Első pillantásra 2022 a magyar film színes éve volt. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a tendenciákat, ijesztő jövő tárul elénk.
Akárcsak a legtöbb európai országban, Magyarországon sem létezhetne filmművészet (és általában: kultúra) állami támogatás nélkül. A filmkészítés drága mulatság, egy kis piac esetében pedig nem várható a nézőktől, hogy kitermeljék egy film költségeit. Az általános elképzelés szerint az államnak egyébként is feladata, hogy gondoskodjon az állampolgárai fizikai és szellemi jólétéről. De hogyan? Milyen szellemi táplálékra van szüksége ma a magyar nézőknek? Az elmúlt évek kultúrpolitikai eltolódása a magyar filmet is utolérte: az állami függésben lévő filmkultúra három nagyobb részre szakadt. A szerzői filmkészítés joga gyakorlatilag csak az elsőfilmeseket illeti meg az Inkubátor Program jóvoltából, a műfaji film úgy, ahogy eldöcög, nyugtalanító tendenciaként pedig megjelentek azok a vonalas kurzusfilmek, amelyek az ártatlan (vagy kevésbé ártatlan) felszín alatt bőséges ideológiai tartalommal kényeztetik a nézőt.
Ez történt 2022-ben
Ha megvizsgáljuk 2022 filmtermését, azt tapasztalhatjuk, hogy az Inkubátor Programon kívül aligha születtek előremutató, maradandó értéket képviselő játékfilmek. Igaz, a dokumentumfilmek között akadnak informatív, szórakoztató és minőségi darabok (például a Beremény kalapja, a Ki kutyája vagyok én? vagy az Aki legyőzte az időt: Keleti Ágnes), ezek azonban szükségképpen szűkebb közönséghez jutnak el, arra pedig egyik tavalyi doku sem volt képes, hogy tematizálja a közbeszédet (ellentétben olyan néhány éves darabokkal, mint a Tobi színei vagy a Könnyű leckék). Ráadásként bemutatták az év egyik legvitatottabb magyar filmjét, a Katinkát, amely félmilliárd forintból készült – miközben a legtöbb magyar dokumentumfilm 7-8 millió forint támogatást kap.
Természetesen ebben az évben is készültek műfaji filmek, vállalható színvonalon. Az Oscar-díjas Deák Kristóf első mozifilmje, Az unoka az unokázós csalások köré épített korrekt akció-thriller, A játszma a nagysikerű A vizsga folytatásaként kémthriller, a Szia, Életem! és a Nyugati nyaralás vígjáték, míg a bohókás Átjáróház nagyjából minden műfajt magába olvasztott. Ezekre a filmekre szükség van, évről évre megbízhatóan megérkeznek a magyar mozikba, szerencsés esetben még sikeresek is lesznek.
Újdonságként azonban a közönségfilmek közé beszivárogtak a NER-es versenyzők, miközben a szerzői hangok az Inkubátor Programba szorultak vissza.
Az Inkubátor Program lényege, hogy elsőfilmes rendezőket támogat egy átlagos magyar filmhez képest töredék összeggel, játékfilmek esetében kb. 60 millió forinttal. 2022-ben olyan inkubátoros filmek kerültek moziba, mint a fontos társadalmi kérdéseket szórakoztatóan feldolgozó Kilakoltatás, a fiatalokról értő és könnyed hangon, narratív bravúrokkal beszélő Zanox, az Erőss Zsolt tragédiáját különleges nézőpontból feldolgozó, érzékeny Magasságok és mélységek vagy az egyedi világot teremtő, komplex és rétegzett Veszélyes lehet a fagyi. Csupa eredeti, emlékezetes film, amit érdemes volt elkészíteni és jóval nagyobb figyelmet érdemelt volna, mint amihez a szűkös marketingbüdzsé juttatta.
