Magazin

Éves mérleg 2023: A legrosszabb filmek

rebel-moon-sofia-boutella

Bőven volt miből válogatnunk a legrosszabb filmek listájához: 2023 csak úgy ontotta magából a csalódáskeltő, felháborító vagy szimplán unalmas és felejthető darabokat. Íme, a tíz, ami a leginkább bosszantott minket.

Nagyon örülhetnek a szuperhősfilmek, ugyanis az év legnagyobb bukásai közt biztosan szerepelne a legtöbb idén bemutatott cím, azonban a legrosszabb filmek tízes listájába nem fértek be. Pedig nagyon próbálkozott a Marvel A Hangya és a Darázs: Kvantumániával, a DC pedig a Flash: A Villám okádék effektjeivel. Szintén kimaradt a Halálos iramban tizedik etapja, amelyet csak Jason Momoa mulattatóan ripacs alakítása tudott kipöccinteni a gyűjtésünkből.

Az Öt éjjel Freddy pizzázójában biztosította, hogy a sikeres videojáték-adaptációk (The Last of Us, Super Mario Bros. – A film) mellett ne bízzunk el magunkat az ilyen projektek minőségét illetően. A Kokainmedve direkt trash akart lenni, de szimplán csak sz*r lett. Robert Rodriguez Christopher Nolan babérjaira tört a Konstrukcióban, de csúfosat bukott vele. A sokat szidott Miután-széria végre lezárult, de az utolsó felvonásról már kritikánk se készült, annyira felháborító lett. A Hirtelen 70 kínos testcseréje, a Robotok 1/10-et érő, fárasztó szereplői, valamint a Gátlástalan örökösök ütnivaló szociopatái pedig ugyancsak hálát adhatnak annak, hogy nem köszörültük rajtuk a nyelvünket.

A legjobb filmeket tartalmazó összeállításunk első és második része már megjelent. Mostani listánk a Filmtekercs.hu szerkesztőségének átfogóan lesújtó véleményén alapszik, így a legutáltabb filmek kerültek a tízes lista legelejére.

Lássuk hát, mikre nem akarunk emlékezni 2024-ben!

10. Hadik

naiv (mn.): természeténél vagy tapasztalatlanságánál fogva kritikátlanul mindent hamar elhisz, ezért könnyen félrevezethető.

Az elmúlt évek hazai kultúrpolitikai törekvései sok szempontból tanulságosak e fogalmi kört illetően. Jósoltunk és mérlegeltünk is már korábban a filmipiac helyzetéről, nekem most se tisztem, se kedvem a politika nyelvén szólni, mindössze filmtechnikai szempontból összegezni, hogy a Hadik miért szutyok.

Egy majd’ kétmilliárd forintos büdzsé arra engedne következtetni, hogy legalábbis komoly (és/vagy) aktuális nagyjátékfilmes tapasztalattal bíró direktor kezébe adják a gyeplőt. Talán az is elég lett volna, ha nem egy színházrendezőt jelölnek ki, aki mellé még egy technikai rendezőt is ki kell nevezni. Szikora János és Dyga Zsombor munkája, ha éppen nem kényelmetlenül teátrális, akkor elkummantják a „pillanatot”. Hol a hosszan kitartott párbajokban látjuk, ahogy az öregfiúk all-star alig bír már mozogni, máshol a győzelmi skandalluma közben Hadik (Trill Zsolt) jól fésült tarkóját követjük feszült figyelemmel.

A leghuszárabb huszár szinte nemzeti naiv eposza kifosztja a magyar mainstream film évtizedes cringe-es tárát. A ripacsság netovábbja az utószinkronizált Julia Jakubowska (mint Hadik felesége), az operatőri-díszlettervezői kohézió minimuma az oldalról megkerülhető kapu nem szándékolt rajzfilmes gegje, a szerencsétlen vágóknak pedig ki volt adva, hogy az összes nyersanyagot használják fel: még akkor is, ha csak egy ember leszáll a lováról, és az sem baj, ha totált totál követ.

