Magazin

A Távol-Kelet vad orcája – Extrém Ázsia szekció a Titanic Filmfesztiválon


Az idei Titanic távol-keleti filmeknek szentelt szekciójáról el lehet mondani, hogy valamilyen szempontból minden film jó volt. Véres humor, látvány, különlegesség és kegyetlenség – ezek a fő címszavak. S bár csak négy filmről és egy kísérőfilmről van szó, mégis nagy távolságokat szelhettünk át a szekció filmjeinek megtekintésekor, mind földrajzi értelemben, mind a zsánerhatárok tekintetében. S azt hiszem, ezzel sikerült a legszerencsésebb válogatást a közönség elé tárni, hiszen a kínálat teljes befogadásával a néző előtt kirajzolódhatott egyfajta sötét tónusú távol-keleti filmpaletta.

Tehetetlen düh

Joogigo sipeun / Enemy at the Dead End/Desire to Kill

Dél-Korea, 2010

Rendezte: Won-hee Jo és Sang-hwa Kim

A kórházi történet három főszereplője két gengszter és egy örökmosolyú ápolónő. Az első gengszter, Kim Min-ho kórházi szenvedéseit sötét emlékképei és öngyilkossági kísérletei következtében fellépő testi kínjai súlyosbítják. Az egyre romló állapotnak nem az üde ápolónő, hanem egy amnéziás szobatárs, Park Sang-eob vet véget. Kim Min-ho felismerni véli benne legádázabb ellenségét, aki végzett szerelmével és ezzel tönkretette az életét. Innentől a cél nem az önpusztítás, hanem a másik megkínzása, majd emlékei visszatértével, likvidálása. Csakhogy, amikor Park-Sang-eob ráébred a múltjára, Kim Min-ho-t kezdi vádolni ugyanazzal a bűncselekménnyel: megölte a nőt, akit annyira szeretett. Ráadásul ez a nő ugyanaz a nő. Ekkora már egyáltalán nem biztos, hogy ki szerette ezt a nőt és ki ölte meg, ennek ellenére a két szobatárs utolsó vérig tartó küzdelembe kezd.

Owen Cho (alias Won-hee Jo) és Sang-hwa Kim alkotótársak első nagyjátékfilmjéről van szó, ami külön meglepő azt nézve, mennyire profin, mennyire lendületesen szerkesztett a film. Az információk pont olyan mértékben adagolódnak, hogy a bizonytalanság miatt az utolsó pillanatig fennmarad a feszültség, és ugyan mindig egy kicsivel többet lehet érteni, mégis, csak a legvégén derül ki, mit is rejt a szituáció, persze akkor annál nagyobb súllyal zuhan elénk. Ugyanez a helyzet a humor és a brutalitás kezelésével. Amikor egy képsor felülről súrolná a széplelkű nézők vérmennyiség-befogadási képességét, akkor olyan helyzetkomikum-párhuzammal szabdalja szét a jelenetet, hogy hirtelen nehéz eldönteni, a kezünket térdcsapkodásra vagy szemeltakarásra használjuk filmnézés közben.

Röviden szólva: fantasztikus zsánerfilm. Csavaros, okos, és erős sodrása van, ugyanis egyetlen felesleges, unalmas jelenet sem maradt benne. A fiatal rendezők remekül érzik ezt a pszicho-thrillerbe hajló bosszúdráma vonalat.  Ez alapján dél-koreai filmre bátran be lehet ülni bármikor!

Vérző penge

Goo-reu-meul beo-eo-nan dal-cheo-reom / Blades of Blood

Dél-Korea, 2010

Rendezte:  

Joon-Ik Lee

 

A Vérző penge olyan történelmi kalandfilm, ahol a kard szava a döntő és amiben megtalálható minden fontosabb karakter: a magányos nagyúr, a szerető, a vak kardmester és a lelkes ifjú. A történet pedig egy mangából kölcsönzött tanulságos mese, mely szerint a XVI. században Korea meghatározó politikai karakterei megálmodnak egy működő országot, ám energiáikat elfecsérlik a belső torzsalkodásokra és kivégzésekre, s mire erre ráeszmélnek, nem marad senki az ország élén, a japán katonák pedig különösebb ellenállás nélkül besétálnak Koreába.