Olyan szerzői indíttatású mozis játékfilm, amely nem az Inkubátor Programban, ámde állami pénzből foroghatott, csupán három akadt tavaly, és mindháromnál vannak megkötések. A testépítőnőről szóló Szelíd magyar-német koprodukcióban készült, az apokaliptikus-drámai Hétköznapi kudarcok pedig nagy nemzetközi koprodukcióban. Az év egyik ékköve, a dadogós, borsodi pásztor-rapper felemelkedését bemutató Larry félig-meddig az előző csoportba sorolható, hiszen szintén inkubátoros versenyző volt, bár végül normál támogatásból készülhetett el. Az év egyik legmellbevágóbb magyar filmje, a tiniterhesség és örökbeadás körül bonyolódó Hat hét pedig tévéfilmként forgott, csupán néhányszor vetítették moziban, a rendes moziforgalmazása máig kétséges.
Sok vagy kevés?
A kérdés nemcsak az, hogy mi készülhetett el, hanem az is, hogy mi nem. Több tendencia látszik kirajzolódni az elmúlt két-három évben. Egyrészt a Szelíd és a Hétköznapi kudarcok alkotói üdítő kivételek a cikkemben: Csuja László (ezúttal Nemes Annával) és Grosan Cristina is azután kapott ismét lehetőséget az állami filmgyártásban, hogy néhány évvel korábban az Inkubátor Programban készített filmet (a Virágvölgyet, illetve A legjobb dolgokon bőgni kell-t). Látni kell azonban, hogy ők vannak kisebbségben: rajtuk kívül nem sok olyan rendező akad, aki duplázhatott a 2015-ben életre hívott Programban elkészült elsőfilmje óta. De nem is kell a Program egykori résztvevői körében maradnunk.
Az elmúlt években olyan sikeres és népszerű alkotók szorultak ki az államilag támogatott filmkészítésből, mint Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Kárpáti György Mór vagy Reisz Gábor. Mostanában mind a négyen független forrásból készítenek low-(vagy no-)budget filmeket. Tavaly éppen Pálfi rukkolt elő az orosz-ukrán háború által váratlanul aktualizált Mindörökké-vel, januárban érkezik Kárpáti ifjúsági drámája, a Jövő nyár, és ha minden jól megy, Reisz Gábor új filmjét is láthatjuk idén. Természetesen függetlenfilmesek mindig is voltak és lesznek (az év egyik miniszenzációja épp a megrögzött függetlenfilmes Buharov testvérek Melegvizek országa című filmje volt), ahogyan teljesen a rendszeren kívüli, a filmgyártást hobbinak vagy kommunikációs eszköznek felfogó amatőrfilmesek is (így került mozikba a szinte nézhetetlen Szimpla manus vagy a self-help-stílusú, döbbenetesen sikeres Jóreménység-sziget), ám jelen esetben kicsit másról van szó. Ha a függetlenedés nem döntés, attitűd és művészi program eredménye, hanem kényszer, az problémás.
Ki beszélhet – és kinek
A kádári kultúrpolitika egyik emlékezetes találmánya az volt, hogy hagyták dolgozni a nagy szerzői rendezőgenerációt (az eklatáns példa Jancsó Miklós), adott esetben még rendszerkritikus hangok is beszűrődhettek a filmjeikbe, hiszen tudták: a súlyos művészfilmeket úgyis csak egy szűk réteg fogja megnézni, akik szabadon elvitatkozhatnak róluk, kiereszthetik a gőzt, miközben ezek a filmek kiváló exportanyagok is. A nyugati néző azt láthatja, hogy Magyarországon szabadság van, ráadásul kiváló művészi teljesítményre képesek a magyarok. Hasonló modell kezd kikristályosodni harminc évvel a rendszerváltás után is, természetesen más ideológiai előjellel, s nem elsősorban a Hanyatló Nyugatnak üzenve, inkább a belső megosztottságra alapozva. Mintha a Kádár-rendszer módszerei találkoznának a Horthy-korszak ideológiájával. Ma az Inkubátor Program az a játszótér, ahol szabadon beszélhetnek az alkotók, majd maréknyi értelmiségi vitázhat a nemi erőszakról (Legjobb tudomásom szerint), a mai fiatalokat érő veszélyforrásokról (Szép csendben, FOMO) vagy a nők életlehetőségeiről (Egy nap). A szélesebb tömegek pedig egész más szellemi muníciót kapnak.
