Magazin

Udine 2011: Ha a Távol-Kelet túlontúl távoli

Immáron tizenharmadik alkalommal került megrendezésre Udinében, Olaszországban a Far East Film Festival néven ismert filmes fesztivál, amelyen kizárólag távol-keleti filmeket mutattak be. Idén a Filmtekercs Fényportál két fővel képviseltette magát a rendezvényen, s egyúttal magyarországi médiatámogató partnere lett az udinei fesztiválnak. Következzék egy – filmes – beszámoló a kint töltött négy napról!


Miért igen?

Olaszország és a távoli – távoli – nagyon távoli kelet együtt, egyszerre igen érdekes kombó. Udine egészen tipikus kisváros, ahol elönti a nyugalom az embert, de azért nincs gondja, hogy hova üljön be kávézni, ebédelni, továbbá kis terek, templomok, vagyis nézelődnivalók is akadnak. Az már persze bizarr, hogy az Asian Wok Étterem rizses egytálételei preferáltabbak a jó olasz pásztáknál. De ha belegondolunk, hogy az étteremválasztás négy-öt ázsiai film megtekintése után történik, úgy talán könnyebben elfogadható a döntés. A fesztivál alatt egyébként jellemzően laza volt a hangulat, amolyan honi szigetfíling. A szervezők még arra is figyeltek, nehogy moziterem-sápadtan érkezzünk haza, ugyanis két film között színes nyugágyakban nyújtózhattunk. S ennyi talán elég információ ahhoz, hogy megválaszolva legyen a kérdés: igen, érdemes Udinébe menni!

Koreai és hongkongi zsánerremekek

A nyitófilmek egyikét, az Éjszakai horgászatNight Fishing (South Korea) – című filmet a kultrendező Chan-wook Park jegyzi, ám a közel félórás iphone-film cseppet sem volt lenyűgöző. Pedig kíváncsian vártam, hogy az a zseniális rendező, aki többek között az Oldboy és a Cyborg vagyok, amúgy minden oké című filmeket készítette, hogyan remekel nagyszabású technikai támogatás nélkül. S ugyan vicces volt szélesvásznon nézni egy telefonminőségű filmet, mégsem ez volt a fő probléma. A bosszúdráma horror részében ugyan felvillant Chan-wook Park tudása, a film összességében mégis egy hétvégi ökörködés eredményének tűnt. Mindezt alátámasztja a bevezetőben megjelenő fura zenészek szerepeltetése. Szerencsére azonban Dél-Korea nem hagyott minket izgalmas film nélkül.

A thrillerek közül idén a rendőrtematika került a fókuszba. Az Egy férfi a semmibőlThe Man from Nowhere (South Korea) – című dél-koreai alkotás központi figurája egy hajdan volt rendőr a különleges titkos alakulatok egyikéből, míg ennek a Hong Kong-i filmpárja, a Spicli Stool Pigeon (Hong Kong) – egy szabályokat átlépő helyi rendcsináló zsaruval büszkélkedhet. Mindkét film a központi karakterre épít. Mindkettőben zseniális színészek formálnak meg izgalmas karaktereket. Kemény és profi emberek kevés érzelgősséggel, de annál nagyobb érzelmekkel. Afféle szuperhősök, akiket felemészt a csúnya, rossz gengsztervilág. Megjelenésük teszi a filmet különlegessé és szerethetővé, nélkülük olyan zsánerdarabokról lenne szó, amelyek hibátlan kivitelezésük ellenére a pillanatnak élnek.

Szintén dél-koreai és szintén gengszter-téma, mégis egészen más hangot üt meg Az én kedves banditámMy Dear Desperado (South Korea) – című film. Egy vidékről jött fiatal lány kálváriájáról szól, aki mindig száz százalékon teljesített, hogy felkerüljön egy menő helyre dolgozni, ám amikor a cég csődbe megy, kicsúszik a lába alól a talaj. A lerobbant albérletbe, ahova költözni kénytelen, egy gengszter szomszéd is jár, aki nyers és goromba vele, s közben mégis ő az egyetlen, aki őszinte. Munkakeresési próbálkozásaik, tengődéseik során bajtársak, barátok, majd szeretők lesznek, pedig teljesen máshonnan jöttek, másféle szociális és kulturális közeget képviselnek. A filmben tulajdonképpen ebből adódik a poénok nagy része, hiszen a kinek magának természetes megnyilvánulás a másik számára legtöbbször felfoghatatlan. Egyik kedvenc filmem a Fesztiválon, mivel a nem túl nagy vállalást végig jó érzéssel építi, talán éppen csak a legvége válik túlontúl rózsaszínűvé, egyébként abszolút nevetős, mosolygós élményt nyújt. Ezzel szemben a romantikus vígjátéknak szánt Cyrano Ügynökség Cyrano Agency (South Korea) – egy-két kedves poén és ügyesen kitalált alapszituáció után, melyben egy randigeneráló ügynökség főnöke egy olyan szerelmi megbízáson dolgozik, ahol a volt-mennyasszony a cél, hihetetlenül fárasztó, véget nem érni akaró, érthetetlen ömlengésbe fordul.