A Hadik egy elemi szinten tré heimatfilm, egy önmagát maximálisan komolyan vevő Gyalog galopp a vakvilágba egy falkányi jellemtelen, parancsot teljesítő vénemberről, akiket a CGI a fináléban haderővé duzzaszt. Kollégám ciki jelenet-csokrának idei revízióját ezúton szeretném kérni, minimum top 3-ban a földműves gyerek perspektívájába, a néző szubjektívjébe a lováról szinte leesve, agresszívan belebámuló és lepisszegő Hadikkal – „Kussolj paraszt, élvezd!” (Gyenes Dániel)

9. Palace Hotel

Roman Polanski mindig is inkább a drámáiról, horrorjairól, thrillereiről volt híres, semmint a vígjátékairól, ám valamilyen oknál fogva úgy érezte, közel 90 évesen eljött az ideje egy színtiszta bohózatot készíteni. A Palace Hotel 1999 szilveszterén játszódik egy svájci szállodában, és a gazdagokból kíván gúnyt űzni, de körülbelül annyira kifinomult eszközöket és humort használ, mint az Irigy Hónaljmirigy. És azokat is rosszul: a Palace Hotel legnagyobb hibája nem az, hogy kaki-pisi-nuni-kuki-szinten mozog, hanem egyszerűen nagyítóval kell keresni benne a poénokat.

A Palace Hotel nem csak Polanski páratlan életműve (csak néhány cím: Kés a vízben, Rosemary gyermeke, Kínai negyed, A halál és a lányka, A zongorista… de a vígjátékok közül Az öldöklés istene is vállalhatóbb) tükrében kínos és érthetetlen. Négy évvel ezelőtt ugyanis egy erős, búcsúnak is beillő, önreflexív drámával állt elő. Miért nem lehetett a Tiszt és kém az utolsó filmje? Gyakran előfordul, hogy egy idős sztárrendező kései munkái nem ütik meg a legnagyobb sikerei szintjét, Polanski viszont valószínűleg negatív rekordot állított fel ezen a téren az igénytelen megjelenésű, ihlettelen rendezésű, ripacskodó, lecsúszott sztárokkal feltöltött, humortalan, közhelyekből építkező darabjával. (Gyöngyösi Lilla

8. Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermeke

Bőven védtük Zack Snyder munkásságát sok esetben is. A sokakat felháborító DC-filmjeiben is találtunk értékeket – különösen Az Igazság Ligája rendezői változatában –, de még széles körben gyűlölt zombifilmjében, A halottak hadseregében is leltünk tartalmat. A Rebel Moon az, amikor már le kell tennünk a fegyvert: ez sajnos védhetetlen.

Nem így kéne kinéznie egy szerelemprojektnek. Itt van egy kultivált alkotó, aki látszólag megkapott a Netflixtől szinte minden kreatív szabadságot és lóvét. A végeredményen azonban a céltalanság és fantáziátlanság látszik. Snydert vizuális szempontból kimagasló rendezőnek gondoltuk, de az a homályos narancssárgás szürke képi világ, amit A hét szamuráj sci-fi átiratánál létrehozott, köpedelmes. Viszont tükrözi, mennyire zavaros és unalmas a cselekmény, hiába ollózták össze a legkülönbözőbb sci-fi és fantasy franchise-okból valamennyi elemét.

