáték, míg a bohókás Átjáróház nagyjából minden műfajt magába olvasztott. Ezekre a filmekre szükség van, évről évre megbízhatóan megérkeznek a magyar mozikba, szerencsés esetben még sikeresek is lesznek.

Újdonságként azonban a közönségfilmek közé beszivárogtak a NER-es versenyzők, miközben a szerzői hangok az Inkubátor Programba szorultak vissza.

Az Inkubátor Program lényege, hogy elsőfilmes rendezőket támogat egy átlagos magyar filmhez képest töredék összeggel, játékfilmek esetében kb. 60 millió forinttal. 2022-ben olyan inkubátoros filmek kerültek moziba, mint a fontos társadalmi kérdéseket szórakoztatóan feldolgozó Kilakoltatás, a fiatalokról értő és könnyed hangon, narratív bravúrokkal beszélő Zanox, az Erőss Zsolt tragédiáját különleges nézőpontból feldolgozó, érzékeny Magasságok és mélységek vagy az egyedi világot teremtő, komplex és rétegzett Veszélyes lehet a fagyi. Csupa eredeti, emlékezetes film, amit érdemes volt elkészíteni és jóval nagyobb figyelmet érdemelt volna, mint amihez a szűkös marketingbüdzsé juttatta.

Veszélyes lehet a fagyi

Olyan szerzői indíttatású mozis játékfilm, amely nem az Inkubátor Programban, ámde állami pénzből foroghatott, csupán három akadt tavaly, és mindháromnál vannak megkötések. A testépítőnőről szóló Szelíd magyar-német koprodukcióban készült, az apokaliptikus-drámai Hétköznapi kudarcok pedig nagy nemzetközi koprodukcióban. Az év egyik ékköve, a dadogós, borsodi pásztor-rapper felemelkedését bemutató Larry félig-meddig az előző csoportba sorolható, hiszen szintén inkubátoros versenyző volt, bár végül normál támogatásból készülhetett el. Az év egyik legmellbevágóbb magyar filmje, a tiniterhesség és örökbeadás körül bonyolódó Hat hét pedig tévéfilmként forgott, csupán néhányszor vetítették moziban, a rendes moziforgalmazása máig kétséges.

Sok vagy kevés?

A kérdés nemcsak az, hogy mi készülhetett el, hanem az is, hogy mi nem. Több tendencia látszik kirajzolódni az elmúlt két-három évben. Egyrészt a Szelíd és a Hétköznapi kudarcok alkotói üdítő kivételek a cikkemben: Csuja László (ezúttal Nemes Annával) és Grosan Cristina is azután kapott ismét lehetőséget az állami filmgyártásban, hogy néhány évvel korábban az Inkubátor Programban készített filmet (a Virágvölgyet, illetve A legjobb dolgokon bőgni kell-t). Látni kell azonban, hogy ők vannak kisebbségben: rajtuk kívül nem sok olyan rendező akad, aki duplázhatott a 2015-ben életre hívott Programban elkészült elsőfilmje óta. De nem is kell a Program egykori résztvevői körében maradnunk.

Mindörökké-Menszátor-Héresz-Attila
Mindörökké

Az elmúlt években olyan sikeres és népszerű alkotók szorultak ki az államilag támogatott filmkészítésből, mint Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Kárpáti György Mór vagy Reisz Gábor. Mostanában mind a négyen független forrásból készítenek low-(vagy no-)budget filmeket. Tavaly éppen Pálfi rukkolt elő az orosz-ukrán háború által váratlanul aktualizált Mindörökké-vel, januárban érkezik Kárpáti ifjúsági drámája, a Jövő nyár, és ha minden jól megy, Reisz Gábor új filmjét is láthatjuk idén. Természetesen függetlenfilmesek mindig is voltak és lesznek (az év egyik miniszenzációja épp a megrögzött függetlenfilmes Buharov testvérek Melegvizek országa című filmje volt), ahogyan teljesen a rendszeren kívüli, a filmgyártást hobbinak vagy kommunikációs eszköznek felfogó amatőrfilmesek is (így került mozikba a szinte nézhetetlen Szimpla manus vagy a self-help-stílusú, döbbenetesen sikeres Jóreménység-sziget), ám jelen esetben kicsit másról van szó. Ha a függetlenedés nem döntés, attitűd és művészi program eredménye, hanem kényszer, az problémás.

