Magazin

Futballmozik I. – A játék

2010 nyara egy sporteseménytől hangos: a futball világbajnokságtól. Bár a mozik ez idő alatt sem a focista-filmekre telnek meg, itt egy kis áttekintés a futball-tematikájú filmekről. Első rész.

A világ legnépszerűbb sportja a foci, ez pedig a napjainkban oly meghatározó közvélemény-kutatások eredményeinek ismerete nélkül is egyértelmű. Nincs még egy játék, ami olyan hihetetlen mennyiségű embertömeget mozgatna meg, mint a labdarúgás, akár a befogadói, akár a sportolói oldal felől közelítjük meg a dolgot. Ha valaki nem játssza, minimum figyelemmel kíséri kisebb-nagyobb mértékben, de akit nem érdekel vagy egyenesen utálja, az sem zárhatja ki teljes mértékben az életéből. A foci mindenhol ott van: szponzorok dollárok millióit ölik egy-egy sztárba, hogy az az ő chipsükkel szaladjon ki a lelátóra az anyukájához, az ő kólájukat igya kiállítása után az öltözőfolyosón, hogy az olyan alap dolgokról, mint a sportszergyártók reklámjai már ne is beszéljünk. Elhatárolódni tőle tehát akármennyire is akarunk, lehetetlen – ez a tény pedig az oly szemfüles filmgyártók figyelmét sem kerülhette el.

Játékosok és szurkolók

Érdemes azonban már rögtön az elején két meghatározó oldalát megkülönböztetni a futball-tematikájú filmeknek: egyfelől a magával a sporttal, játékkal foglalkozó filmek csoportját, másfelől pedig a rajongói, szurkolói oldalt. Ez a felosztás némileg rokonítható a filmgyártásból ismert alkotói-befogadói oldallal, csakhogy itt maguk az alkotók és a befogadók válnak a filmek szereplőivé. A kettő közül elsőre talán a magával a játékosokkal foglalkozó alkotások tűnnek izgalmasabbnak, ám ha jobban utánajárunk ezeknek a filmeknek tisztán látszik, hogy a fiktív sportolók népszerűsége még csak a közelébe sem érhet a szárfutballistákat övező őrületes rajongásnak.

Fiktív sztárfocisták

Ízig-vérig “focis film” létezik ugyan, ám egyiket sem találjuk se a hollywoodi csúcsmozik között, se a bevételi listák élén. Ami oly népszerű az életben, a filmvásznon már kevésbé fogja meg az embereket, ennek pedig legfőbb oka, hogy az egy-egy kitalált játékos karrierjét, életét ábrázoló filmek sokkal inkább foglalkoznak a háttérrel, mint magával a játék ábrázolásával: az nem a színészek feladata. Itt a játék szépsége mellett az is számít, ami a színfalak mögött rejlik, nem lehet 90 percen keresztül ugyanazt a meccset “közvetíteni”. A legnépszerűbb focista-film, sőt, trilógia, a Góóól! a létező összes futballista-sémát felvonultatja egy kitalált mexikói játékos, Santi Munez segítségével. Szegénynegyedből jött kissrác, aki a grundon kezdte, hogy aztán a Real Madrid sztárfutballistájaként vezesse BL-győzelemre a galaktikusok csapatát – tipikus dél-amerikai sikertörténet. A Góóól! kizárólag filmes klisékből építkezik, híres futballsztárok tűnnek fel benne egy-egy rövid cameo erejéig, és még a főszereplőt is sikerül élethűen beilleszteni az archivált meccsek felvételeibe. A trilógia minden epizódja tökéletesen megfeleltethető egy sikeres focisztár karrierállomásainak: a Newcastle United jelenti Santinak a nagy kiugrási lehetőséget és az esélyt, hogy ország-világ megismerje a játékát. Ő persze él mindezzel, Bajnokok Ligája-indulási helyre lövi a csapatot, a következő szezont pedig már a Real Madrid befutott sztárfocistájaként kezdheti. A sorban a BL győzelem következik, amit logikusan a világbajnoki cím követne, ám a harmadik rész már egy egészen új játékost állít a középpontba, Santi pedig egy autóbaleset következtében egyszerűen mellékvágányra kerül, és a Tottenham neve sem cseng már olyan szépen, mint egy Real Madrid. A Góóól! tehát ahelyett, hogy egy világbajnoki címben kicsúcsosodó karriert ábrázolna, szakít a “mindig a főszereplő lövi be a mindent eldöntő gólt” hagyományával: mégsem sikerült hát megteremteni a rajongásra érdemes fiktív sztárfocistát. Ellenben sikeresen megteremtődött a futballista karriertörténet archetípusa.

Az átlagember sikerei

Ha a sztárok felől a hétköznapi emberekkel operáló filmekhez fordulunk, egy alapjaiban hasonló, ám mégis más megközelítéssel dolgozó forgatókönyvet kapunk. A Ha eljön a szombat főszereplője gyári munkásból válik a Sheffield United játékosává, ám többek között egy elszúrt próbajátékkal és egyéb nehézségekkel tarkított rögös úton keresztül. Ezeknek a filmeknek a főhősei teljesen más problémákkal szembesülnek történetük során,:a játékot nekik a hétköznapi életükkel kell összeegyeztetniük, mindezt pedig a milliós reklámszerződések nélkül. A recept azonban ugyanaz marad: megküzdeni az úton-útfélen felbukkanó akadályokkal, hogy aztán a sorsdöntő pillanatban a főhős gólja (vagy gólpassza) döntse el a szezon legfontosabb meccsét.
Ebben a kategóriában már az alapjaiban véve fociellenes nem is képviselteti magát, a Gracie főszereplője halott bátyja nyomdokaiba lépne a focipályán, a Csavard be, mint Beckham főhősnőjének pedig az indiai hagyományokhoz oly mereven ragaszkodó szülei miatt titokban játszik a helyi női focicsapatban. Ezekből látszik, hogy a lány főszereplővel dolgozó focista-filmek alapkonfliktusa általában a női nemre vezethető vissza: egyszer a feltételezett gyengeség, egyszer pedig a hagyományokkal való összeegyeztethetetlenség miatt. A főhősnek mindkét filmben bizonyítania kell rátermettségét és kitartását, így a történetek középpontjában sem annyira a meccsek, mint inkább a bizonyítási folyamat áll. Persze a mindent eldöntő gólt azért ők is belövik a film végén…

Múltidézés

Megint más a helyzet a múltidéző filmek esetében, amik a futballtörténelem egy-egy emlékezetes csatáját elevenítik fel, némi fiktív kerettel kiegészítve a meccsek izgalmát. A berni csoda vagy a Tímár Péter rendezte 6:3, avagy játszd újra Tutti remek példáknak bizonyulnak, ráadásképp még magyar vonatkozással is bírnak. Mindkét film a fantasztikus Aranycsapat egy-egy mérkőzését, az 1954-es elbukott világbajnoki döntőt és a legendás angol-magyart dolgozza fel, ám míg előbbi a drámai súlypontokra, Tímár filmje a komikus elemekre helyezi a hangsúlyt. Ami közös bennük, az a két csapat iránti tiszteletadás.
A múltidézéshez szorosan kapcsolódnak azok a filmek, melyek egy-egy futballista legendás alakja köré szövik a cselekményüket. Nem a futball-legendák pályafutásait bemutató dokumentumfilmek tartoznak ide, mint ami yen például Almási Tamás Puskás, Hungary-je, hanem azok a – a múltidéző filmekhez hasonlóan – fiktív valóságban játszódó történetek, melyek főszereplőinek életében kitüntetett szerephez jut a fanatikus rajongással szeretett futballikon, és aki ezáltal komoly hatással és befolyással bír rajongója életére. Az isteni Diego főhőse egy favágó, aki Maradona faszobrával indul útnak Buenos Airesbe imádott bálványához; a Barátom, Eric lecsúszott postása pedig egy poszteren keresztül kerül kapcsolatba bálványával, Eric Cantonával. A játék helyett ezekben a filmekben már egyértelműen a futballikonok kerülnek a középpontba, ám káprázatos cseleik és góljaik helyett puszta személyük van hatással az eseményekre. (folyt.)

Egymástól függetlenül, szinte egy időben két szerzőtől két különböző cikk is született a focista filmekről. Azoknak, akik szeretnének többet megtudni a témáról ajánlom Baski Sándor: Két félidő a moziban (Futball és film) című cikkét, mely a júniusi Filmvilág 38-41. oldalán olvasható.

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!