Zack Snyder az Álomháború óta nem pakolt össze ennyire gáz dolgot. Semmi reményünk nincs abban, hogy a jövő áprilisban érkező második fejezet behozza a lemaradást, hiszen ahhoz működőképes karakterekre, érdekfeszítő konfliktusra vagy lebilincselő világépítésre lett volna itt szükség. Mindenből kudarcosra vizsgázik, de a legkülönösebb, hogy a nagy epikusnak szánt hangvétel ellenére ez a legfelejthetőbb alkotás a direktor munkásságából. (Szécsényi Dániel)

7. Az apáca 2.

Idén 10 éve indult a Warner ijesztgetős univerzuma, amit James Wan Démonok között című filmje alapozott meg. Kezdetben kifejezetten jó ötletnek tűnt egy olyan horror témájú sorozat, amelynek egyes részeit Marvel-szerűen bizonyos karakterek és megtörtént esetek kötnek össze, viszont minden film egy más kísértést dolgozik fel az adott rendező saját stílusában. Születtek vállalható produkciók, de többségében tehetségtelen rendezők és írók játszótere lett, ahol a leginkább elcsépelt jump scare horrorok készültek el.

A Démonok között 2.-ben felbukkant apácadémon spin-off eredetfilmjének a folytatása leírva is egy szükségtelen vállalkozásnak tűnt, de Michael Chaves gondoskodott róla, hogy nemcsak az év egyik legpocsékabb horrorját, de az egyik legunalmasabb filmjét is elkészítse. Szörnyen megírt, klisés rémtörténet, ami képtelen kreatívan használni a helyszíneit, karaktereit és szörnyeit. Csakis a jump scare hangeffektekkel próbálja ráhozni a frászt a nézőre, de azt is a legkiszámíthatóbb módokon teszi. Sajnos ezek a mozik továbbra is rendkívül sikeresek, így valószínűleg még jó ideig nem szabadulunk ezektől a legolcsóbb vidámparki szellemvasutakat is alulmúló rettenetektől. (Sztepanov Márkó)

6. Ghosted

Nemcsak a Netflix bűnös abban, hogy sótlan és összetákolt, ChatGPT-vel megírt akciófilmeket hoz össze. Az általában megbízhatóbbnak bizonyuló Apple TV+ hozta az idei év egyik legcikibb produkcióját, méghozzá olyan fiatal és dögös színészekkel, mint Ana de Armas és Chris Evans. Ez az a cselekmény, amelyben a kubai szexbomba egy lehengerlő kém, míg az egykori Amerika Kapitány egy szüleivel élő harmincas lúzer.

Már eleve vicc tárgya volt a Ghosted, mert a promóciós képeken is úgy tűnt, a két színész még a közös jeleneteikben se találkoztak. A köztük lévő kémia hiánya pedig arra enged következtetni, félelmeink lehet, valósak voltak. Ha hozzávesszük azt is, hogy a film pocsék műanyagnak néz ki, a viccek fájdalmasan működésképtelenek, akkor rájöhetünk, egy olyan romantikus akcióvígjátékkal van dolgunk, amely egyik műfaji elvárását sem képes teljesíteni.

Mindezt pedig a jobb sorsa érdemes Dexter Fletchertől kaptunk, aki az Eddie, a sas és a Rocketman után egy ilyen bosszantó fércműre pazarolta az idejét – mert, hogy a kreatív energiáját nem merítette le a haknirendezésben, az egyszer biztos. (Szécsényi Dániel)

5. Az ördögűző: A hívő

A filmtörténet egyik legfontosabb filmjének, Az ördögűzőnek a folytatása, azonban sajnálatos módon sem folytatásként, sem önálló filmként nem állja meg a helyét. Nehéz azt érezni, hogy nem írói lustaság tette ezt a filmet olyanná, amilyenné lett. Amíg az eredeti alkotásban a sátán megszáll egy kislányt, addig A hívőben a baj nem jár egyedül: egyszerre két kislányt szállnak meg nem evilági lények. 

