Magazin

Éves mérleg 2023: A legjobb filmek (10-1.)

Meggyötört őslakosok, hatalmával visszaélő karmester, Hollywood fertője, egy barátságos és szomorkás karácsonyi film – 2023 legjobb alkotásaiból szemezgettünk.

A lista első felén már túlvagyunk, a folytatás pedig még izgalmasabb alkotásokat tartogat. Az egyik legkomolyabban kinéző idei animációtól kezdve Martin Scorsese legújabb monstrum produkcióján át a legkülönfélébb bizonyítékait találtuk annak, hogy idén is volt értelme követni a nemzetközi filmgyártást – ráadásul magyar büszkeség is tanyázik a legjobbak között.

A lista a Filmtekercs.hu szerkesztőségének átfogó véleménye alapján készült, így előfordulhat, hogy az egyes kritikák pontszámai nem kapcsolódnak a végső sorrendhez.

Következzen a tíz legjobb film 2023-ból:

10. Megfojtott virágok

Ahogy azt az indiánok reprezentációját bemutató cikkünkben is ecseteltük, az amerikai őslakosokat felvonultató filmek szinte kivétel nélkül a gyarmatosító bűntudat manifesztációi – ezek szűkre szabott csokrára került idén koronaként Martin Scorsese hiánypótlóként érkező új filmje, a Megfojtott virágok, amely annak ellenére tudott nemcsak az október, de az év egyik legnagyobb durranásának is bizonyulni, hogy nem egy könnyű darab. 

Akibe egy csöpp jó érzés is szorult, együtt érez a film szenvedő és – ahogy azt a ritka jó magyar cím is kifejezi – tehetetlenül fulladozó hőseivel, éppen ezért sokan aggódtak a film közel három és fél órás hosszúsága miatt is, de a David Grann – nagyobbrészt az FBI születésére fókuszáló – dokumentumregényét alapul vevő film egyetlen perce sem elfecsérelt. Egyrészt van mit elmesélni az amerikai történelem egyik legnagyobb szégyenfoltjáról, az oszázsok módszeres kiirtásáról az olajért, másrészt Leonardo DiCaprio és Robert De Niro a csodálatos Lily Gladstone-nal kiegészült párosa olyan kombó, amit egyszerűen nem lehet túl sokáig nézni. Most ráadásul (miközben az az érzésünk néha, hogy az öreg kissé rutinból játszik) DiCaprio élete egyik legnagyobb alakításának lehetünk tanúi. 

Hiába készült eredetileg az Apple TV+ jóvoltából direkt streamingre a film, nagyívű és magával ragadó történetmesélése és Rodrigo Prieto különleges hangulatú képei miatt a Megfojtott virágok mozivászonra kívánkozik, de az indiánoknak végre igazságot szolgáló – bár jóvátételt nem jelentő – üzenetét bármilyen csatornán híven adja át. (Molnár Kata Orsolya)

9. Téli szünet

Alexander Payne új filmje ápol, ölel és betakar. Minden esélye meg van rá, hogy új karácsonyi filmklasszikus legyen. Egy mogorva, magának való, a diákok és a kollégái által egyaránt utált tanár és egy balhés diák önhibájukon kívül egyedül maradnak a kampuszon az ünnepekre. Ez a Téli szünet alapfelállása, ami alapján lehetne egy sablonos, tizenkettő egy tucat Hallmark-film is. Tudjátok, amelyikben az egymást kezdetben utáló páros tagjai végül közel kerülnek egymáshoz, és mindketten tanulnak a másiktól valami fontosat az életről.

