Magazin

Friss Hús 2015: Profi! (Magyar versenyfilmek III-IV.)

agape2Micsoda öröm: meglepően magas minőségű rövidfilmek szerepelnek a Friss Hús magyar blokkjaiban. Depresszívek, persze. Alig csillámlik ki valami öröm. De jók – nagyon jók!

Profi! Ez az egy szó foglalja össze legjobban a Friss Hús harmadik és negyedik magyar blokkjának felhozatalát. És micsoda szép szó ez! Mert éppen a profizmus hiányzik általában a hazai alkotásokból: a filmszerű szinkron, az életszerű (vagy annak hiányában legalább izgalmas) forgatókönyv, a zörejezés, a képminőség…

Ez nem sznobéria. A hiányuk kizökkenti a nézőt és elidegeníti a filmtől. De itt, a Friss Hús szemléjén, végre nem volt okunk panaszkodni. Attól persze még akadtak jobb és gyöngébb alkotások.

A két blokk legerősebb darabja a Betonzaj volt; esélyesnek tartanám a végső díjra is, Kovács István pedig sürgősen kapjon nagyjátékfilmet! De mellette ott áll a lenyűgöző Agapé is: Bánovits Ottó, ha nyerne, inkább művészi szépségével érdemelné ki. Kiemelkedik még a mezőnyből a technikás Hetvenes. És a többi filmre is igaz: valóban örömteli módon színvonalasak. Érdemes magyar rövidfilmeket nézni!

 

Frusztráció (Kopasz Milán, 3’)

A srácot a buszon minden frusztrálja, a világban meg önmagában is. Ez nem újdonság: pontosan ugyanezt látom akkor is, amikor én buszozok. Megoldásként mosolyogni szoktam. De azért engem is lehet frusztrálni. Például azzal, ha nem értem, miről szól egy film. Még pontosabban: ha nem tudom, hogy vajon én nem értem, vagy a film nem bírja elmondani.

Az animációs elemekkel tűzdelt élőfilm jó hangulatjelentés azokról a napokról, amikor minden bosszant. Semmi több. Szerencsére három perc nem is túlzás erre.

frusztracio

A telep (Csoma Sándor, 27’)

Szocio-krimi? A telep egyszerre dolgozik panelproli-sztereotípiákkal és krimi-sablonokkal; eredetiség egyikből sem támad, de a sztereotípiákat és a sablonokat legalább rendesen felmondja. A megvalósítást nem érheti sok kritika: jól fényképezett, jól játszott, értelmesen rendezett jelenetek, legfeljebb egy kis dobozhang. Csak hát kétszer olyan hosszú a film, mint kellene… Semmi érdemleges tartalom nem veszne el, ha huszonhétről tizennégy percre csökkenne a futásidő.

Ami viszont gyönyörű a filmben, az a különböző történetszálak intuitív elmesélése – különösen a végkifejleté. Semmi szájbarágás, annál több rejtvény és utalás: így kell a nézőt felnőttnek megbecsülni! És így kell értelmes forgatókönyvet írni. Sok-sok magyar film példát vehetne róla.

A telep

Bestiárium (Kruppa Noémi, 1’)

Animáció. És ha egy animációs fesztiválon indulna (mondjuk, az Anilogue-on), ez adná a versenyprogram gyönge közepes vonulatának egy darabját. Győzni esélye se lenne.

Az átalakuló emberkék animációs minősége elfogadható, de nem túl fantáziadús és nem is túl technikás. Maga a – hm, történés? allegória? – nos, maga a dolog, ami a film, tipikus egyetemista ötletbomba: gondolatkeltő, de igazán megérdemelné a jobb kidolgozást. Lehetne érvelni mellette, de nehézkesen.

 

Agapé (Bánovits Ottó, 22’)

Még most is megborzongok, ha visszagondolok az Agapéra: ez a rövidfilm mély érzelmeket csalogat elő. Technikai tökéletessége, erős színészi játéka mind ezt az egyetlen, alázatos célt szolgálják.

