Magazin

Rémkirálynő – Floria Sigismondi videoklipjei

Az olasz származású kanadai rendezőnő, Floria Sigismondi meghatározó egyénisége volt az utóbbi 15 év videoklip-készítésének. Lehengerlő vizualitásával egy rá jellemző, saját világot épített fel, amire csak azért nem használhatjuk az összetéveszthetetlen jelzőt, mert annyira nagy hatást gyakorolt másokra, hogy máig előszeretettel másolják. Fincherrel, Spike Jonze-zal, vagy Gondry-val ellentétben ő még mindig kitart a zenés klipeknél és nem csábult át a játékfilmek világába – csak egy nagyon kicsit. Írásomban videóinak legjellegzetesebb, visszatérő motívumaira szeretném felhívni a figyelmet. Nézzük meg, mi teszi őt egyedivé.

A világ

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

„Megkínzott lelkek és omnipotens lények által lakott entrópikus alvilágok” – ahogy a rendezőnő saját klipjeit jellemzi. Bizarr, szürreális díszletek között játszódik számos videója. Feldúlt, lerombolt helyeken, amikből minden szép kiveszett, egyedül a pusztulás szépségét csodálhatjuk. Sigismondi behatárolhatatlan rémálomvilágainak furcsaságait felsorolni egymaga kitenne egy egész cikket. A perverz laboratóriumtól (Marilyn Manson: Tourniquet) a német expresszionizmus ihlette stilizált lidércnyomáson (Harem Scarem: Blue) keresztül posztapokaliptikus hamuvilágig (Sigur Rós: Untitled #1 (Vaka)) mindent megtalálunk, míg végül eljutunk oda, hogy a Föld egy szemétdomb, amin minden élet kihalt (Katy Perry: E. T.). És ezek még csak a beazonosítható helyszínek. A The Beautiful People című Marilyn Manson számhoz készített disztrópikus látomás, vagy a Supermassive Black Hole álomvilága logikai úton már nehezebben felfejthetőek. A belső terekben gyakran minden romokban hever, a tapéta rég lepergett már, a falak omladoznak, és a tárgyak is mintha egy boldogabb korból maradtak volna ott. Emblematikus példája ennek a 4 Ton Mantis Amon Tobin-tól, vagy a Blue Orchid című White Stripes videó. Marilyn Mansont annyira lenyűgözte ez a stílus, hogy első együttműködésük óta többé-kevésbé máig ez határozza meg klipjeit és image-át.

A tárgyak

Sigismondi rendszerint telített kompozíciókat alkot, nagyon zsúfoltak a képek, nem ritkán mindenféle bizarr eszköz kap helyet rajtuk. A hatás fokozásának érdekében előszeretettel halmoz ugyanabból a tárgyból sokat egy képre. A The Beautiful People-ben próbababák kezei, eltorzított fejei láthatóak, a Shivaree együttes John, 2/14 című számában az erdő fáira rózsaszín fűzőket húztak, a Living Things egy gramofonokkal teli szobában játszik a Bombs Below első változatában, valaki egy óriási húst cibál le a lépcsőn a Dead Man Walking-hoz készült David Bowie klipben. A leggyakrabban visszatérő elemek a fotók és a babák, bábuk. Az előbbieket részben magyarázhatja, hogy Sigismondi fényképezéssel is foglalkozik, de ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy mindkettőnek erős nosztalgikus töltete van. A John, 2/14-ben zsinóron lógatott fekete szárnyas játékbabák köröznek az erdőben, az Incubus Megalomaniac klipjében olajjal itatnak egy babát, a Broken Boy Soldier című Raconteurs videó főszereplője pedig egy magát fokozatosan összerakó katonabábu. Ezek a tárgyak még az utolsó pár év munkáiban is (jelzésszerűen) visszaköszönnek, pedig ott már éles váltás érezhető, a szürreális víziókat sokkal tisztább történetmesélés váltotta fel.

Az emberiség felszámolása

Ezeket a néhol halódó, a pusztulás szélén álló, máshol egyszerűen csak futurisztikus világokat, amiknek a végpontja az E. T., torzszülöttek népesítik be. Az egyediség és az egyéniség jóformán kihaltak. Sigismondi legfontosabb eszköze ennek bemutatására az emberi arc megsemmisítése, elrejtése, megváltoztatása, amire sok stratégiát dolgozott ki. A legelső videóktól majdnem mindig láthatunk maszkot vagy álarcot, esetleg jelmezt. Leonard Cohennek készített klipjében az embereknek gyurmafeje van. A Shivaree videóban, az Incubus Talk Shows On Mute című számában, Fluffy-tól a Black Eye-ban, valamint a Tea Party The River nevű klipjében emberek állatmaszkokat viselnek. A Save Me-ben, egy szintén a Tea Party-nak készített korai videóban, valamint a Die By The Drop című The Dead Weather klipben a törzsi maszkok kapnak szerepet. A 4 Ton Mantis variációja a maszkra, hogy stop-motion technikával „kivágja” az emberek arcait, majd ezt eltávolítva egy másik arcot fed fel, ami néha ugyanannak a személynek az arca megváltozott mimikával, máskor egy új ember arca. Az Incubus Megalomaniac-jéhez forgatott klipben a sasfejű politikus sorra megeszi a halfejű embereket. A Supermassive Black Hole sok különféle maszkot mutat meg: bagolyálarc is van, a Muse együttes tagjai saját arcuk ruhaanyagra nyomott változatát hordják, és feltűnik még egy csuklyás tükörálarcos alak is (aki a Die By The Drop-ban visszatér). Előfordul, hogy nem elrejti az embereket valami mögé, hanem megtöbbszörözi őket és ezáltal fosztja meg a zenészeket egyediségüktől. Ez történt David Bowie-val (Little Wonder, amiben az akkori Bowie mellett feltűnik Ziggy Stardust is), Sherly Crow-val (Anything But Down, itt az énekesnő két alteregója fizikailag össze van kötve egymással) és Barry Adamsonnal (Can’t Get Loose, ebben a múlt és a jelen játszanak egymásba).