Persze végső soron valami hasonló történik most is, de Payne rendezése ennél sokkal árnyaltabb és rétegeltebb. Nem az álságos, hazug, naiv és felszínes „minden jó lesz” üzenet jegyében fogant. Más szóval: ez korántsem a Zöld könyv generációs ellentétekre felhúzott változata. A Téli szünet szerencsétlen sorsú karakterekről, szól, akik között ugyan a végére kialakul egyfajta sorsközösség, ez nem teszi semmisé az eredendő tragikumukat. Payne száraz humorral átszőtt, elegáns és visszafogott rendezése sosem lép át a giccs területére. A Téli szünet egy érzelemgazdag film, de ezeket az érzelmeket mindvégig képes valószerűen és teátrális túlzásoktól mentesen kommunikálni. Ami elképesztő bravúr egy olyan alkotás esetében, ami valahol arról is szól, hogy a karácsony melegsége még a legridegebb helyekre is beférkőzhet – még egy üres iskolába is, ahol csupán pár számkivetett bolyong.

Egészen páratlan, ahogy az ünnepi filmes toposzok feloldódnak a keserédes humorban és a ’70-es évek mozijait tökéletesen megidéző atmoszférában. A Téli szünetet élvezet nézni. Nemcsak az ihletett és hangulatos fényképezése, hanem a szenzációs színészei miatt is. Az egy dolog, hogy a filmet a hátán cipelő – jogosan Oscar-jelölés várományos – Paul Giamatti élete formáját nyújtja. Ennél is nagyobb bravúr talán a teljesen kezdő Dominic Sessa remeklése, aki több mint egyenrangú partnere veterán társának. Olyan ez a film, mint egy pikáns pho leves: felmelegít és élettel tölt el egy hideg estén. Ha pedig elkezdünk kicsit jobban figyelni rá, akkor észrevehetjük, hogy mennyi különböző íz és aroma egyesül benne tökéletes összhangban. (Pongrácz Máté)

8. Magyarázat mindenre

Hatalmas terheket vett magára a Magyarázat mindenre: nemcsak felvállalta, hogy a magyar filmben oly gyakori sorok között üzengetés, allegóriába burkolás helyett hangsúlyosan az itt és mostban játszódjon, neveket mondjon ki és valós, fortyogó indulatokat ábrázoljon, hanem Reisz Gábor a Velencei Filmfesztiválon elmondott köszönőbeszédében még párbeszédre is invitált. Hogy merészeli azt kérni, hogy beszélgessünk egymással? Hogy merészel olyan filmet készíteni, amely nem pártoskodik, csak felmutatja, hogy minden és mindenki elromlott? Elrontottuk egymást. Nagyon szórakoztató látni, hogy minden néző a saját előítéleteiből és meggyőződéséből merítve próbálja értelmezni, mit is akar mondani ez a film.

Az eddigi recepció alapján a Magyarázat mindenre önmagán túlmutató kérdéseket provokált a művész és a művészet feladatáról, a közélet állapotáról, arról, hogy egyetlen ember sem fekete vagy fehér, a nézők pedig, ha nem is pont az eredeti elképzelés szerint, de voltaképpen megfogadták a rendező tanácsát. Én legalábbis többet beszélgettem erről, mint bármelyik másik filmről az elmúlt négy hónapban. Ritka, hogy egy magyar film tematizálja a közbeszédet (ráadásul pozitív felhanggal), ritka, hogy egy zsebpénzből készült független produkció végigsöpörjön az országon (mostanáig közel 80 000 néző látta), és persze az is ritka, hogy lokális érvényű üzenetét globálisan, külföldi filmfesztiválokon is megértsék. A Magyarázat mindenre című filmtől hiba csodát várni, hiszen ez mégiscsak egy film, nem életvezetési tanácsadás vagy politikai program. A mi szerepünk inkább az, hogy előmozdítsuk a hasonló, rólunk és nekünk szóló darabok létrejöttét – a saját eszközeinkkel. (Gyöngyösi Lilla

7. Tár

Ha olyan filmet kell mondani idénről, ami izgalmasan mutatta be a komolyzenei közeget és a karmesteri munkát egy komplex, magánéleti botrányokkal küzdő karakter történetén keresztül, akkor nem Bradley Cooper Maestrója lesz az első választásunk. Nem véletlen, hogy sokan Todd Field Tárjáról is azt hitték, hogy életrajzi film, hiszen a történet és a karakterek egyaránt elképesztően autentikusak; csak éppen a legtöbb valós emberről szóló alkotással ellentétben Lydia Tár személyéről egy igazán mélyreható tanulmányt kaptunk.

