Rudyard Kipling mesekönyvében, A dzsungel könyvében más történetek is vannak Mauglié mellett. A változatos, egymástól független mesék megerősítik és árnyalják Maugli történeteinek világképét: az egész világra kiterjesztik az ember-állat harmonikus együttélésének eszméjét. Érdemes adni nekik egy esélyt!
Ha mégis felfigyelünk rá, hogy A dzsungel könyve nem ér véget Mauglinál, a többi történetre talán csak egyfajta kiegészítésként, pótlékként tekintünk. Az én családomban legalábbis így volt: az agyonolvasott, zöld fedelű könyv felénél nem jutottunk tovább, pedig a mauglimentes történetek körülbelül ugyanannyi helyet foglalnak el benne, mint a legismertebb fejezetek. Az persze már kiadó döntés, hogyan helyezik el egymáshoz képest a „fejezeteket”: ebben a kiadásban előbb Maugli történeteit olvashatjuk végig, aztán ha nem értük be ennyivel, jöhet Riki-tiki-tévi és a többiek.
Pedig Kipling koncepciója nem egészen ez volt: a történetfüzér eredetileg két kötetben jelent meg (The Jungle Book, 1894; The Second Jungle Book, 1895), és mindkettőben voltak a mauglis történetek és a másmilyenek. Azaz Maugli története nem összefüggő mese, hanem tematikusan összekapcsolható novellák csoportja. Ma mégis úgy tekintünk rá, mintha egyetlen, fejezetekre szabdalt mese lenne.
Mégsem kell senkinek szégyenkeznie, aki most hall először Kis Tumájról vagy Purun Bagátról. Nem véletlen, hogy ezek a történetek kevésbé ismertek. Mindegyikük különleges, mégis hiányzik belőle az a speciális minőség, az a sűrű gondolatiság és részletes kidolgozottság, ami Maugli történetét olyan vonzóvá teszi. Hiába próbáltam úgy olvasni a Maugli-meséket, hogy ezek is csak önálló „novellák”, nem ment: hasonló érzésem támadt, mint ami a legnagyobb fantasyk olvasásakor fog el. Tehát biztos voltam benne, hogy amit olvasok, az csak a jéghegy csúcsa, a világ láthatatlan részei is pontosan ki vannak dolgozva az író fejében, a történet pedig tetszőlegesen bővíthető. A Vadon Törvénye vagy az ehhez hasonlóan nagy kezdőbetűkkel írt, tehát szimbolikus tartalmat sugalló fogalmak olyan biztos hátteret adnak a történetnek, ami a többi, ettől független novellából hiányzik.
De akkor mégis mi van bennük? Ezek a történetek is az állatok és emberek egymás mellett éléséről szólnak, ami a legtöbbször békés, partneri kapcsolat. Maugli sajátos, zavaros határhelyzete természetesen hiányzik belőlük; a kidolgozottság mellett nyilván ez a megdöbbentő történetelem adja a Maugli-történetek népszerűségét. Ezeknek az elbeszéléseknek a fókuszában néha az emberek, máskor az állatok állnak, de mindkét fél reflektál a másikkal való kapcsolatára. Egyedül A fehér fóka című történet sokkol a kegyetlen fókavadászok rémképével – itt a címszereplő, kiválasztottként kezelt fóka küldetése, hogy ember nem járta helyet találjon a bolygón, ami szinte lehetetlennek tűnik. Érdekes viszont, hogy a Kvikvern című történetben megfordulnak a pólusok: itt az eszkimók lesznek a hősök, a szánhúzó kutyák a társak, a fókák pedig egyszerű zsákmányállatok.
Akadnak meghökkentőbb variánsok is, például A krokodilus története, amelyben egy szentként tisztelt krokodil szemszögéből ismerjük meg Indiát – az állat természetesnek veszi, hogy neki jussa az ember, hiszen ő a folyó ura, akit meg kell ajándékozni. És ezt – legalábbis szerinte – a falusiak is elfogadják. A már említett Purun Bagát viszont remeteként olyan partnerséget alakít ki az állatokkal, amelyben kölcsönösen számítanak egymásra, s az állatok még fontosabb társai lesznek, mint a közeli falu lakói (aki szentként tisztelik őt).
Az is tanulságos, ahogyan India megjelenik a történetekben, hiszen a két fókás sztori kivételével mind itt játszódnak. Ezek az elbeszélések a realizmus és a „mesés kelet” fantasztikumának határán egyensúlyoznak. Az állatok sok elbeszélésben az emberek szolgálatában állnak, ez a viszony viszont nem szolgaságként, hanem szintén együttműködésként tűnik fel. Riki-tiki-tévi, a harcias mongúz egy angol család önkéntes házőrzőjeként küzd meg az életveszélyt jelentő kígyókkal; a Kis Tumáj és az elefántok tánca arra emlékeztet, hogy az elefántok könnyedén elszökhetnének az őket dolgoztató emberektől, mégsem teszik; A királynő szolgái pedig már a címében egyértelművé teszi, hogy az indiai hadseregben „szolgáló” állatok ugyanúgy Viktória alattvalói, mint az emberek.
Hamis idealizmus? Lehet. Mondhatjuk, hogy Kipling tovább bonyolította az egyébként sem problémamentes angol-indiai viszonyokat azzal, hogy az indiai állatokat is belekeverte a gyarmati képletbe. Mégis gyönyörű az a világ, amit felfestett – jó érzés belefeledkezni és kicsit elhinni, hogy tényleg létezhetett.
