Magazin

Franchise, streaming, filmalap és a hashtagek – Ilyen volt a filmvilág elmúlt 15 éve

A hashtag ereje – #OscarSoWhite, #MeToo és a reprezentációs mérföldkövek

A filmkészítés a történelem nagy részében elsősorban a fehér férfiak játszótere volt, a szakmában dolgozók nemi és etnikai diverzitása pedig vagy stagnált vagy csigalassúsággal növekedett hosszú évtizedeken keresztül. Azonban az elmúlt 15 év – és azon belül leginkább az elmúlt öt év – gyökeres változásokat okozott. Habár arányaiban továbbra is többségben maradtak a fehér és férfi alkotók, egészen átalakultak a diverzitás és a reprezentáció fontosságáról, illetve eladhatóságáról alkotott elképzelések. 

Kiszínesedő Akadémia

A 15 évvel ezelőtti, 2006-os Oscar-díjátadó történelmi jelentőségű volt, hiszen Ang Lee lett az első ázsiai direktor, aki elnyerte a rendezői szobrot, ráadásul a két meleg férfi szerelméről szóló drámáért, a Túl a barátságonért. Akadtak még fontos mérföldkövek az elkövetkező évek gáláin, köztük Kathryn Bigelow 2010-es győzelme, aki A bombák földjénért első nőként nyerte el a rendezői díjat. Ám ezek a sikersztorik nem hoztak magukkal látványos változást, és 

bár sokan, sokszor kritizálták a fehér férfi alkotókat és a róluk szóló történeteket előnyben részesítő Akadémiát, az igazi változás katalizátora végül egy hashtag lett. 

2015 januárjában, a húsz fehér színészből álló jelöltlista meghirdetése után April Reign nemtetszését kifejezve megalkotta az #OscarSoWhite hastaget, amit az Akadémiát kritizáló tweetje nyomán tömegek kezdtek el használni.

A kritikus hangok ezúttal eljutottak az ekkor még túlnyomórészt öreg fehér férfiakból álló Akadémiához, ami elkötelezte magát amellett, hogy női, etnikai kisebbségbe tartozó, valamint külföldi tagokkal bővíti sorait, és ez nem bizonyult üres ígéretnek. 2016-tól kezdődően minden évben többszáz taggal növekedett az Akadémia: megkezdődött a ráncfelvarrás és a diverzitásnövelés olyan izgalmas új nevekkel, mint Awkwafina, Xavier Dolan vagy Jordan Peele. Ennek eredményeként, míg 2015-ben az Akadémia tagjainak 25%-a volt nő, 2020-ra ez a szám már 33% volt, az etnikai/faji kisebbségekbe tartozók száma pedig 10 százalékról 19 százalékra növekedett.

A változásra való törekvés minden évben érzékelhető volt a jelöltek listáján is, 

amire sorra kerültek fel olyan alkotások, melyek aligha állhattak volna távolabb a tipikus Oscar-filmekről alkotott képünktől: a Tűnj el!, a Roma, a Lady Bird vagy A víz érintése nemcsak témájukban és formanyelvükben tértek el a megszokottól, az alkotóik sem a fehér férfiak sorából kerültek ki. 

A víz érintése (2017)

A reform első nagy látványos eredménye már a folyamat kezdetén, 2017-ben bekövetkezett, amikor az A-listás fehér sztárok nevével fémjelzett, a klasszikus hollywoodi korszakhoz címzett szerelmeslevél Kaliforniai álom helyett az afroamerikai Barry Jenkins fekete színészekkel forgatott, homoszexuális fiúról szóló független filmje, a Holdfény nyerte a legjobb filmnek járó díjat – a helyzet történelmi jelentőségét erősítette, hogy egy orbitális Oscar-fiaskónak köszönhetően Jenkins és csapata szabályosan kivették a régi rendszert képviselő musical alkotóinak kezéből a díjat. Hasonló reprezentációs mérföldkőnek lehettünk tanúi 2020-ban, a dél-koreai Élősködők Oscar-esőjét látva.

Hangot kapnak a női alkotók 

Ugyanennek az évnek a végén egy sokkoló botrány nemcsak Hollywoodot, hanem az egész világot is örökre megváltoztatta. Amikor kiderült a befolyásos filmproducer Harvey Weinsteinről, hogy a hatalmával visszaélve színésznők sokaságát szexuálisan bántalmazta és kettétörte a karrierjüket, az ügy hatására világszerte nők millió osztották meg saját történeteiket – melyhez az aktivista Tarana Burke eredetileg 2006-ban létrehozott #MeToo hashtagjét használták. Az ebből fakadó társadalmi önvizsgálat túlmutatott a szexuális erőszakon; előtérbe kerültek az egyéb, nőket és a kisebbségekbe tartozókat érintő, a rasszizmusból, szexizmusból és homofóbiából fakadó rendszerszintű problémák is. 