Mindenki elégedett – vagy mégsem?
Ma aki a tévében és a moziban fogyaszt magyar mozgóképet, egészen más valóságot lát, szinkronban az egymástól radikálisan elváló buborékokkal, amelyekbe mindannyian zárjuk magunkat. A moziba csak az elmúlt két évben szivárogtak be az erősen vonalas és/vagy a NER kegyeltjei által készített darabok. A sorozat leglátványosabb példája természetesen az Elk*rtuk, de az El a kezekkel a papámtól, az Együtt kezdtük, a Katinka, a Béke – A nemzetek felett és félig-meddig a Magyar Passió, a Nyugati nyaralás és a Blokád is ide tartozik. A tévéfilmeket, tévés dokumentumfilmeket viszont évek óta az előre megrágott üzenetek, az eszképista nosztalgia, az erősen konzervatív értékek propagálása uralják, hol jobb, hol rosszabb műveket létrehozva.
Keresztény-nemzeti (Triptichon), Nagy-Magyarországot éltető dokumentumfilmeken (Erdély – ég és föld között), ismeretterjesztő alkotásokon (A bereki ember), kosztümös darabokon (Kék róka) kívül nem sok mindent talál, aki a köztévében szeretne új magyar filmet nézni. A „horthysta” irányvonal megkoronázása, egyben mélypontja kétségtelenül a december végén – tehát még épp a nyolcszázadik évfordulón – debütáló, egymilliárd forintból készült, félig dramatizált, félig beszélőfejes, hatrészes Aranybulla volt, amely nemcsak silány technikai kivitelezésével és alulrendezettségével, hanem vitatható, anakronisztikus történelemszemléletével is fellépett a jóízlés ellen. És ez még csak az első állomás: ha magyar film a Marvel lenne, még csak az első fázisban járnánk a nemzeti panteont felfestegető NCU-ban.
Mire számítsunk ezek után?
Ezzel szemben a moziban látszólag a diverzitás jellemző, legalábbis egyelőre. Akadnak filmek, amiket ki lehet tenni a kirakatba: el lehet dicsekedni a külföldi fesztiválszereplésekkel, szórakoztatni lehet a nagyvárosi művészértelmiséget, és a műfaji film szerelmesei is mindig találnak egy-egy magyar alkotást, amin lehet izgulni vagy nevetni. Csakhogy mint a fenti számvetés mutatja, a fiatal magyar rendezőtehetségek hiába készíthetik el az első nagyjátékfilmjüket, ha utána parkolópályára kerülnek, a bebetonozott tekintélyű, nagyobb nevű szerzői rendezők pedig annyi visszautasításban részesülnek, hogy inkább a függetlenedés nehéz útját választják, visszaszorulnak a tévébe vagy a színházba, legrosszabb esetben teljesen elhallgatnak.
Persze meggondolatlan kijelentés lenne, hogy aki napjaink Magyarországán készíthetett egy szerzői filmet, az soha többé nem rendezhet,
illetve az igazsághoz hozzátartozik, hogy világszerte drasztikus a különbség az egy-, két-, illetve többfilmes rendezők száma között. Mégis aggasztó, hogy míg 2021-ben olyan „rendes”, tehát nem inkubátoros szerzői filmek kerültek moziba, mint a Természetes fény, az Éden vagy A feleségem története – mindhárom jelentős művészi teljesítményként –, és bemutatták például a Hét kis véletlent vagy az Eltörölni Frankot-ot is, egy évvel később, mint írtam, már fehér hollónak számított ugyanez. Sőt, a közép- vagy idősebb generációból senki nem rukkolt elő új szerzői darabbal.
