Magazin

Éves mérleg 2023: A legjobb filmek (20-11.)

Véget ért 2023, így eljött a reflektálás ideje. Az év legjobb filmjeit összegyűjtő listánk első felébe nagy rendezők, kedvelt műfaji alkotások és igazi meglepetések is felkerültek.

A nagy tanulságok és pofáncsapások éve lett 2023 a filmgyártás, különösen Hollywood számára. Nem elég, hogy az írók és színészek sztrájkja megakasztotta a produkciókat hosszú hónapokra, alapvető bizalmatlanság sejlett fel a nagy stúdiók és streamingóriások, valamint a filmkészítők között. A cégek nyomásgyakorlása már az elmúlt években is látható volt egy-egy félresikerült projekt nyomán, idén azonban épp a nagy stúdiófilmek azok, amik irdatlanul megszívták.

Könnyen lehet, hogy véget ért az évtizedes minőségben tartó szuperhősláz, szinte mindegyik alkotás megbukott: kivételt képeznek azok, amik tényleges színvonalat szállítottak, velük a top 20-as listánkon is találkozhatnak az olvasók. Emellett rengeteg franchise film kapufa lett a kasszáknál, a japán Godzilla Minus One pedig töredéknyi költségvetésből hozott hasonló szintű látványt. Van mit átgondolni tehát nyugaton, de ez nem fosztott meg minket attól, hogy megtaláljuk azokat a sokszor rejtett gyöngyszemeket, valamint ténylegesen igényes zsánerfilmeket, amelyek érdemesek a figyelmünkre.

A lista a Filmtekercs.hu szerkesztőségének átfogó véleménye alapján készült, így előfordulhat, hogy az egyes kritikák pontszámai nem kapcsolódnak a végső sorrendhez.

Íme, tehát 2023 legjobb filmjeinek listája – a huszadiktól a tizenegyedik helyezettig:

20. Kojot négy lelke

Mindig kivételes öröm, ha remek magyar animációval találkozunk (és szerencsére nem olyan ritka öröm, különösen, ha a rövidfilmeket is beleszámítjuk), és a Kojot négy lelke kivitelezési minősége, témaválasztása és kreativitása révén is határozottan a remekek közé tartozik. Gauder Áron (Nyócker!) idén megjelent filmje az indián mitológia világépítését használja égető kortárs klímavédelmi kérdések és némi kolonizációs történelem felvillantásához, de ennél többet is tesz: megpróbálja kontrasztba állítani az észak-amerikai bennszülött és az európai eredetű gondolkodásmódot, világlátást. Vagy egyszerűbben szemlélve: csak bemutatja az indián világteremtő mítoszok egyik variációját, ami önmagában is izgalmas vállalkozás egy hazai filmtől, és élmény a néző számára.

Egy animációs film nem doktori értekezés, és nem is muszáj mindenben egyetérteni vele ahhoz, hogy élvezetes maradjon – a felvilágosodás óta az európai gondolkodást kísértő „nemes vadember” eszme sokak hátát borzongathatja meg, főleg történészi körökből, de ez mit sem von le a kiváló film erényeiből. Sőt, a két világteremtő mitológia – észak-amerikai és európai – egy gyönyörűséges, roppant kreatív jelenetben ér össze, amelyben történelmi korok emelkednek fel egymás hátán; ez a nagyszerű jelenet a film talán legemlékezetesebb pár perce.


A Kojot négy lelke egyszerre a szerző személyes érdeklődéséből táplálkozó szerelemprojekt, időszerű figyelemfelhívás, elgondolkodtató filozófiai szembeállítása két világnézetnek, és animációs élmény. Helye az év legjobb filmjeinek listáján megérdemelt. (Havasmezői Gergely)

19. A gyilkos 

Cinefilként piros betűs ünnep egy új David Fincher film megjelenése, még akkor is, ha csak Netflixen tekinthetjük meg, mit alkotott a kontrollmániás rendezőzseni. Ezúttal több mint 25 év után újra együtt dolgozott a Hetedik forgatókönyvírójával, Andrew Kevin Walkerrel, hogy vászonra álmodják Luc Jacamon és Alexis Nolent díjnyertes képregényét, amiben egy névtelen, vérprofi bérgyilkos pszichéjébe nyerhetünk betekintést. A főszerepben pedig az utóbbi pár évben családjához és az autóversenyzésbe visszavonult Michael Fassbendert láthatjuk újra, aki sztoikus, hideg, de erőteljes alakításával bizonyítja, hogy még mindig generációnk egyik legjobb férfi színésze.