Cate Blanchett élete alakítását nyújtja a karizmatikus manipulátor szerepében, aki leszbikus nő létére pontosan úgy él vissza a hatalom adta lehetőségekkel, mint ahogy azt a #MeToo botrányokból ismert férfiak tették. Ám a múltbéli bűnök egyre erősebben kísértik a szakmája csúcsán lévő karmestert, melynek eredményeként egy internet korába helyezett zuhanástörténetet követünk végig. A Tár érdekesebben és értelmesebben beszél a kultúrharcról, a hatalom és a szexuális visszaélések kapcsolatáról, illetve a műalkotás és a művész kettéválasztásának kérdéseiről, mint az utóbbi években ezzel próbálkozó tucatnyi film bármelyike. (Rácz Viktória)

6. A csendes lány

Kevesebb szó esik róla, de az érzelmi elhanyagolás ugyanolyan súlyos nyomokat hagyhat egy gyerek lelkén, mint a fizikai bántalmazás. A csendes lány főhőse, Cáit szegény és nemtörődöm szülei mellől kerül a távoli rokonokhoz a nyári szünetre, hogy ne legyen láb alatt a sokadik testvére születésekor. A Cinnsealach házaspártól azonban jóval többet kap, mint fedelet a feje felé: életében először megtapasztalja, milyen szerető (pót)családban felnőni, ahol olyan apróságokban mutatkozik meg a törődés és gondoskodás, mint a haja megfésülése vagy egy dicsérő, biztató szó.

Colm Bairéad első mozifilmje finom mágiával mutatja be Cáit kivirágzását, ami egy szárnyaszegett madárka megszelídítéséhez, felneveléséhez hasonlatos. A tízéves kislány – ahogy a cím is mondja – törékeny és félénk, ezért a csendes megfigyelő pozíciójába helyezkedik – így ismeri meg a befogadó család szokásait és titkait. Mivel őt követjük, túlmagyarázás nélkül is átjön a gondtalan szünidő végtelen szépsége – amely egyszer mégis véget ér, és a házaspár drámája –, amelyre mégis van gyógyír. Az ír nyelv reprezentációjaként is ünnepelt, első ír Oscar-jelölt film nosztalgiát ébreszt a nézőjében anélkül, hogy törekedne erre – természetessége és elfojtott érzelmei teszik nagyon meghatóvá. (Gyöngyösi Lilla)

5. Pókember: A Pókverzumon át

A Pókember: Irány a Pókverzum! az elmúlt évek legnagyobb szuperhősfilmes meglepetése volt. Látványban és kreativitásban egyaránt olyan magasra dobta a közmondásos labdát, hogy azt élőszereplős vetélytársai azóta se tudták lecsapni – miközben azt is bebizonyította, hogy még egy sokat ismételt történeten (Pókember eredetsztoriján) is lehet új fogást találni. Az idei folytatás pedig nemcsak megőrizte elődje erényeit, de a négyzetre is emelte őket.

Pókember: A Pókverzumon át az a fajta film, amiért a nagyvásznat feltalálták. Szavakkal tényleg nehezen leírható és átadható az a végtelen kreatív energia, ami zabolátlanul burjánzik ebben a filmben. A klasszikus két- és a háromdimenziós CGI animáció egyvelege nem csupán páratlan vizualitást kölcsönöz, de a sztorit is tökéletesen szolgálja. Ám az alkotók egészen bravúros módon képesek rendet teremteni a megannyi, különféle vizuális ábrázolási mód keveredésének káoszában.