Bár ezen cikk nem vállalkozik a széles panoráma felrajzolására és a mélyebb történeti összefüggések feltárására (ezt megtettük korábban, jóslatunk pedig fájdalmasan naivnak bizonyult), a Vajna-korszakhoz képest az utóbbi években látványos a visszaesés mind a filmek minősége, mind a változatossága, mind a művészi jelentősége, mind a nemzetközi sikeressége tekintetében. Szintén külön cikket érdemelne az az általánosan elfogadott állítás, hogy utóbbi nem független az ország elszigetelődésétől nemzetközi szinten. Az mindenesetre már biztos, hogy a kosztümös-hősies vonulatot a tévében a Tündérkert és a Hunyadi című sorozatok, a moziban pedig a Hadik és a Most vagy soha fogják gyarapítani 2023-24-ben, és persze akad néhány ettől különböző, jellemzően inkubátoros film is, amelynek a forgatása tudható, hogy folyamatban van.
A NER-filmek szomorúsága
Az egyszerűség kedvéért NER-filmeknek nevezhető alkotásokkal több probléma is akad, ami gyanakvóvá és elkeseredetté tehet a jövővel kapcsolatban is. Az egyik az obszcén mértékű költségvetésük, amellyel nem csak a kulturális élet többi, ezen összegek töredékéből nyomorgó szereplőjének röhögnek a képébe, hanem – az eddigi példák alapján – ez a befektetés nem áll arányban a minőségükkel sem. Azaz pénzégetés. A nehézkes, erőlködő, terhelt és avítt alkotások leginkább kétségbeesett kapálózásnak tűnnek. Több követelménynek próbálnak egyszerre megfelelni: értékteremtés, a közönség megszólítása és a jólét hirdetése (minden rendben van most, ahogy a dicső múltban is rendben volt).
Másfelől – és ezzel összefüggésben – a NER-filmek még ha értéket is képviselnek, teljesen elszakadnak a mai magyar valóságtól, a milliókat érintő problémáktól vagy akárcsak a hétköznapjainkban megélt dilemmáktól, köz- és magánéleti kérdésektől (persze ha már buborékok, könnyen vissza lehet kérdezni: kinek a valóságától?). Gyakran éri az a vád a magyar filmet, hogy csak a nyomorban dagonyázik – nos, ezek a filmek kivételt képeznek, ami bizonyára elégedettséggel tölti el ezeket a hangadókat.
Egyvalamit mégis le kell szögezni: a kép nem fekete-fehér.
A fenti példák közül míg az Együtt kezdtük színtiszta propagandafilm a „gyere haza, fiatal” szellemiségében, amely az agresszív ideológiája szolgálatába állítja a közkincsnek számító Balatont is (de a későn szülő nők és a bringafutárok is megkapják a magukét, miközben a mellékszálakban felbukkan a családegyesítés, sőt, egy szép stadion is), a Nyugati nyaralás szemére legfeljebb a provincializmusát lehet vetni és értelmezhető ártatlan szórakozásként is. A sokak által rettegve várt Blokád pedig igaz, hogy kis híján szentté avatja Antall Józsefet, de kifejezetten szépen teszi ezt, egy olyan nagyformátumú és odaadó politikust felmutatva, aki példa lehetne a jelenünkben is bármely politikai oldal számára. Eközben olyan elgondolkodtató, pártatlan kérdéseket is felvet, mint a rendszerváltozás után felmerülő, hatalomgyakorlással és a demokrácia megélésével kapcsolatos elméleti és gyakorlati dilemmák. Más kérdés, hogy az idealizált – de háromdimenziós – Antall környezetét és ellenpólusát már leegyszerűsítve vagy karikaturisztikusan festi fel. Ahogyan az is gyanús, hogy a miniszterelnök egymaga megoldja az olajválságot, titkos telefonszámon lezsírozza a német kancellárral, hogy küldjenek pénzt, miközben az ellenzék csak alkalmatlankodik.