Gépies báj

A fenti emberietlenítő technikákhoz kapcsolódik a rendezőnő vonzalma a természetellenes, vagy szaggatott, mechanikus mozgások iránt – különösen, ha emberek végzik azt! Ez további bizarr kreatúrákhoz és helyzetekhez vezet. Marilyn Manson a Tourniquet klipjében egy felhúzható-zenélős játék körbetáncoló balerinájához hasonlítható teremtményt készít magának. Bowie a Little Wonder végén marionettbábuként csuklik össze. De említhetném a Black Eye mechanikus mozdulatait, vagy a Fighter (Christina Aguilera) három tüllszoknyás statisztájának minden rezdülését, esetleg Jack és Meg White robotszerű dinamikusságát a Blue Orchid-ban. Az elidegenítés csaknem teljessé válik ezzel a lépéssel, hogy az ember megszűnik emberi lenni. De még mindig nagyon úgy néznek ki, mint az emberek, ezért nem akarunk lemondani róluk. Ezt is a Muse-videó radikalizálja a legtovább, akárcsak a maszkokat. A tetőtől talpig ruhába öltöztetett figurái már csak körvonalaikban és néhány gesztusukban (kávézás, távcsőbe nézés, albumlapozgatás) hasonlítanak emberekre, kígyószerű táncuk, legmélyebb ösztönökből jövő vonaglásaik már tisztátalan érzések amorf formát öltött megjelenítődései. Nem csoda, hogy öltözéküket levetve tátongó fekete lyukakká lesznek. Egy sor konvencionálisabb videoklip következett ezután, a legfrissebb munkákban viszont érdemes megfigyelni, ahogy megfordul a helyzet és nem az emberek válnak tárgyakká, gépekké, hanem a gépek emberekké. Ezt látjuk a már említett Katy Perry videóban, illetve a Har Megiddo-ban. Utóbbi főszereplője szenvedélyesen szereti az autóját ebben a már-már pornográfnak minősülő alkotásban. Beszédes módon az „aktus” végén az élettelen kocsi magától lekapcsolja fényszóróit, míg az élő, meztelen férfi mozdulatlanul fekszik a földön.

Állatok és vallás

Az életműben a különböző állatok szerepe az álarcok jelentőségéhez mérhető, ugyanúgy szinte mindig jelen vannak valamilyen formában. Leggyakrabban madarak tűnnek fel, de a horrorisztikus klipek állandó vendégei a különféle bogarak, férgek, kukacok is. Szerepük sokféle lehet, nem egységes, igazából mindig az adott klip dönti el. Az Anything But Down egyiptomi kopasz macskái egyszerűen csak sokkolnak, az Untitled #1 (Vaka) hamuval belepett fehér galambja a világ pusztulására hívja fel a figyelmet, akárcsak az E. T. tévéfelvételei, a Living Things zenekar Bom Bom Bom videója cirkuszi állatokat zúdít a városra (legjobbak az elektromos vezetéken egyensúlyozó oroszlánok), a katonabábunak pedig erdei állatok segítenek összeszedni a darabjait a Broken Boy Soldier-ben. Még csak nem is kell mindig igazi, élő állatoknak lenniük, lásd például a Bombs Below első videójában a kitömött fácánokat, vagy a 4 Ton Mantis óriási fémsáskáját. A maszkoknál már megemlítettem, hogy néha az emberek bújnak állatjelmezbe. A Talk Shows On Mute történetében az állatok (valójában kosztümös emberek) vették át az uralmat a Föld felett és egy „Stupid Human Trix” nevű tehetségkutató show-ban fellépő szánalmas embereken szórakoznak.