A gyilkosból nem lesz Hetedik szintű klasszikus, viszont Finchernél egy visszafogott ujjgyakorlat is olyan, amiért más alkotók a fél karjukat odaadnák. A végletekig kiszámított, halálprofin vágott és fényképezett slowburn thriller Trent Reznor és Atticus Ross hidegrázós dallamival, ami ritkán pörög fel, de akkor garantáltan levegőért kapkodunk. A mélyben pedig egy Fincher ars poeticájával átitatott karaktertanulmányt is találunk: egy magányos munkamániás történetét, aki csak a szakmájához ért, de azt profin és vallásszerűen űzi. (Sztepanov Márkó)

18. A galaxis őrzői: 3. rész 

Sose egyszerű a 3. részek helyzete. Nemcsak el kell mesélnie egy új történetet szeretett hőseinkkel, de a téteket is növelnie kell. Fontos, hogy hű maradjon a sorozat hangvételéhez, tartsa az elvárt minőséget és önmagában és trilógiaként is egy kielégítő lezárást adjon a történetnek és a karaktereknek. Ráadásul James Gunn helyzetét nehezítette egy menesztés a Disney-től rosszul öregedett tweetjei miatt, és egy hosszabb kitérő a DC-nél (The Suicide Squad, Peacemaker) mielőtt neki láthatott volna elkészíteni Űrlord és bandájának hattyúdalát.

Szerencsére Gunn végül nemcsak egy letudandó kötelességként kezelte az évekig húzódó 3. részt, hanem teljes szívvel és odaadással készítette el azt a filmet, amire minden rajongó várt. Végre megismerhettük a fegyvermániás mosómedve, Mordály (Bradley Cooper) tragikus történetét, ami szokatlanul kendőzetlenül foglalkozott az állatkísérletek témájával. Viszont eközben sem felejtett el egy vicces és szórakoztató űropera lenni, amiben a csapat fantasztikus helyszíneken, király betétdalokkal aláfestve küzd meg bizarr szörnyek ezreivel, hogy megmentsék szeretett bajtársuk életét. A zárójelenetet pedig nehéz nem megkönnyezni. Gunn nem hagyott cserben minket! (Sztepanov Márkó)

17. May December

Etikus-e a bulvárban tapicskolni, illetve megnemesíti-e ezt a folyamatot az, ha művészi igénnyel nyúlunk emberek magánéletéhez. Többek közt ilyen kérdéseket feszeget Todd Haynes idei filmje, amelyet a valóság ihletett. Natalie Portman egy törtető színésznőt alakít, aki egyfajta detektívként kutatja fel legújabb munkája hátterét. Az igazságot, a kézzel tapintható valóságot keresi, amelyet majd saját szűrőjén keresztül műalkotássá, pazar színészi alakítássá formálhat a vásznon. Alanya Gracie (Julianne Moore), az ötvenes családanya, aki egy „fiatalkori” románcot követően neveli 18-20 év körüli gyermekeit harmincötéves férje (Charles Melton). A matekot mindenki oldja meg magában, és hamar rájöhet, miről is van itt szó.

A May December azt mutatja meg, milyen kizsákmányoló hatása van egyrészt a párkapcsolati dominanciának, annak a csendes abúzusnak, amely bár szeretetnek tűnik, szorító ölelés is egyben. Másrészt a művészet mellé is kérdőjelet tesz: Portman hőse ugyanis a család megismerésével, az ítélkezésmentes jópofizásával szintén a saját hasznára kívánja fordítani egy fiatalember traumáját. Nem mentőövet kínál, hanem festményt készít a fuldoklóról. Charles Melton a felnőtt testben összekuporodva szorongó fiatal gyermekként egy fantasztikus színészi alakítást hoz, és meglepő, hogy pont ő az, aki nélkül nem működne a cselekmény – pedig Natalie Portman élete egyik legjobb alakítását láthatjuk. A May December néhol szatirikus éllel mesél erről az összetett kérdésről, és oda fordítja a kamerát, ahová kevesen szokták. Megmutatja az „igaz történet alapján” mögé bújó freakshow-hajhászokat, a média által felkapott szociopatákat, valamint áldozataik igazi szenvedését. (Szécsényi Dániel)