Ezzel kapcsolatban az elmúlt fél évben megszületett egy bizarr gyakorlat és kényszer is a magyar kritikusokban
– és talán az átlagnézőkben is. A sorok közötti olvasás kényszeréé. Az elv szintén a Kádár-rendszert idézi, csakhogy amíg akkor a bátran kimondott igazságot, a rendszerkritikát lesték az erre nyitott nézők, úgy most az ideologikus, propagandisztikus jeleket, bújtatott, jól becsomagolt torzításokat és a megvezetést. Hol mossák a néző agyát és ez kinek az érdeke? Ez pedig rendkívül kiábrándító és fárasztó játék. Ilyen szempontból különösen a Blokád bizonyult talányosnak. Így értik vagy úgy értik? Hiszen a példaképnek beállított Antall szó szerint az életét adja a fiatal demokráciáért, kínosan ügyel a hatáskörök betartására, egy ország tanár uraként okítja a népét, büszke arra, hogy tüntetnek ellene (és ezt élőben közvetíti a tévé), miközben a köztévé vezetője pártpropagandának bélyegzi a miniszterelnök beszédét és nem adja le.
Csupa olyan érték, aminek ma a híján vagyunk, legalábbis egy jelentős, politikailag tudatos és gondolkodó réteg szerint – viszont a rendszer presztízsfilmje, az ország Oscar-nevezettje ezeket hirdeti.
Apropó, Oscar-nevezés –
külön cikket érne meg a NER-filmek alkotói háttere is, az a személyes befolyás, amely lehetővé teszi az elkészültüket és az előtérbe tolja őket, illetve az a kiszolgálói réteg, amely a nevét és munkáját adja a megszületésükhöz. Miközben – akárcsak a kultúra többi területén, de nézhetjük bármelyik állami függésben lévő szektort, így a kulturális sajtót is – sokan kényszerpályán mozognak és a munkalehetőség miatt vesznek részt ezekben az alkotásokban, addig az ismeretlen, a semmiből a magasba törő zsoldosok építik a tehetségtelenség diktatúráját. A Blokád Oscar-nevezése némileg elfogadhatóbb döntés volt, mint tavaly a Post Mortemé, de így is sikerült egy marginális, a nemzetközi közönség számára tökéletesen érdektelen történetet elmesélő, egyszersmind művészileg, formailag semmi kiemelkedőt nem nyújtó alkotást felterjeszteni a világ leghíresebb filmes díjára – miközben olyan, jóval izgalmasabb filmek is nevezhetőek lettek volna, mint a Szelíd vagy a Magasságok és mélységek.
Természetesen nem kötelező Oscart nyerni, az utóbbi évek sikerszériája elegendő egy kis országnak, ám az Oscar-nevezés önmagában olyan marketingerőt képvisel, ami növelheti egy film népszerűségét. És persze üzenetértéke is van.
Mindkettővel a Blokádot ruházták fel tavaly.
Miközben a pletykák már arról szólnak, hogy az Inkubátor Program is átalakulás előtt áll, felmerül a kérdés, hogy mit jelent ma a magyar film azoknak, akik nézik, akik pedig nem nézik, azok miért döntenek így. A budapesti művészértelmiség évek óta azon szorong, hogy a művészfilm sorsa késélen táncol, a félelmek pedig beigazolódni látszanak. Ezzel párhuzamosan a legszélesebb rétegeket kiszolgáló filmek kedvelői (akik szerint az Üvegtigris/Valami Amerika/Kontroll óta nem készült jó magyar film) szintén nem találják meg a számításukat. A kevésbé tudatos nézők bizonyára nem tudják, milyen új magyar filmek készültek a Saul fia (esetleg a Valami Amerika 3.) óta, hiszen kevés magyar film kerül be a mainstream hírforrások látókörébe. A nagy történelmi eposzokra áhítozóknak viszont már nem kell sokáig böjtölniük, hogy kiderüljön, érdemes volt-e kivárni ezt a hullámot (már ha az Aranybulla nem tántorította el őket).
A művészet szükségszerűen progresszív, hiszen az új utak keresése, önmagunk és a világunk mélyebb megismerése teszi gazdagabbá a kultúrát, viszi előre az emberiséget.