Ki beszélhet – és kinek

A kádári kultúrpolitika egyik emlékezetes találmánya az volt, hogy hagyták dolgozni a nagy szerzői rendezőgenerációt (az eklatáns példa Jancsó Miklós), adott esetben még rendszerkritikus hangok is beszűrődhettek a filmjeikbe, hiszen tudták: a súlyos művészfilmeket úgyis csak egy szűk réteg fogja megnézni, akik szabadon elvitatkozhatnak róluk, kiereszthetik a gőzt, miközben ezek a filmek kiváló exportanyagok is. A nyugati néző azt láthatja, hogy Magyarországon szabadság van, ráadásul kiváló művészi teljesítményre képesek a magyarok. Hasonló modell kezd kikristályosodni harminc évvel a rendszerváltás után is, természetesen más ideológiai előjellel, s nem elsősorban a Hanyatló Nyugatnak üzenve, inkább a belső megosztottságra alapozva. Mintha a Kádár-rendszer módszerei találkoznának a Horthy-korszak ideológiájával. Ma az Inkubátor Program az a játszótér, ahol szabadon beszélhetnek az alkotók, majd maréknyi értelmiségi vitázhat a nemi erőszakról (Legjobb tudomásom szerint), a mai fiatalokat érő veszélyforrásokról (Szép csendben, FOMO) vagy a nők életlehetőségeiről (Egy nap). A szélesebb tömegek pedig egész más szellemi muníciót kapnak.

Mindenki elégedett – vagy mégsem?

Ma aki a tévében és a moziban fogyaszt magyar mozgóképet, egészen más valóságot lát, szinkronban az egymástól radikálisan elváló buborékokkal, amelyekbe mindannyian zárjuk magunkat. A moziba csak az elmúlt két évben szivárogtak be az erősen vonalas és/vagy a NER kegyeltjei által készített darabok. A sorozat leglátványosabb példája természetesen az Elk*rtuk, de az El a kezekkel a papámtól, az Együtt kezdtük, a Katinka, a Béke – A nemzetek felett és félig-meddig a Magyar Passió, a Nyugati nyaralás és a Blokád is ide tartozik. A tévéfilmeket, tévés dokumentumfilmeket viszont évek óta az előre megrágott üzenetek, az eszképista nosztalgia, az erősen konzervatív értékek propagálása uralják, hol jobb, hol rosszabb műveket létrehozva.

El a kezekkel a papámtól

Keresztény-nemzeti (Triptichon), Nagy-Magyarországot éltető dokumentumfilmeken (Erdély – ég és föld között), ismeretterjesztő alkotásokon (A bereki ember), kosztümös darabokon (Kék róka) kívül nem sok mindent talál, aki a köztévében szeretne új magyar filmet nézni. A „horthysta” irányvonal megkoronázása, egyben mélypontja kétségtelenül a december végén – tehát még épp a nyolcszázadik évfordulón – debütáló, egymilliárd forintból készült, félig dramatizált, félig beszélőfejes, hatrészes Aranybulla volt, amely nemcsak silány technikai kivitelezésével és alulrendezettségével, hanem vitatható, anakronisztikus történelemszemléletével is fellépett a jóízlés ellen. És ez még csak az első állomás: ha magyar film a Marvel lenne, még csak az első fázisban járnánk a nemzeti panteont felfestegető NCU-ban.

Mire számítsunk ezek után?

Ezzel szemben a moziban látszólag a diverzitás jellemző, legalábbis egyelőre. Akadnak filmek, amiket ki lehet tenni a kirakatba: el lehet dicsekedni a külföldi fesztiválszereplésekkel, szórakoztatni lehet a nagyvárosi művészértelmiséget, és a műfaji film szerelmesei is mindig találnak egy-egy magyar alkotást, amin lehet izgulni vagy nevetni. Csakhogy mint a fenti számvetés mutatja, a fiatal magyar rendezőtehetségek hiába készíthetik el az első nagyjátékfilmjüket, ha utána parkolópályára kerülnek, a bebetonozott tekintélyű, nagyobb nevű szerzői rendezők pedig annyi visszautasításban részesülnek, hogy inkább a függetlenedés nehéz útját választják, visszaszorulnak a tévébe vagy a színházba, legrosszabb esetben teljesen elhallgatnak.

Persze meggondolatlan kijelentés lenne, hogy aki napjaink Magyarországán készíthetett egy szerzői filmet, az soha többé nem rendezhet,

illetve az igazsághoz hozzátartozik, hogy világszerte drasztikus a különbség az egy-, két-, illetve többfilmes rendezők száma között. Mégis aggasztó, hogy míg 2021-ben olyan „rendes”, tehát nem inkubátoros szerzői filmek kerültek moziba, mint a Természetes fény, az Éden vagy A feleségem története – mindhárom jelentős művészi teljesítményként –, és bemutatták például a Hét kis véletlent vagy az Eltörölni Frankot-ot is, egy évvel később, mint írtam, már fehér hollónak számított ugyanez. Sőt, a közép- vagy idősebb generációból senki nem rukkolt elő új szerzői darabbal.

Természetes fény

Bár ezen cikk nem vállalkozik a széles panoráma felrajzolására és a mélyebb történeti összefüggések feltárására (ezt megtettük korábban, jóslatunk pedig fájdalmasan naivnak bizonyult), a Vajna-korszakhoz képest az utóbbi években látványos a visszaesés mind a filmek minősége, mind a változatossága, mind a művészi jelentősége, mind a nemzetközi sikeressége tekintetében. Szintén külön cikket érdemelne az az általánosan elfogadott állítás, hogy utóbbi nem független az ország elszigetelődésétől nemzetközi szinten. Az mindenesetre már biztos, hogy a kosztümös-hősies vonulatot a tévében a Tündérkert és a Hunyadi című sorozatok, a moziban pedig a Hadik és a Most vagy soha fogják gyarapítani 2023-24-ben, és persze akad néhány ettől különböző, jellemzően inkubátoros film is, amelynek a forgatása tudható, hogy folyamatban van.

A NER-filmek szomorúsága

Az egyszerűség kedvéért NER-filmeknek nevezhető alkotásokkal több probléma is akad, ami gyanakvóvá és elkeseredetté tehet a jövővel kapcsolatban is. Az egyik az obszcén mértékű költségvetésük, amellyel nem csak a kulturális élet többi, ezen összegek töredékéből nyomorgó szereplőjének röhögnek a képébe, hanem – az eddigi példák alapján – ez a befektetés nem áll arányban a minőségükkel sem. Azaz pénzégetés. A nehézkes, erőlködő, terhelt és avítt alkotások leginkább kétségbeesett kapálózásnak tűnnek. Több követelménynek próbálnak egyszerre megfelelni: értékteremtés, a közönség megszólítása és a jólét hirdetése (minden rendben van most, ahogy a dicső múltban is rendben volt).

Együtt kezdtük

Másfelől – és ezzel összefüggésben – a NER-filmek még ha értéket is képviselnek, teljesen elszakadnak a mai magyar valóságtól, a milliókat érintő problémáktól vagy akárcsak a hétköznapjainkban megélt dilemmáktól, köz- és magánéleti kérdésektől (persze ha már buborékok, könnyen vissza lehet kérdezni: kinek a valóságától?). Gyakran éri az a vád a magyar filmet, hogy csak a nyomorban dagonyázik – nos, ezek a filmek kivételt képeznek, ami bizonyára elégedettséggel tölti el ezeket a hangadókat.

Egyvalamit mégis le kell szögezni: a kép nem fekete-fehér.

A fenti példák közül míg az Együtt kezdtük színtiszta propagandafilm a „gyere haza, fiatal” szellemiségében, amely az agresszív ideológiája szolgálatába állítja a közkincsnek számító Balatont is (de a későn szülő nők és a bringafutárok is megkapják a magukét, miközben a mellékszálakban felbukkan a családegyesítés, sőt, egy szép stadion is), a Nyugati nyaralás szemére legfeljebb a provincializmusát lehet vetni és értelmezhető ártatlan szórakozásként is. A sokak által rettegve várt Blokád pedig igaz, hogy kis híján szentté avatja Antall Józsefet, de kifejezetten szépen teszi ezt, egy olyan nagyformátumú és odaadó politikust felmutatva, aki példa lehetne a jelenünkben is bármely politikai oldal számára. Eközben olyan elgondolkodtató, pártatlan kérdéseket is felvet, mint a rendszerváltozás után felmerülő, hatalomgyakorlással és a demokrácia megélésével kapcsolatos elméleti és gyakorlati dilemmák. Más kérdés, hogy az idealizált – de háromdimenziós – Antall környezetét és ellenpólusát már leegyszerűsítve vagy karikaturisztikusan festi fel. Ahogyan az is gyanús, hogy a miniszterelnök egymaga megoldja az olajválságot, titkos telefonszámon lezsírozza a német kancellárral, hogy küldjenek pénzt, miközben az ellenzék csak alkalmatlankodik.