Semmitmondó Kína

Mindössze két kínai filmet láttam Udinében, s talán ennyiből nem illene messzemenő következtetéseket levonnom, mégis muszáj, hiszen ez a filmmennyiség arra utal, hogy ez a kettő annyira elvette a kedvem, hogy nem is folytattam a kínai filmek további tanulmányozását. Az Fesztivál egyik nyitófilmje volt Az utolsó kardvívóThe Lost Bladesman – egy történelmi kalandfilm, tulajdonképpen történet nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy nem adódott apropó újabb és újabb csatákra, csak éppen annyira érdektelen volt mind, hogy végül már nem is értettem, ilyen szép látványvilág mellett hogyan felejthették el teljesen a tartalmat? Üres formagyakorlat volt átélhető drámaiság nélkül, melyben cseppnyi igény sem támadt kortárs jelenségekre való reflektálásra. Ugyanez volt a bajom a sokkal fogadhatóbb A galagonyafa ágai alattUnder the Hawthorn Tree – című szintén kínai produkcióval, mely ügyesebb történetvezetést és drámaiságot tudhat magáénak, mégis mintha üresen kongna, mintha igazából semmit sem akarna elárulni. Egy fiatal lány sorsát követhetjük nyomon a kulturális forradalom, vagyis a Kínai Kommunista Párt drámai „megtisztításának” (1966-1976) idején. Apját börtönbe zárják, anyja pedig egyedül próbálja ellátni a három gyereket. A legidősebb lány azonban megszeret egy férfit, akivel még csak találkoznia sem szabad, annyira pengeélen táncol a család sorsa, hogy bármilyen rosszhírű cselekedet végzetes lehet. Emiatt kapcsolatuk partmenti sétálgatásokban és csendes vágyakozásban merül ki. Aztán a férfi megbetegszik, s végül meg is hal, ezzel a lány sóvárgó várakozási idejét örökkön-örökkére nyújtva. A színészi játék leggyengébb pontja a hősszerelmes férfit játszó Shawn Dou, kinek le nem lohadó fülig érő mosolya már-már komikus hatást keltett a hatalmas melodráma közepén. Egyébként az olaszoknak érezhetően tetszett, jó sok papírzsepi előkerült a film végén. Őket – úgy látszik – a némafilmek korában népszerű szöveges inzerttel megoldott történetmesélés sem zavarta.

Őrült-beteg Japán

A legszélsőségesebb filmeket Japántól kaptuk. Kezdve A női sógun és az ő férfija The Lady Shogun and Her Man – című kosztümös paródiával. Egy furcsa betegség miatt a férfiak nagy része meghal, így a nők kénytelenek végezni a férfiak munkáit is. Azonban a királyi udvarban csupa férfi igyekszik a királyi környezet rendbentartásán. S innen kerülnek ki a férfiágyasok, vagyis az a férfi is, akinek együtt kell hálnia a sógunnővel. Rengeteg helyzetkomikum látható a pipiskedő, szépítkező és egymás ellen nőisen harcoló férfiakról, ám emellett kibontakozik egy szerelmi történet, illetve egy tanulságos végkifejlet, amitől kerek egésszé válik az amúgy cseppet bizarr filmalkotás.

A második számú japán csoda A tengerparti szálló Seaside Motel –, ami a hegyekben található kicsiny szálloda zűrös eseteiről regél. A szélsőséges szexualitás mellett helyet kap a házastársi érzelem, a vágyódó szerelem és egy hatalmas rablás, ujjvéglevágással, kamugyilkossággal. A film zsenialitása abban rejlik, hogy az amúgy csupán helyszínek által összekapcsolódó minitörténeteket szervesen is összefűzi, illetve végül egyenként le is zárja – még ha nem is a klasszikus happy end formulával.

A legnagyobb döbbenetet, minden kétséget kizáróan, a VallomásokConfessions – című bosszúdráma keltette. A film egy szétesztétizált gimnázium szünetjelentével indít: a diákok sulitejet isznak, nevetgélnek, hancúroznak, közben egy narrátor a tej tápanyagtartalmáról, egészséges voltáról számol be. A képek lassítottak, közeliek, és valahogy mégis nyugtalanítóak. Ilyen felütést legutóbb Lars mester Antikrisztus című filmjében láttam. A lírai epilógus után bejön a tanárnő az osztályterembe, és elkezd magáról beszélni – vallomás. Hangja halk és monoton, a diákok mintha nem is figyelnének. Viszont amit elmond, azzal elkezdődik a döbbenet. Két diákja felelős kislánya haláláért, s ő most ezért bosszút áll. Még mindig a nyugodt tanári hangot halljuk, lassan, érthetően, kifejtve, érvelve beszél. Megtudjuk az egész történetet, megismerjük a bizonyítékokat. A diákok közben el-elhallgatnak, a szerzett infókat SMS-ben kommentálják. A vallomás utolsó mondata arról tudósít, hogy a reggeli sulitej AIDS-es vérrel lett megfertőzve. Az egyik gyilkos kirohan a teremből, a másik olvassa tovább a könyvét. Ezután a diákok vallomásai kezdődnek. Közben arról is képek kapunk, a továbbiakban hogyan zajlik az osztály élete. A tanárnő csak a film végére, a nézővel párhuzamosan érti meg a gyilkos motivációját. Megértés helyett azonban az információt arra használja fel, hogy a lehető legkegyetlenebb legyen a bosszú, mint Orwell regényében az a bizonyos ajtó, ahol a legfájóbb pontra kell ütni a legnagyobbat.  A Vallomások lényegében úgy működik, mint egy metafilm. A filmstílus annyira végletes (leginkább esztétizált), hogy szinte nem is egy filmet látunk, hanem az összes iskolás-bosszúfilm lecsupaszított eszenciáját.

http://www.fareastfilm.com

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com