Magazin

Fahordalékot gyűjtöttem az óceánparton – Rákcsapda

A Rákcsapda című francia-kolumbiai koprodukciót valószínűleg csupán „antiegzotikus” helyszíne miatt válogatták be a Cinefest versenyfilmes szekciójába. A megváltásról szóló mese történeti ívét ugyanis nem elég, hogy megeszi a modernizmus „rákfenéje”, de a felesleges tiszteletkör még kíméletlenül unalomba is fullasztja az ígéretesnek induló filmet.

A Cinefest szervezői nagyon úgy tűnik, hogy idén filmpárokban gondolkodtak. A magyar Pál Adrienn például túlsúlyos hősnője révén egyszerre számított az amerikai Precious közeli rokonának, a passzív eutanázia ábrázolásával pedig a szintén amerikai Dr. Halál ellenpontjának. Ugyanígy a Rákcsapdának is könnyedén megtalálhattuk a párdarabjait, hiszen egyrészt ugyanolyan állapotfilm, mint a bolgár Keleti játékok, másrészt hasonló környezetben játszódik, mint a Volt egyszer egy sziget című új-zélandi dokumentumfilm.

A Rákcsapda helyszíne ugyanakkor nem egy nyitott és gazdag kultúrával rendelkező sziget, hanem egy kietlen, lényegében csak vegetáló óceánpart, amelynek pontos földrajzi koordinátáit sem ismerjük. A világnak olyan pontja, amely valószínűleg csak az ürességben lebeg. A tenger naponta lerakódó hulladéka miatt a partról kitaszított faházakban emberi véglények élik ősi hagyományok között életüket. Sajátos tisztítóhelye ez a vidék az őserdő poklából érkező férfi főhősnek, aki ugyanolyan titokzatos, mint maga a tengerparti közeg. Múltjáról tényszerű információt nem kapunk a rendezőtől, bár egy női fénykép előkerül a férfi táskájából, a hölgyemény kilétét azonban homály fedi. A hajóra várás célján kívül a motivációi sem ismertek. Tökéletesen illeszkedik tehát az alulmotivált helyszínhez, ahol jószerivel még az állatias ösztönök uralkodnak. A nők mindenesetre csak a testiséget hordozzák magukban, a fejlődést pedig szigorúan korlátozza az idősek tanácsa. A film közegábrázolása egyébként nagyon is dicsérhető: az amatőr színészi játék pedig csak fokozza a Rákcsapda dokumentarista jellegét.

Oscar Ruiz Navia azonban a dokumentarista játékfilm kereteinél jóval többre vágyott, s megváltástörténetet igyekezett faragni a Rákcsapdából. Terve azonban félresikerült. Bár az áhított hajóra ráíratta a Paradicsom nevet, a film történeti szálán az egyszeri néző úgy hánykolódik át, ahogy a főhős közlekedik ladikján. A Rákcsapda tipikusan az a film, amit a nagyközönség „művészfilmnek” bélyegez, s ugyan nevezhetnénk tengődő hőse miatt modernista kikacsintásnak is, de ez a kolumbiai film még a szépítés ellenére is menthetetlenül unalmas marad.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com