Ezzel kapcsolatban az elmúlt fél évben megszületett egy bizarr gyakorlat és kényszer is a magyar kritikusokban

– és talán az átlagnézőkben is. A sorok közötti olvasás kényszeréé. Az elv szintén a Kádár-rendszert idézi, csakhogy amíg akkor a bátran kimondott igazságot, a rendszerkritikát lesték az erre nyitott nézők, úgy most az ideologikus, propagandisztikus jeleket, bújtatott, jól becsomagolt torzításokat és a megvezetést. Hol mossák a néző agyát és ez kinek az érdeke? Ez pedig rendkívül kiábrándító és fárasztó játék. Ilyen szempontból különösen a Blokád bizonyult talányosnak. Így értik vagy úgy értik? Hiszen a példaképnek beállított Antall szó szerint az életét adja a fiatal demokráciáért, kínosan ügyel a hatáskörök betartására, egy ország tanár uraként okítja a népét, büszke arra, hogy tüntetnek ellene (és ezt élőben közvetíti a tévé), miközben a köztévé vezetője pártpropagandának bélyegzi a miniszterelnök beszédét és nem adja le.

Csupa olyan érték, aminek ma a híján vagyunk, legalábbis egy jelentős, politikailag tudatos és gondolkodó réteg szerint – viszont a rendszer presztízsfilmje, az ország Oscar-nevezettje ezeket hirdeti.

Apropó, Oscar-nevezés –

külön cikket érne meg a NER-filmek alkotói háttere is, az a személyes befolyás, amely lehetővé teszi az elkészültüket és az előtérbe tolja őket, illetve az a kiszolgálói réteg, amely a nevét és munkáját adja a megszületésükhöz. Miközben – akárcsak a kultúra többi területén, de nézhetjük bármelyik állami függésben lévő szektort, így a kulturális sajtót is – sokan kényszerpályán mozognak és a munkalehetőség miatt vesznek részt ezekben az alkotásokban, addig az ismeretlen, a semmiből a magasba törő zsoldosok építik a tehetségtelenség diktatúráját. A Blokád Oscar-nevezése némileg elfogadhatóbb döntés volt, mint tavaly a Post Mortemé, de így is sikerült egy marginális, a nemzetközi közönség számára tökéletesen érdektelen történetet elmesélő, egyszersmind művészileg, formailag semmi kiemelkedőt nem nyújtó alkotást felterjeszteni a világ leghíresebb filmes díjára – miközben olyan, jóval izgalmasabb filmek is nevezhetőek lettek volna, mint a Szelíd vagy a Magasságok és mélységek.

Blokád

Természetesen nem kötelező Oscart nyerni, az utóbbi évek sikerszériája elegendő egy kis országnak, ám az Oscar-nevezés önmagában olyan marketingerőt képvisel, ami növelheti egy film népszerűségét. És persze üzenetértéke is van.

Mindkettővel a Blokádot ruházták fel tavaly.

Miközben a pletykák már arról szólnak, hogy az Inkubátor Program is átalakulás előtt áll, felmerül a kérdés, hogy mit jelent ma a magyar film azoknak, akik nézik, akik pedig nem nézik, azok miért döntenek így. A budapesti művészértelmiség évek óta azon szorong, hogy a művészfilm sorsa késélen táncol, a félelmek pedig beigazolódni látszanak. Ezzel párhuzamosan a legszélesebb rétegeket kiszolgáló filmek kedvelői (akik szerint az Üvegtigris/Valami Amerika/Kontroll óta nem készült jó magyar film) szintén nem találják meg a számításukat. A kevésbé tudatos nézők bizonyára nem tudják, milyen új magyar filmek készültek a Saul fia (esetleg a Valami Amerika 3.) óta, hiszen kevés magyar film kerül be a mainstream hírforrások látókörébe. A nagy történelmi eposzokra áhítozóknak viszont már nem kell sokáig böjtölniük, hogy kiderüljön, érdemes volt-e kivárni ezt a hullámot (már ha az Aranybulla nem tántorította el őket).

A művészet szükségszerűen progresszív, hiszen az új utak keresése, önmagunk és a világunk mélyebb megismerése teszi gazdagabbá a kultúrát, viszi előre az emberiséget.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com