Hollywood pedig ezen problémák leglátványosabb megtestesítője volt. 

A szexuális zaklatásos ügyek napvilágra kerülése mellett hirtelen fokozott figyelmet kaptak az olyan kérdések is, hogy például miért van ilyen kevés női rendező vagy miért kapnak sokkal nagyobb gázsit a férfi színészek. A stúdiók, a filmfesztiválok és szakszervezetek különböző intézkedésekkel, például kvóták bevezetésével, szerződésmódosításokkal és mentorprogramokkal kezdtek el dolgozni azon, hogy könnyebben áttörhető legyen az a bizonyos celluloidplafon a női alkotók számára. 

Wonder Woman (2017)

A számok tekintetében nem történtek forradalmi változások: a 250 legtöbbet hozó 2020-as hollywoodi filmek mindössze 18 százalékát rendezte nő és az egyéb filmes háttérmunkák (pl. producerek, vágók, operatőrök és írók) végzők körében 23 százalék volt a nők aránya. Ugyanakkor több látványos sikert könyvelhettek el a női filmkészítők az elmúlt években. 

Míg évtizedekig alig mertek a stúdiók nagyköltségvetésű filmet nőre bízni, az utóbbi években számos blockbustert hoztak tető alá. Például Chloé Zhao az Örökkévalókat, aki idén még Oscar-történelmet is írt az első ázsiai származású nőként, aki elnyerte a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat (A nomádok földjéért). A két legnívósabb filmfesztiválon is a női rendezők győzedelmeskedtek idén: Julia Ducournau Titánja Cannes-ban nyert Arany Pálmát, Audrey Diwan L’Evénement című abortuszdrámája pedig Velencében kapta meg a fődíjat ahol a legjobb rendezésért a veterán üvegplafontörő Jane Campiont díjazták A kutya karmai köztért, aki a mostani Oscar-szezon egyik fő esélyese is. 

A láthatóvá váló diverzitás

De nemcsak a javuló statisztikai adatokon és a rangos díjakon látszik meg a változás, hiszen az utóbbi években dőlt meg az a feltételezés is, hogy a diverzitás ne lenne eladható. A Wonder Woman és a Marvel Kapitány megmutatta, hogy női szuperhősökkel is lehet kasszát robbantani, a Fekete Párduc, a Kőgazdag ázsiaiak és a Shang-Chi pedig bizonyították, hogy nemcsak a fehér emberek sztorijaira kíváncsiak a nézők. Ne legyenek kétségeink, a producerek elsősorban nem társadalmi felelősségvállalás gyanánt fektetnek be a diverz szereplő- és alkotógárdás filmekbe, hanem mert a számok is azt mutatják, hogy erre van igény. 

Ennek a folyamatnak persze megvannak a maga túlkapásai is. 

Állandó vita folyik arról, hogy túl messzire ment-e az úgynevezett „cancel culture”, és a politikai korrektség is néha olyan abszurd méretek tud ölteni, hogy például lekerül az Elfújta a szél az HBO Max streamingszolgáltató kínálatából. Az autentikus ábrázolásmódra való törekvés miatt megindult egyfajta gettósítás, ami csak a nőket tartja alkalmasnak a női sztorik elmesélésére, illetve a fekete alkotókat a feketékről szóló filmek elkészítésére. Ezzel hosszú távon senki nem jár jól, ahogy azokkal a felszínes filmekkel sem, amik olcsó marketingfogásként használják a progresszivitást ebben a Disney élen jár. 

Bár sokan vizionálnak elnyomott fehér férfiakat, erről egyelőre szó sincs: a filmipar továbbra is túlnyomórészt az ő terepük. Egy 2020-as felmérés szerint Hollywood legnagyobb mozgóképgyártóinak (Disney, Warner Bros., Netflix, Amazon, stb.) vezetése 82%-ban férfiakból és 91%-ban fehérekből áll – de a filmkészítők és a szereplőgárdák tekintetében már sokkal diverzebb a kép. A következő 15 év nagy kérdése, hogy ez a trend milyen irányba halad tovább, de amiatt nem érdemes aggódni, hogy munka nélkül maradnának a filmipar fehér férfijai. Csak a környezetük válik egyre változatosabbá. (Rácz Viktória)

Következő, egyben utolsó fejezetünk a magyar film elmúlt 15 évét mutatja be.

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com