Persze az érzékszervek ilyen fokú túltöltése helyenként valóban soknak érződik. A teljesen kompakt, kerek egész első film után A Pókverzumon át itt-ott egy tipikusabb „mindenből többet. nagyobbat” folytatásnak érződhet. Ám ez szerencsére nemcsak az akció jeleneteire igaz, hanem a karakterdinamikákra és -konfliktusokra is. Ennek a filmnek ugyanis hatalmas szíve van, amely könnyedén kitölti még a nem csekély, 140 perces játékidőt is. A folytatás egyetlen igazi negatívuma, hogy nem kapott lezárást – tekintve, hogy egy kétrészes darab első felvonása. Bár a finálé előtti hirtelen cliffhanger elsőre kissé kiábrándító, minden más annyira elképesztően jó, hogy alig várjuk a trilógiazáró folytatást. (Pongrácz Máté)

4. Egy zuhanás anatómiája

2023 egész jó év volt a tárgyalótermi drámák rajongóinak. Ám az impozáns felhozatalból (A Goldman-ügy, Vörös szobák, The Caine Mutiny Court-Martial) is markánsan kiemelkedik Justine Triet Arany Pálmával díjazott rendezése. Az Egy zuhanás anatómiája ugyanis nem egy szimpla, nyomozós/tárgyalós whodunit krimi. Triet rendezésének fő kérdése nem az, hogy ki (vagy miért) követte el a bűncselekményt, hiszen az sem biztos, hogy volt bűncselekmény. A film fő kérdése valami ennél sokkal általánosabb? Mi a valóság?

Ezt pedig nem a szokásos – „mi történt valójában” – krimi vonatkozásában kell most érteni., hanem metafizikiai értelemben. Törvényszerű-e, hogy a valóság és az igazság fedi egymást? Lehet-e eltérés a kettő között? És mindezzel, hogyan tud megküzdeni a jog? Létezhet-e egy eredendőbb, magasabb rendű valóság annál, mint amit a jog szigorú, zárt keretrendszere igazságként azonosít? Triet filmje mesterien világít rá a büntetés végrehajtási rendszerek fonákjára. Hogy mennyire ingoványos terepre tévedhetünk, ha utólag, megbízhatatlan aktorok beszámolói alapján akarjuk rekonstruálni, megérteni a történteket. Egyáltalán lehetséges-e megérteni valakinek az utolsó napját az illető halála után?

Mindezen kényelmetlen, zavarba ejtő kérdések közepén pedig ott van Sandra Hüller szenzációs játéka. Az ártatlanul (vagy nem? vagy igen?) megvádolt feleség, aki még az ellene szóló konkrét(nak tűnő) bizonyítékok ellenére is bírja a néző szimpátiáját. Egészen addig, amíg fel nem villan valami a tekintetében, a hangjában, a megfogalmazásában, ami ismét elbizonytalanít minket. Az év legsokoldalúbb és legárnyaltabb alakítását hozza, az év egyik legárnyaltabb filmjében. Ami minden műfaji elvárásunkkal – „az igazság mindig kiderül!” – szembe menve világít rá arra a kellemetlen, de napjainkban nagyon is átélhető igazságra, hogy a valóság olykor sokkal szubjektívebb, mint ahogy azt gondoltuk. (Pongrácz Máté)

3. Hulló levelek

Aki Kaurismäki már ötödik évtizede a finn filmművészet legismertebb alakja, akinek stílusa és témái nem sokat változtak ez idő alatt. Legújabb, a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyerő filmje ismét a munkásosztály körében játszódik és állandó egzisztenciális fenyegetettségben élő emberekről szól, akikre még az ilyen nehéz élethelyzetben is rátalál a szerelem. A Hulló levelek egyszerre ujjgyakorlat és a rendező késői pályafutásának csúcsműve, ami a régi rajongókat és a rendező munkásságával először találkozókat is elvarázsolja.

Kaurismäki az alsó társadalmi rétegek szenvedéseit ironikus humorral és egy sajátos, élénk színekben vibráló univerzum megteremtésével ellensúlyozza, ami megőrizte az ’50-es és ’60-as évek tárgyi esztétikáját és zenéit. Univerzumának lakói Wes Andersont megszégyenítő rezignáltsággal adják elő mondataikat, és szenvedélyes érzelmeiket legfeljebb felfelé vagy lefelé ránduló szájszéllel fejezik ki. Ez pont annyi furcsaság, amit nem fog minden néző a szívébe zárni, de ha elvonatkoztatunk a stilizációtól, a Hulló levelek az idei év legszebb és legkedvesebb romantikus filmje. (Rácz Viktória)

2. Babylon

Ambiciózus vállalkozás volt Damien Chazelle-től mozivászonra álmodni az idei év egyik leggrandiózusabb filmjét, mely filmtörténeti tablóként tárta Hollywood aranykorának kezdetét a nézők elé. A már egy év távlatában is kultfilm-gyanús Babylon főszereplői a népszerűségét vesztő filmsztár (Brad Pitt), a szabadságát vesztő feltörekvő tehetség (Margot Robbie) és az őket a háttérből csodálva figyelő, a naivitását vesztő álmodozó (Diego Calva). Rajtuk keresztül láthatjuk, ahogyan az extravagáns, droggal, nőkkel és alkohollal túlfűtött Hollywood a némafilm csúcséveitől a hangosfilmre való átállás során átalakul egy kifinomultságot megjátszó, sznob közösséggé, amely kész bármelyik pillanatban hőseinket bedarálni, álmaikat rémálmokká változtatni.

Mindenki így vagy úgy, de lefelé halad a lejtőn – a kérdés csupán, hogy ki lesz, aki egyáltalán túlélheti az Álomgyár által számára borítékolt, elkerülhetetlen bukást. Hiába a lesújtó vég, a film utolsó pár perce a maga megbocsájthatóan hatásvadász módján mégis megható és felemelő. A Babylon kaotikus forgataga magát a mindenkori Hollywoodot igyekszik megragadni, a mámorító magasságok mellett ugyanolyan csodálattal szemlélve a kegyetlen mélységeket is.

Chazelle filmje kötelező darab azoknak, akik valamennyire is szeretik a filmeket, vagy érdekli őket a filmkészítés világa. Elsőre talán egy keserű, melankolikus, kiábrándult lemondásnak tűnik egy mitikussá nemesedett, letűnt korról, azonban Babylon valójában nem más, mint egy szerelmeslevél magához a filmhez. Ahogy Diego Calva Manny-je is mondja a film elején: „ez olyasmi, ami fontosabb az életnél is”. (Nagy Eszter)

1. A sziget szellemei

Az Erőszakik után ismét összehozta Colin Farrell és Brendan Gleeson zseniális duóját Martin McDonagh, noha ezúttal egy komorabb tragikomédiát láthatunk. A kis ír szigeten játszódó két férfi barátságának egyik napról a másikra való megszakítása az idei év mozis élményeinek az egyik csúcspontja volt.

Az életüket egymás mellett töltő Colm (Gleeson) és Pádraic (Farrell) barátsága egy egyszerű, mégis világot – és lelket – összedöntő mondattal alakul át ellenségeskedésbe. Colm kijelenti, hogy már nem akar Pádraic barátja lenni. Inkább a zenének szenteli idejét, hogy hagyjon valamit maga után ezen a földön. Pádraic pedig nem tudja sem felfogni, sem elfogadni, hogy mi történik.

McDonagh a csodálatosan zord, mégis gyönyörű ír tájba ülteti a két barát történetét, amely egyszerre mesél a fájdalomról, amikor valakit váratlanul veszítünk el; a dühről és a megaláztatásról, amikor valaki szerint már nem vagyunk elég jók; és arról, mennyire vékony is a határ szeretet és gyűlölet között. Mindezt úgy, hogy árnyalja a képet az emberi halandóság egyik legegyetemesebb dilemmájával. Mi a fontosabb: valamit hagyni az utókorra vagy életünk során jobbá tenni a körülöttünk lévők mindennapjait? A rendezőre jellemző markáns, fekete humort itt átitatja a szomorúság, amely még emberibbé válik a színészek tökéletes alakítása révén. (Kajdi Júlia)

***

Olvass bele további évértékelő cikkeinkbe!

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!