Magazin Papírfény

Kettős kockázat – Gillian Flynn: Holtodiglan

holtodiglanAdott nekünk egy ötödik házassági évforduló, egy eltűnés, egy gyanúsan viselkedő férj, valamint mindenféle felhalmozott szennyes, amely a nyomozás következtében most napvilágra kerül. Gillian Flynn Holtodiglan (Gone Girl) című regénye ugyan ismert panelekből építkezik, de két megbízhatatlan narrátorával üdítően kiemelkedik a krimik hosszú sorából. Hölgyeim és Uraim, itt az idő, hogy megtegyék tétjeiket: a piros sarokban Amy Dunne, a kék sarokban Nick Dunne. Önök szerint ki fog nyerni?


Kezdem az elején: Gillian Flynn nem egy kiemelkedő író, de a jellemekkel jól bánik. Pontosabban rémisztően valós, néhol túlzó képet fest arról, hogy az eltérő karakterek miket képesek kihozni a másikból: a legjobbtól a legrosszabbig. A tökéletes lány, Amy és a kényszeresen megfelelni vágyó fiú, Nick története nem a tragédia felé halad, hanem egyenesen ott kezdődik. Az ötödik házassági évfordulón az asszony eltűnik, a gyanúsan nyugodtan viselkedő férj pedig elég hamar gyanúsított és a közutálat tárgya lesz.

Az olvasó számára pedig hamar egyértelművé válik, hogy Flynn játszik vele. Párhuzamosan követhetjük Nick gondolatait az évforduló napjától, valamint Amy naplóbejegyzéseit kapcsolatuk alakulásáról. Happy end helyett itt csak a kezdet boldog, a végkifejlet pedig mindenképpen tragikus. Mindkét karakter szubjektív szemlélete viszont hiába enged mélyreható belátást az eseményekbe, ők nem őszinték. Megbízhatatlan narrátorok: Nick például tudatosan rejtegeti az olvasók elől mindazt, ami miatt bárki is rossz szemmel nézne rá. Amy évekkel ezelőtti bejegyzései egy egykor vidám és felhőtlen szerelemről pedig szinte már elképzelhetetlenek a jelenlegi, az évek során megkeseredett házasságukat ismerve.

Az a furcsa, hogy bár egyik karakter sem túl szimpatikus, mégis végig izgultam értük. Nickért, a srácért, aki akkor is kedves és jófej akar lenni, mikor semmi oka sincs rá; és Amy-ért, a tipikus bálkirálynőért, aki alapján a szülei egy visszatérő regényhőst, Hihetetlen Amy-t mintáztak. A két megbízhatatlan narrátor, a férj visszaemlékezései és a feleség naplórészletei egészen a kapcsolat kezdetétől két, nagyon különböző képet festenek ugyanazokról az eseményekről. Ami az egyiknek romantikus és felejthetetlen pillanat volt, a másiknak csak egy találkozó volt a sok közül és így tovább. A képek remekül kiegészítik egymást, az olvasó meg tövig rágja a körmét, hogy mégis mit nem vesz észre, mikor ott van előtte mindkét verzió. Nyilván csak az egyértelműt nem, aztán egyszer csak a lehető legobjektívebb valóság pofán csap, az események pedig kicsit meredek fordulatot vesznek.

Holtodiglan (Gone Girl) Ben Affleck
Talán valamivel több magyarázatot kapunk, mint kellett volna, de sebaj. Elég ritkán találkozhatunk olyan igazán, jólesően utálnivaló karakterekkel, itt meg bárki ízlése szerint válogathat, ki veri ki jobban a biztosítékot. A férj és a feleség mellett viszont a többi karakter eléggé kidolgozatlan, néha bántóan papírmasék, máskor nyilvánvalóan csak egy funkció betöltése miatt jöttek létre. Egyikőjük se maradandó, sőt, inkább unalmasak; jelenlétüket csak az teszi érdekessé, ahogy Amy és Nick látják őket. A két, szöges ellentétben álló szempont összecsapása állandó jellegű, az olvasó pedig eldöntheti, kinek drukkol… már ha tud valamelyiküknek egyáltalán. Kíváncsi vagyok, ebből a kettős szemléletet hogyan lehet hihetően és izgalmasan visszaadni a nagy vásznon, de annyi már biztos, hogy a casting telitalálat: az ősszel érkező moziban a hűvös szépségű Rosamund Pike lesz Amy, a tenyérbemászó képével és bamba vigyoraival pedig Ben Affleck maga a megtestesült Nick. A rendező, David Fincher elvileg a kissé meredek befejezést is módosította, úgyhogy kíváncsi vagyok, ő vajon melyik karakter mellett tette le a voksát. Te kinek drukkolsz?

 

Polgári Lilla

Jelenleg elsős kommédiás mesterszakos hallgatóként az ELTE padjait koptatom. Két szenvedélyem van: a filmek és az írás, így e kettő kombinációjából indultam el az újságírói, de különösképpen a kritikusi pálya felé. Nem lehet elég korán kezdeni: családi beszámolók szerint 4 évesen a Schindler listáját néztem újra és újra, akkor még szerény (ám mai napig őrzött) VHS-gyűjteményünk egyikén. Ma már a sorozatok is jelentős szerepet töltenek be (izé, sok időt vesznek el); sok esetben vészesen függő lettem.

Filmek: vegyesen. Igyekszem bepótolni a klasszikusokat, bár ahogy haladok, kezdek rájönni, hogy arra egy élet is kevés. Legközelebb talán Tim Burton „korai” filmjei (a Nagy hallal bezárólag) állnak, valamint mindenféle kifordított mese (A herceg menyasszonya, Csillagpor, Leharcolt oroszlánok). A 3D-t nem szívelem, viszont általa a nagy vásznon tekinthetek meg filmeket, amik anno kimaradtak (Toy Story 1-2., Titanic, idén Jurassic Park). Mert minden moziban az igazi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com