Hasonlóan nyúl a vallás szerepének kulcsmotívumához is az alkotógárda: ahelyett, hogy a főszereplők végső elkeseredésükben hívnák a papokat, ezúttal valamennyi vallás képviselője együtt összefogva igyekszik a saját rítusaik segítségével megmenteni a lányokat a gonosztól. Szép és fontos gesztusnak tűnik, viszont a fehér férfiakból álló készítők arról tesznek tanúbizonyságot, hogy elsődleges céljuk nem a reprezentáció, hanem a mozijegyvásárlások mesterséges növelése volt. Emiatt A hívő nemcsak lustának, inkább cinikusnak érződik. (Nagy Márk)

4. Rachel Stone: Mindent vagy semmit

A streaming okozza a mozi halálát – ezek a szólamok hangoznak el lépten-nyomon az elmúlt esztendőkben. És való igaz, a filmszínházak látogatottsága tényleg lefelé tendál, mégsem hihetjük azt, hogy a nagy blockbusterek helyett az emberek inkább olyan alkotásokat (vagy inkább „kontentet”) akarnak nézni, mint a Rachel Stone. Nem az egyetlen tétel a listánkon, amelynél azt érezhettük, ezt nem emberek hozták össze annak céljából, hogy létrehozzanak egy magával ragadó kémfilmet, amelyet bátran ajánlgathatnak barátaiknak, jóismerőseiknek. Algoritmus által szült sekélyes forgatókönyv, érdektelen akciójelenetek és egy főszereplő, aki lassan túl lesz a fénykorán.

Gal Gadot csillaga egyre halványul, és ehhez nagyban hozzátesznek az olyan érdektelen Netflix-produkciók, mint a Különösen veszélyes bűnözők vagy a Rachel Stone: Mindent vagy semmit, amelyben címszerepet kapott. Egy olyan kémet alakít, aki sokkal alkalmatlanabbnak mutatja magát, hogy ne derüljön ki róla, egy emberbarát titkosszolgálat legszuperebb ügynöke. Egy közepes vígjáték szinopszisának kéne lennie, de egy olyan közhelyes és fordulatmentes akciófilm lett belőle, amely még egy zeppelin felrobbanásával is képes ásításra bírnia nézőjét. (Szécsényi Dániel)

3. Az almafa virága

„Az ötlet nem rossz, de…” – majd következik egy végtelen felsorolás, így jellemezhetnénk legcélzottabban az első magyar-vietnámi filmet. Az almafa virága jószándékú romantikus filmnek indult, ám a megvalósítása katasztrofális lett: a bántóan amatőr és következetlen megoldásai hol döbbenetet, hol felszabadult kacagást válthatnak ki a nézőből. Csakhogy az alkotóknak egyik sem állt szándékában.

A két idősíkon játszódó, több generáció globális szerelmeit megéneklő Az almafa virága hiánypótló darab lehetett volna, hiszen a Magyarországon tanuló, de szigorú szabályokat követő vietnámi diákokról valóban nem sokat hallhattunk eddig – a tiltott szerelem pedig mindig hálás téma. A múltbéli szál még úgy-ahogy működik is a Patthelyzetet is jegyző Szűcs Dóra filmjében, a jelenbéli viszont igazi vonatszerencsétlenség. Kínos és hiteltelen jelenetek váltakoznak, a karakterek és a párbeszédek nélkülöznek bármiféle életszerűséget, a színészek szörnyen játszanak, a logikai, dramaturgiai és időkezelési bukfenceket pedig nem is érdemes ecsetelni. Az almafa virága zavarba ejtő ámokfutás, amely szomorú bizonyíték arra is, hogy nem csak a kurzusfilmek lehetnek förtelmesek a mai magyar kínálatból. (Gyöngyösi Lilla)

2. Feláldozh4tók

Ha a cím nem volt elegendő, hogy tengerészcsomót kössön a gyomrodba, a rossz érzéseket fokozhatod az előzetessel, végső büntetésként pedig meg is nézheted. De az garantált, hogy a legkeményebb B-C-D kategóriás faszagyerekek új gyilokpartiját csak a legkeményebb filmes szemétfogyasztók fogják a stáblistáig kibírni. Volt idő, amikor a régi szép idők akciósztárijaival fémjelzett Feláldozhatók-szériának volt valamiféle nosztalgikus bája, amivel el tudták szórakoztatni a nagyérdeműt másfél óráig. Gyűjtsünk össze mindenkit a VHS-korszakból, oszt’ menjenek és öljenek. Egyszerű koncepció. Csak akkor még 2010-et írtunk, amikor Sylvester Stallone nem a nyolcvanhoz közelített – nem csoda, hogy a (pocsék) harmadik részt csaknem tíz év után követő új epizódban már ő is kiszáll 20 perc után. Konkrétan túl öreg már ő is ehhez a szarhoz.

Marad tehát Jason Statham, a másodvonalasok és az erősen kérdőjeles új tagok (50 Cent? Megan Fox?) egy olyan filmben, ami még tucatmészáros, agyatlan zúzásnak is olyan felfoghatatlanul pocsék, hogy ennyi erővel akár Steven Seagal időskori mesterművei is mozikba kerülhetnek. Karakterek, sztori, dialógusok a nulla környékén, az alulvilágított harcjeleneteket agyonvágja a pocsék vágás és koreográfia, a túltolt bazári CGI pedig annyira olcsószagú, hogy az konkrétan egy húszéves, low-budget konzoljáték szintjére löki a látottakat.

Unalmas, összecsapott gagyi a Feláldozh4tók, ami papíron 100 millió dollárba került, de csak annyit lát belőle a néző, hogy Statham és csapata egy CGI hajó sötét belsejében dumálnak hosszú perceken át. A John Wick 4. után (vagy akár a Furiosa előtt) ilyesmivel képviselni az akciófilm zsánerét minimum egy életre szóló tiltást érdemelne Scott Waugh rendező úrnak. (Szabó Kristóf)

1. Micimackó: Vér és méz

Az S-büdzsé Jordan Peele, a secondhand Robert Eggers kihányta magából a Wish-es Michael Myers-ék, a Temu-s Chucky-k lidérces Disney-meséjét. Avagy, elkészült az öko-Sziklák szeme, a PETA-s Happy Tree Friends, az Asylum-szökevény Micimackó: Vér és méz. A Százholdas pagony könnyed gyerekmese helyett (néha) hatásosan kivitelezett, (olykor) szépen fényképezett és (rendre) öncélú hentelésre invitálja a szenvedni vágyókat. Micimackó és Malacka ugyanis indokolatlanul sok ártatlan leányvért ont az őket elhagyó Róbert Gida iránt érzett bosszútól fűtve. Tulajdonképpen bármi lehetne a szetting, bárkik lehetnének üldözöttek és üldözők – Rhys Frake-Waterfield direktort cseppet sem érdeklik olyan úri mulatságok, mint például a forgatókönyv- és dialógusírás. A szűk másfél órás játékidőnek legalább a harmada copy-paste-elt siránkozás, a másik a misztikusnak láttatni vélt alapozó snittek, a maradék pedig nyilvánvalóan a gornó

Andrew Scott Bell zeneszerző elmesélte, a Firenado című remekért is felelős rendező célja csupán tönkre tenni mindenki gyermekkorát. Teljesen hiábavaló bárminemű üzenetet vagy művészi teljesítményt keresni, mert a filmben nincs olyan. Abban viszont van valami bizarr romantika, ha egy vérbeli katasztrófafilmes csupán a filmkészítés szeretete miatt készít filmet. Az alkotói vágyat nehéz kordában tartani. Főleg, ha beteg és még meg is erősítik: a Vér és méz 100 ezer dollárból nagyjából ötmilliót fialt. Már előkészület alatt is van a folytatás. Ha ez önmagában nem volna elég pusztító, még egy univerzum is, amelyben Bambi és Pán Péter is helyet kap majd. Könyörgöm, tegyünk együtt, támogassunk helyette inkább olyasvalakit, aki nem akar jogi kiskapukat kijátszva emberiség elleni morális bűncselekmények egész sorát elkövetni. (Gyenes Dániel)

***

Olvass bele további évértékelő cikkeinkbe!

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!