„A film a mai Magyarország tanyasi életével foglalkozik, azon utolsó helyekkel és emberekkel, akik életében »megállt az idő«” – írja az összefoglaló. Lukáts Andor az idős tanyasi férfi és Lázár Katalin a felesége szerepében hiteles elevenséggel ábrázolják ezt az életet. És ennek az életnek a kockázatát. A hallgatás és a magány szépségét és árát.

Az Agapé sok szempontból gyönyörű. Gyönyörű a keresztviselés allegóriája. A két öreg egymás mellett. A kifejezett és a felkeltett érzések. És gyönyörű a képi világ; az Agapé olyan művészi profizmussal alkotta meg az egyébként szürke tanyasi világ látványát, ami több, mint ritkaság: egyedi.

agape3

A paradicsom (Bán Attila, 13’)

A paradicsom egyszerre hely és növény, és erre a kettős értelemre játszik rá a film – játszik, mert ez a kis szürreál-komédia egy percig sem komoly, legfeljebb a háttere az. A konfliktus egy lerúgott növénytő, a megoldás tükrökből áll, a sebet ragasztószalaggal fogjuk össze, és nem beszélünk közben egy szót sem.

Furcsa kis vígjáték ez. Egy konstruált világ, afféle mese-szabályokkal, de nagyon valóságos helyszínen (lerobbant pesti gangos bérház; mi az ördög van sorozatban ezekkel a depresszív helyekkel?) – és valóságos emberekkel. Akik csak egy paradicsomra vágynak. Vagy a paradicsomra.

 

Betonzaj (Kovács István, 30’)

Dia női kick-box harcos. Egyetlen bajnoki meccset kell megnyernie, és sínre kerül az élete. Mert az élete egyébként a magyar nyomor: A telepben is ábrázolt panel-élet, bunkó szomszédokkal, futással az árkádok alatt, hálapénzt leső orvosokkal. Kicsit ismét sztereotip, de kevésbé hangsúlyosan, mint A telepben.

A hangsúly itt a minden személyes problémán felülemelkedő elszántságon van. Dia keményebb a környezeténél, nem rettentik el a gúnyolódók, és felülemelkedik saját, esendő testén is, szeretetlen anyja hidegségén is. A Betonzaj csodás jellemrajz egy olyan lányról, aki Clint Eastwood millió dolláros bébijének hazai alteregója – szegény, rossz családból, mérhetetlen kitartással.

A film technikailag is kifogástalan, néhol egyenesen ámulatba ejtő. A harci jelenetek beleillenének egy sokmillió dolláros amerikai boxfilmbe. Sztarenki Dóra játéka hibátlan, teljesen őszintén párba merném állítani Hilary Swankkel. A Betonzaj ámulatba ejtő alkotás: erős, ütős, és sosem viszi túlzásba önnön hatásosságát. Az ilyen filmek után kezdi az ember nagyon-nagyon remélni, hogy a rendező előbb-utóbb nagyjátékfilmek lehetőségét is megkapja.

Betonzaj

 

Fasírt (Hartung Attila, 14’)

Örkény-egyperces negyedórára felfújva, és mégis jó! Haumann Péter és Margitai Ági kettőse dominálja ezt a fekete komédiát, ahol valóban nem mindegy, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy ben­nün­ket darálnak-e meg; a szeretetben-gyűlöletben élő idős házaspár lelki válságát merész vágásokkal és idősík-eltolásokkal ábrázolja a kisfilm, hogy aztán a végére sajnos lelassuljon – de a szürrealitásából mit sem veszítsen.

Arányérzék, humorérzék, és szerencsés kihasználása a filmes technikáknak: a Fasírt egy igen tudatosan elkészített versenyző. A roppant ügyes díszletezésen át a természetesen kiváló színészi játékig sok téren remekel a darab. Csak éppen az az ellaposodás a végére, az az utolsó pár perc… az nem hiányzik, mert csökkenti az utóhatást.