A film leginkább látványában erős, igazi kosztümös film nagy jelentekkel és kedves humorral. A kulcsfigura egy Zatoichi-szerű vak gyógyító és kardforgató, aki fél lépés távolságból követi az eseményeket. Maga mellé veszi a bohó ifjút, akinek tiszta a szíve, és erős a karja. De a vak mester bölcsessége, a fiú harciassága, s a később hozzájuk csatlakozó fiatal szerető odaadása mind kevés, az ország sorsa már eldőlt.

Bolondok háza

Ajiru sesshon / The Asylum Session

Japán, 2009

Rendezte: Aoki Takuto

Ebben az animációban minden olyan tipikus elemet megtalálunk, amely a furcsa, kissé futurisztikusnak ható Japán megrajzolásához szükséges. Hiyoko fiatal lány, aki ugyanolyan tehetségesen rajzol, mint egykoron édesanyja. Csakhogy rendőr apja képtelen feldolgozni felesége elvesztését, így a lányát kerüli, művészetét pedig nem támogatja. Ekkor Hiyoko elmegy otthonról, s a belváros biztonságát egy külvárosi rész zűrös világára cseréli. Emberek élnek együtt egy lebontásra ítélt negyedben, akiknek védelmezőjük a fémtestű, félig robot Akira. Hiyoko megtanul harcolni, megtanul szeretni, s megtanulja értékelni azt, ami jutott neki az életben: egy édesapa, aki falakkal vette körül magát, de a falak mögött, ki tudja, mennyi szeretete van…

A városnegyed pusztulását egy lázadó akció színes gyermekisége ellenpontozza, hiszen Akira a városban erejét nem pusztításra, hanem a házak festékkel történő összemázolására használja – Hiyoko stílusában. S ugyan a csata reménytelen, Akirának vesznie kell, a lány a művészetével viszont még tovább élhet. Ízig-vérig japán hangulatú film felnövésről, pusztulásról és emberi kapcsolatokról.

Bújócska

Kakurenbo / Hide and Seek
Japán, 2004

Rendezte: Morita Shuhei

Ugyan a Bújócska csak kísérőfilm volt, de amilyen rövid, olyan zseniális, úgyhogy mindenképp szót érdemel. A filmben egy gyerekcsapat otokojót játszik, ami egy démonidéző bújócska. A fiatalok valódi arcát nem is látjuk, mivel az animációs rövidfilm a játék kezdetével nyit, amikor már a játékhoz szükséges rókaálarcban rohannak a helyi útvesztőkben. A gyerekek motivációja nagyrészt a kíváncsiság és bátorságuk bebizonyítása. Kivéve egy valakit, aki – egy korábbi otokojo során – elveszett nővérét, Sorinchát szeretné megtalálni. Csakhogy hamar kiderül, nem az a kérdés, hogy Sorincha megjelenik-e, hanem, hogy ki lehet-e jutni egyáltalán ebből a játékból.

A történet környezete a lepukkant neonváros. Ez az a világ, ahol a démonok már nem a fákból, hanem a villódzó kijelzőkből, színes reklámfelületekből bújnak elő. Nincs természet, a pusztuló város démona pedig gyerekek energiájából táplálkozik és tartja működésben neonfényeit. Nincs menekvés, nincs remény, Japán immáron a technokrata Isteneké.

