Amennyire szomorkodtam csütörtök este, hogy a nemzetközi blokkok csak egyszer kerülnek levetítésre, és ezért az első számút nem lehet újra megnézni, annyira hálás vagyok ugyanezért a második után. Gonosz kritika következik.
Szóval, vannak olyan filmesek, akiknek nem lenne szabad kamerát adni a kezükbe. De még csak a forgatókönyvírást sem volna szabad rájuk bízni. Ha erre akarunk példákat keresgélni, akkor a Friss hús 2. nemzetközi blokkja ideális terepet nyújt. Pedig olyan csodásan indult. A kínai Butter Lamp (r.: Hu Wei) nagyon egyszerű, ám annál érdekfeszítőbb ötletével enged bepillantást a nomád tibetiek életébe: különböző, a civilizációtól elszigetelt hegyekben élő családokról készítenek „egzotikus” hátterek előtt fényképeket. Nem a történet az érdekes, hanem az, ahogyan az egyszerű emberek reagálnak a szituációra. Egyszerre mosolyogtatott meg és gondolkoztatott el. Ezek után arra számítottam, hogy ismét egy remek válogatást láthatok. Csakhogy döbbenetesen kezdett el romlani a színvonal.
Talán még a német Bigna Tomschin Blue Blue Sky című alkotása hozott egy kis felüdülést tündéri főszereplőjével, a 11 és egynegyed éves Mariával, aki úgy döntött, ezen a nyáron inkább nem szólal meg. Narrátorként persze be nem áll a szája, és felnőtteket meghazudtoló mélységű gondolatokkal bombázza a nézőt.
Na de a maradék… arra, kérem szépen, nehezen lehet szavakat találni. Az animációs műfajt a Clink című iráni szösszenet szégyenítette meg, a távol keleti lassú drámákat meg a főként francia színekben készült After the Winter. Az még hagyján, hogy nem feltétlenül kell, hogy egy filmnek jól kidolgozott története legyen, de legalább tartsa fent az érdeklődést. Nos, a Clinknek ezt még arra a röpke négy percre sem sikerült megvalósítania.
A legrosszabbak viszont a végére maradtak, hogy véletlenül se békéljen meg az egyre zabosabbá váló néző. Utolsó előttiként a Recklesst tekinthettük meg, ami nagyjából a játékidő feléig még egész ígéretesnek tűnt, csak aztán sajnos egy óriási kliséhalmazzá kerekedett, ráadásul a rosszabbik fajtából. A 2 napra egyedül hagyott testvérpár (egy 10 év körüli fiú és 15 éves nővére) strandolni mennek, ismerkednek, majd két fiúval kötnek „barátságot”. Míg kisöcsit elküldik a boltba, a lány hirtelen orgiába kezd a srácokkal, és figyelmetlenségének köszönhetően szörnyű tragédia történik. Majd végül mindezt a rendező „szerető és gondoskodó nővérének” ajánlja, arra az esetre, ha maga a film nem lett volna önmagában is elég kínos.
És végül jött az Electric Indigo. Próbálok kutatni a gondolataimban bármiféle pozitívum után, de sajnos nem sok sikerrel: csapnivaló színészek, hihetetlenül blőd sztori, kínos próbálkozás, hogy valamivel megmentsék, vagy legalább érdekessé tegyék az eseményeket és nevetséges befejezés, ráadásul mindez amatőr képi világgal. Mintha megpróbáltak volna valami polgárpukkasztó, extrémen-liberális sztorit vászonra vinni, de még arra sem jöttem rá, hogy ez propaganda, vagy antipropaganda akar-e lenni.
Nagy általánosságban a blokk filmjei az „ezek a mai fiatalok” felkiáltással lenne fémjelezhető. Egyrészt mert szinte valamennyi történet a sorból kilógó, lázadó, „erkölcstelen” gyerekekről/fiatalokról szólt, másrészt mert a szekció mutatja, hogy a mai fiatal amatőr filmesek között még az anyagi finanszírozás ellenére is rengeteg rossz alkotás születhet… és születik is.