 

Hetvenes (Dombrovszky Linda, 29’)

„Mi lenne, ha?” Ez a legjobb, legalapvetőbb kérdés, amit egy spekulatív mű (regény, film, játék) feltehet. Szóval: mi lenne, ha a hetvenedik évüket megérő öregeket „elaltatnák” egy bizonyos kelet-közép-európai országban? Mi lenne, ha ez volna a törvény – tiltakozna-e bárki?

Dombrovszky Linda ál-dokumentumfilmet rendezett a kérdésből, híradó-bejátszásokkal, tévéstábbal, nyilatkozókkal a falu tenyérbemászó polgármesterétől a síkhülye tetkós ifjúproletárig. Műfajilag remekmű: ál-dokumentumfilmet keveset látni ennyire meggyőző technikával, és mégis ennyire finom, ügyesen eldolgozott öniróniával. Egyetlen, de annál nagyobb hibája ismét a vége. Nem csak elhúzódik a végtelenig – tíz percet ki lehetne irtani a filmből –, de még érzelmi töltetét is elveszíti. Ez a film kétharmad részt tömény zsenialitás, egyharmad részt pedig méla unalom.

Hetvenes

 

Szívradír (Csukás Sándor, Oláh Kata, 17’)

Gryllus Dorka szomorú-szexinővérke-szerepben: ennyi marad meg a filmből, pedig sokkal többre lenne hivatott. Magyar szociotripünk új állomása ezúttal egy lerobbant kórház, ami ugyanezzel az erővel lehetne Albániában is; a film fele a pergő vakolat előtt, a mocskos udvaron, a büdös alagsorban való mászkálás (igen szépen megkomponált képekkel, meg kell hagyni) – másik fele a gyász, sírás, halál. És egy kis kedvesség, ami úgy világít ki a filmből, mint a csillag.

A filmben „egy fiatal férfi és anyjának különös viszonya bontakozik ki” – nyilatkozta a rendező; bevallom, én ebből semmit sem érzékeltem. De egyáltalán! A férfi és a nővér viszonya, esetleg – az benne van. A férfi keserves, visszafojtott gyásza, esetleg. De ez is mind csak utalás, alig-játék, elfojtás: kevés.

 

Kiss Me Hard (Barta Árpád, 9’)

Hangulatfilm szerelmes sétákról, ahol még a városi aszfalt és rajta az utcazenész is szép lesz. Kabátról a fázó vállra, összerendeződő lépésekről. De a többi film legalábbis borongós (néhol egyenesen depresszív) vonulata után még ez a kis szerelmecske is jólesik.

Pedig nincs benne semmi rózsaszín. (Sőt, bármi, a városszürkén kívül.) Ami számomra azt fejezi ki: ez a normalitás, ez a világ rendje, amit semmilyen szivárványszínekkel nem szükséges kiemelni. Üdítő szemlélet a többi, kínlódással teli film után. Vajon miért ilyen kevés a pozitív élethelyzet a mostani kisfilmekben? Lehet, hogy ez az összesítés többet mond, mint a filmek külön-külön? Vagy csak könnyebb, nézőcsalogatóbb a negatívat ábrázolni?

 

Mese (Bertóti Attila, 7’)

Aranyos meskete a blokk záródarabja. Kisfiú mesét írna, de cserfes-okos kishúga ledumálja az asztal tetejéről; mesél rablóról, királyról, kovácsról és tűzoltóról és végül a kisfiúról is – a mesék pedig megelevenednek a vásznon, mint a fiúcska képzeletében.

A rövidfilm Danyiil Harmsz írása alapján készült. Az animáció stílusa megfontoltan gyerekes: elnagyolt ember- és állatábrázolás, élénk színek jellemzik, és átlengi a vidámság. Ahogy az egész, szemtelen kis filmecskét is. Jólesik. Ezek a gyerkőcök még semmit sem tudnak a koszló kórházfolyosókról.

Mese

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com