Hideghal

Tsumetai nettaigyo / Cold Fish

Japán, 2010

Rendezte: Sono Shion

A Hideghal külön fejezetet érdemel, és nem csak önmagában vett filmértéke (ami leginkább extrémitásában mutatkozik meg), hanem a rendező kultikus alakja miatt. Sion Sono az a zseniművész, akinek 17 éves korában írott versei nyomtatásban jelentek meg, s első fesztiválfilmjének címe az önkifejezés kétségtelen erőteljességét mutató I am Sion Sono!! Ezek után alkalma nyílt első játékfilmje elkészítésére: Bicycle Sighs címmel, amit ő maga írt és rendezett, illetve játszott el. Számos további film mellett az ő nevéhez fűződik a Tokyo GAGAGA névre keresztelt gerilla performansz-sorozat is, amely során Sion Sono közel kétszáz fős csoportjai tokiói metróállomásokra álltak ki verseket olvasni. Ehhez kapcsolódik egyik főműve, a Suicide Club (Jisatsu sâkuru) című film, melynek nyitójelenetében több száz diáklány ugrik egyszerre a befutó metrószerelvény elé. S ez az a jelenet, aminek köszönhetően a feketekalapos rendező belopta magát a nyugatiak, különösen a J-horror rajongók szívébe.

Legújabb filmje, a Titanicon is bemutatásra került Hideghal, azon túl, hogy kultrendező munkája, még azáltal is népszerűsödni vágyik, hogy igaztörténet-alapot híresztel magáról. De ha a film kegyetlenségének mértékét nézzük, csak remélhetjük, hogy minden részletében kitalált történetről van szó.

A film alapmotívuma az akvárium és a benne élő értékes trópusi halak. Talán a némán úszkáló állatok a filmben szereplő emberek hideg kegyetlenségét hivatottak kifejezni. Shamoto tipikusan szorgos, szerény és balek családapa, van egy nem túl nagy üzlete. Lánya rá se néz vacsora közben, leginkább a második feleség jelenléte miatt, aki vacsora után titokban dohányzik az utcán, míg férje titokban okádja ki az elfogyasztott ételt. Nem éppen idilli, ám ekkor jön a fordulat. A lányuk, Mitsuko bolti lopás miatt bajba kerül, de nem az odasiető szülők, hanem a gazdag Yuriko Murata bizonyul igazi segítségnek. A család elkötelezetté válik, főleg hogy másnap a lány átköltözik Murata üzletébe, hogy beléphessen a szupermenő díszhalkereskedés fiatal eladóinak sorába. Shamoto felesége Murata szeretője lesz, Shamoto pedig a semmiből előbukkanó, nagyhangú dúsgazdag férfi üzlettársa. Az igazi probléma pedig ekkor még sehol sincs, csak ezután derül ki, hogy mit tesz Murata az üzletfeleivel, s hogy miben kell Shamotonak segédkeznie.

Murata ugyanis megöli az útjában álló embereket, majd egy erdőmenti templomban lefejti róluk a húst, apró kockákra vágja és a halaknak adja, a maradék csontokat pedig elégeti, a hamut szétszórja. Ebben vesz részt az eleddig igencsak átlagos Shamoto. A darabolás közben pedig előkerülnek a fontos kérdések: őszintén szereted-e a családod, tudsz-e egyáltalán őszintén viselkedni?

A film végletekig brutális és kegyetlen, nemcsak a véres jelenetek, hanem az emberi jellemekben megbúvó mélységes torzultság láttatása miatt. De a Hideghal esetében szó sincs ostoba vérengzésről, ez egy gondosan felépített, átgondolt remekmű. S a játékidő ugyan közel két és fél óra, mégis annyira moziszékbe szegező alkotásról van szó, hogy garantáltan senkinek nem jut eszébe az időt nézegetni. Szigorúan tizennyolcas karikás film, de aki mégis bevállalja, garantáltan egyedülálló „élményben” lesz része. A Hideghal tagadhatatlanul a Titanic fekete gyöngyszeme.

www.titanicfilmfest.hu

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com