16. R.M.N.

Cristian Mungiu, akinek 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmje mindenkit sokként ért, ebben az évben tűpontos társadalmi körképet festett fel R.M.N. című filmjével – ahogyan általában. Mungiu a román új film vívmányait magáénak tudva egy szűk időkeretben játszódó, pattanásig feszült helyzetben keresi, miért nincs béke a Kárpátok között.

A film (egyik) főhőse Matthias (Marin Grigore), aki Németországból egy kevésbé súlyos, de annál hangosabb testi sértés miatt sietve kell hazatérjen otthonába, az erdélyi Ditróba. Otthon felesége nem igazán várja, kisfia pedig tart tőle, de a férfi is inkább a szeretője, Csilla (Judith State) iránt érdeklődik. Csilla a helyi pékségben dolgozik, ahol kénytelenek srí lankai vendégmunkásokkal feltölteni az üres helyeket némi EU-s többlettámogatás reményében. A helyen, ahol magyarok és románok alig férnek meg egymás (és a korábban elüldözött cigányok) mellett, a három ázsiai vendégmunkás nem szikra, hanem lángoló fadarab a puskaporos hordóban – igaz, az említett tárgyat épp a messziről jött pékek kapják ajándékul az ablakukon át.

Az R.M.N. bár technikailag tavalyi (őspremierje a 2022-es Cannes-i Filmfesztiválon volt, hozzánk viszont csak idén februárban érkezett), érvényességéből semmit sem veszített. Mungiu nem ítélkezik, de van véleménye, kameráját pedig pontosan ezzel az attitűddel helyezi a konfliktus mellé, így totálban látjuk, ahogy az emberi dühítő butaság árad szerte. Mert a gyűlölet jól összekovácsolja a közösséget, az idegeneket pedig könnyű utálni. A film pedig nem csak az erdélyieknek fájóan valós, hanem minden európai (vagy talán még más régióbeli) nézőnek is, hiszen megvan benne minden, hogy egyetemesen is értelmezhető legyen és az R.M.N. nem csak Romániát jelentse. (Nagy Tibor)

15. John Wick: 4. felvonás

Nincs előre megírva, hogy a filmtörténelemben ki és mi lesz az új mérce, amihez elkezdik mérni a többieket. A John Wick első epizódja egy alacsony költségvetésű szerelemprojekt volt, amit Keanu Reeves, régi kaszkadőrtársa Chad Stahelski és egy remekül válogatott stáb lelkesedése formált át valami különlegessé azzal, hogy visszahozta a stílust, az újszerűséget, a dinamikus, táncszerű erőszakot és a misztériumot az akciófilmbe. Váratlan siker, betonbiztos alapra okosan építkező, a téteket és a látványt egyre csak fokozódó folytatások követték és most 2023-ban elértünk az út végére: a John Wick: 4. felvonás a legnagyobb, legvéresebb és legméltóbb lezárást adja meg Reeves viharvert, üldöztetett ex-bérgyilkosának.

John Wick keresztülgyilkolta magát városokon, földrészeken, de az áhított békét nem leli. Fogyatkozó barátok és végtelen számú ellensége gyűrűjében keresi a kiutat, ami egyre biztosabban a halál, de ezt csak a saját feltételei által hajlandó elfogadni. Háromórás Odüsszeiája akciófilmes mennyország, melyet Stahelski olyan lélegzetelállító összecsapásokkal illusztrál, amihez hasonlókat a Távol-Kelet remekeiben lát az ember. Azokban, amikhez Reeves és Stahelski egész karrierjük során próbáltak felnőni, egy modern klasszikust készíteni: ez a küldetés sikerült.

A John Wick: 4. felvonás már nemcsak egy dögösen kinéző bosszúfilm, hanem modern mítikusságokba emelkedő, vakító neonban, éjszakai sötétségben és napfelkelték aranyló sárgájában fürdő emlékoszlop az ember és az elkerülhetetlen végzet közötti örök küzdelemhez. Óda John Woo-hoz, a westernhez és még Homéroszhoz is. Az év egyik legkiválóbb műfaji filmje. (Szabó Kristóf)

14. Mission: Impossible – Leszámolás, első rész

A tavalyi év meglepetésfilmje, a Top Gun: Maverick után Tom Cruise – a Barbenheimeráltal megszorongatva ugyan, de törve nem – idén nyáron is az utolsó filmsztár és a régivágású akciófilm megmentőjének szerepében bizonyított. A lassan harmincéves Mission: Impossible filmfranchise legújabb darabja, a két részre szabdalt Leszámolás első etapjában Ethan Huntnak ezúttal gyorsabban kell futnia még az internetnél is. És hát ki más tudná olyan hitelesen bizonyítani, hogy rajta még egy kiismerhetetlen digitális fenyegetés sem foghat ki, mint a megszállott kötelességtudattal és hivatásába vetetett sziklaszilárd hittel megáldott Tom Cruise?

A Leszámolás tele van látványos és dinamikus, már-már abszurd valószerűtlenségbe hajló lehetetlen küldetésekkel, az elszabadult vonat Buster Keatonig visszanyúló motívumától kezdve a szórakoztató római autósüldözésen át egészen Cruise kaszkadőrmutatványáig. A franchise-t összefogó és fémjelző sztár kiemelkedő individuális tevékenysége mellett a Leszámolásban fontos szerephez jutnak a csapatban rejlő értékek is, hiszen az ismerős arcok (a veterán Simon Pegg és Ving Rhames) vagy az új csapattagok (a negyvenes évek öntudatos és intelligens screwball komikáit idéző Hayley Atwell) nélkül a semmibe tartó motoros zuhanás is látványos mutatvány helyett tragikus balesetbe fulladna. Jól esne, ha ezentúl minden nyárra jutna egy igazi, klasszikus értelembe vett moziélmény, ami azt sugallja: bár a világ körülöttünk rohamosan változik, Tom Cruise felett képtelen eljárni az idő – és ne is járjon, hiszen nagy szükségünk van még rá a moziért folytatott harcban. (Nagy Eszter)

13. Suzume

„Amikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik” – soha nem volt még annyira fontos, hogy azok az emlegetett ajtók bezáruljanak, mint a Makoto Shinkai idei alkotásában, Suzume-ben. A címszereplő 17 éves lány teljesen véletlenül egy interdimenzionális kalandba keveredik. Japánban sorra olyan átjárók nyílnak meg univerzumok között, amiken keresztül elképzelhetetlen veszedelem szabadulna rá az országra, amennyiben azokat Suzume nem zárja be. Ahhoz, hogy az armageddon ne történjen meg, Suzume és Souta – utóbbi hivatásszerűen űzi az interdimenzionális ajtóbezárást – egy furcsa macskalényt üldözve ezeket az átjárókat hajkurásszák.

A Suzume emiatt nemcsak egy érzelmes és érzékeny felnövéstörténet, hanem egy nemzeti identitásra és traumafeldolgozásra reflektáló road movie is, amelyben a főszereplők Japánt körbeutazva próbálják valahogy megérteni az ország alatt megbúvó pusztító erő működését.

Makoto korábbi filmjeihez hasonlóan (Másodpercenként 5 centiméter, A szavak kertje, A neved) a Suzume elképesztő vizuális élmény. A természeti és a városi idill élénk és vibráló, festményszerű képei lélegzetelállítóak. Az ezekkel kontrasztban álló természetfeletti katasztrófa képei pedig hátborzongatóak és a bőr alá hatolnak. A dinamikus kaland izgalma és a torokszorító, érzelemdús jelenetek mellett egészen kreatív humorú alkotás különleges hatást gyakorol a nézőre. A 2011-es tóhokui földrengés és cunami inspirálta filmje rendkívül érett mű, ami méltó helye van a szerző eddigi életművében. (Nagy Márk)

12. Volt egyszer egy nyár

Charlotte Wells első nagyjátékfilmjében egy apa-lánya kapcsolatba nyújt keserédes bepillantást, miközben egy fiatal nő tekint vissza apjával közös, nagyjából húsz évvel korábbi törökországi nyaralásukra. Ennek képei részben az akkor 11 éves Sophie kézikamerás felvételein jelennek meg, melyeken keresztül olyannak látjuk az apát, ahogyan az lánya emlékezetében él – egy időről-időre felbukkanó, rejtélyes és kiszámíthatatlan alakként, aki jó lenne, ha egy nyári kiruccanásnál tovább is a lánya élete állandó része lenne. A kézikamerás felvételeken túl azonban ott van a felnőtt Sophie és egyúttal az objektív nézőpontot képviselő sík, amelyen keresztül látjuk a felelőtlen és mentális gondokkal küzdő apát (Paul Mescal Oscar-jelölést érő alakításában), aki ugyanakkor saját korlátai között mindent megtesz a lányáért.

A Volt egyszer egy nyár nem tényeket közöl, hanem sejtet és éreztet – jóllehet kapunk néhány ütős kézzelfogható részletet az apa problémái bemutatására, például mikor kulcs nélkül, éjszaka egyedül hagyja Sophie-t, ő pedig kidől részegen, hogy aztán kilencéves lánya öntudatlanul és meztelenül találjon rá az ágyban.

Wells keserédes nosztalgiába bújtatva tárja elénk, ahogyan az ehhez hasonló, gyerekfejjel nehezen megmagyarázható, felnőttfejjel visszatekintve pedig nehezen emészthető képek és az idilli közös élmények összegyúrásával igyekszik egy fiatal felnőtt rájönni arra, tulajdonképpen milyen ember is volt az apja. A film nem elítélően, de őszintén beszél arról, milyen veszélyekkel jár az, ha valaki úgy vág bele a szülőségbe, ha nem csak egy másik emberi lényért, de még saját magáért sem képes felelősséget vállalni. És bár a Volt egyszer egy nyár Sophie-ja gyerekként toleranciával és érettséggel kezeli apja hiányosságait, annak kudarcát apaként, ez nem jelenti azt, hogy a hiánya ne hagyna felnőttként traumákat benne. (Németh Míra)

11. Oppenheimer

Könnyű lenne ellőni azt a viccet, hogy Christopher Nolan, a modern cinefilek aranybálványa az a rendező, akinek olyan erős a hatalma, hogy csak egy világjárvány tudja megállítani. Viszont az Oppenheimer még tőle is szokatlanul merész kockáztatás volt. A Tenet mozgóképes Vörös-tenger módjára osztotta meg rajongótáborát, az Universal Pictures-szel való új szerződésében senki máshoz nem hasonlítható rendezői előjogokat kapott meg, amiket nem egy közönségbarátnak tűnő blockbusterhez használt fel. Egy háromórás történelmi drámát készített az első atombomba megalkotásának folyamatáról és a mögötte álló emberről, J. Robert Oppenheimerről. Egy olyan filmet, amiben nagyvalószínűséggel sok a fizikai képlet, sok a párbeszéd és nincs akció. Jogos volt a félelem, hogy Nolan ezt csak magának készíti, nem nekünk.

A Barbenheimer-hullám elsöprő ereje és a közel egymilliárd dolláros bevétel után már könnyű okosnak lenni, de az internetes mémek mögött egy tényleges rendezői mestermunka van. Az Oppenheimer ugyanis a száraz, tényfelsoroló életrajzi filmek totális ellentéte. Egy féktelen fekete gőzmozdony intenzitásával zakatoló thriller, egy egzisztencialista horror, melynek antihőse (Cillian Murphy fantasztikus megformálásában) a tudomány nevében lesz a halál angyala, aki az emberiség kezébe teszi pusztulásának biztos eszközét. A vak ambíció, a háborús-politikai megalománia, a lelket összeroppantó bűnök és következmények filmje az Oppenheimer. A kiváló színészek, a korhű látvány, a rémálomszerűen hatásos képek és vizuális effektek mögött végig ott van Nolan rettegése. A rettegés, hogy milyen könnyedén ülünk a világ legnagyobb bombáján, ami bármikor begyulladhat. (Szabó Kristóf)

***

Listánk folytatódik a toplista első tíz helyezettjével!

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!