Alkalmanként (annál azért gyakrabban, hogy véletlennek tekinthessük) megjelennek a keresztény vallás rekvizitumai a képeken. Silent Hill teremtményeihez hasonló, fémálarcos apácák a Can’t Get Loose-ban, Jézus-festmény egy lepukkant szobában a Black Amour-ban, Jesus Saves neonfelirat és tisztelgő Hitler egy képen a Megalomaniac-ben vagy ugyanitt a glóriás Führer. A vallási jelképek tehát mindig kifordítva, vagy oda nem illő kontextusban jelennek meg. A Living Things két klipjében is ugyanezzel játszik: az I Owe címűben a háttérbe vannak kivetítve a Jesus Saves és a We are all sinners jelmondatok. A legszebb példa azonban a Bombs Below második verziójában található. A háborúellenes klipben Szűz Mária áll egy atombomba mellett. Aztán vágás, és már nem Máriát látjuk, hanem ugyanolyan kék színű ruhában egy táncosnőt, aki a bombán lovagol. Az istenhit soha nem lép központi témájává a videóknak, és nem is mondanám Sigismondit vallásellenesnek, csak egy bizonyos fokú szkepticizmust érzek a részéről. Ide tartozik (egy másfajta vallásként) az ugyanilyen negatívan ábrázolt fanatikus tömeg őrjöngése. Az emberek hisztérikusan ordítoznak, kezüket vezetőjük felé a magasba emelik, nincs már saját akaratuk, csak csordaszellemük. Ennek lehetünk szemtanúi a Beautiful People-ben, vagy a Billy Talent szám, a Red Flag Sigismondihoz képest atipikus klipjében. A Megalomaniac-re is ugyanez igaz, de ellentétes előjellel, a tömeg a vezető ellen emeli fel kezét, viszont a kísérő jelenségek ugyanazok.

Technika

Bár a videoklip-rendezés bizonyos értelemben ugyanolyan hivatás, mint a filmkészítés, előbbit mégis inkább nevezhetjük játszótérnek utóbbi szigorúbb kötöttségei mellett. A klipek az igazi terepei a kísérletezésnek, Sigismondi is rengeteg mindent kipróbált. Videóinak színvilága két véglet között mozog: barnás, szürkés, fakó árnyalatok (4 Ton Mantis, Die By The Drop, Har Megiddo), vagy éles, rikító színek (Dead Man Walking, Bom Bom Bom). A gyorsítások-lassítások, kimerevítések, visszafelé játszások alapfogásnak számítanak, valószínűleg minden videoklipes dolgozott már velük. A Get Up című Amel Larrieux klip ezeknek az időmanipulálási eljárásoknak a tárháza. A legtöbben a rángatott, kapkodó kameramunkát, gyors svenkeket kötik a rendezőnő nevéhez, amit a Beautiful People-ben használt legelőször. Én csak annyit tennék ehhez hozzá, hogy bár fontos, de közel sem egy agyonhasznált trademark, leginkább a horrorklipjeiben veti be, és az utolsó 5 év munkáiban már nem is nagyon használja. Ebben persze szerepe van a videoklipes forma folytonos változásának is. Még ebben a közegben is viszonylag szokatlanok a Beautiful People fejjel lefelé fényképezett, vagy a Little Wonder és a Blue Orchid 90°-ban döntött képei. Szokatlan gesztus a képkeret átformálása is. Osztott képmezővel még csak-csak találkozunk (Sigismondinál lásd: 4 Ton Mantis, Get Up), de a teljes keret lecserélése például diakockára (I Owe), vagy ovális tévéképernyőre (Talk Shows on Mute) ritkaságszámba megy. Fontosnak tartom még kiemelni a rengeteg animációs technikát, mint visszatérő elemet, legyen az 3D- és fotóanimáció filmfelvételekkel (4 Ton Mantis), pixilláció (The Cure – The End of the World), rajzanimáció és film keverése (Bom Bom Bom), esetleg fotó, rajz és film együtt (Megalomaniac), vagy báb- és fotóanimációs hibrid (Broken Boy Soldier). Hogy máshogy lehetne megcsinálni, hogy öt balettcipős, női lábú, repülőgépszárnyakkal felszerelt Adolf Hitler szelje át az eget? Hogyan fagyna Robert Smith kezére egy jégtömb, mikor benyúl a fagyasztóba egy almáért?

Kirándulás a film világába

Fenti párhuzamomat a filmesekről és a kliprendezőkről támasztja alá, ha Sigismondi zenés videóit eddigi egyetlen játékfilmje, a The Runaways mellé tesszük. Ez persze nem jelenti azt, hogy filmben képtelenség innovatívnak lenni, sőt, a filmesek rengeteget köszönhetnek Jonze-nak vagy Gondry-nak, hogy csak a legismertebbeket mondjam. Bár a Runaways zenei felhozatala erős, de a klipjei alapján Sigismonditól elvárt formabontó megoldásokat csak kis adagokban tudta importálni. Nincsenek benne erős szimbólumok, igazán felforgató tartalmak, teátrális beállítások. Kaptunk viszont egy hozzáértően összerakott életrajzi filmet két coming-of-age sztoriba oltva. Talán a „valós történet alapján” lehetett a művésznő érve a konvencionális felvételi mód mellett. Igazán kíváncsi vagyok, mit tudna kihozni egy fiktív történetből. Addig is, ha bömbölő zene mellé groteszk és deviáns látványosságra vágyunk, Floria Sigismondi videoklipjei jó választásnak bizonyulnak.

Munkáinak listája itt olvasható.

Horváth Balázs

Még nem írt bemutatkozást, de hamarosan fog, megígérjük.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés