Magazin

Godard itáliai utazásai – A megvetés

megvetes3Godard egyik legkönnyebben befogadható filmje, A megvetés (1963) saját korában is nagy sikert aratott és ötven évvel elkészülte után is kiváló alkotás – Brigitte Bardot-val és Michel Piccolival, Alberto Moravia azonos című regénye alapján, valamint Roberto Rossellini nyomán.

Pault (Michel Piccoli) felkéri egy amerikai producer (Jack Palance), hogy javítsa fel Fritz Lang épp forgó Odüsszeiájának forgatókönyvét újabb elemekkel, például szerelmes epizódokkal. Az író szívesebben szentelné magát komolyabb munkáknak, nevezetesen egy színdarabot írna, de hajlik rá, hogy elfogadja az ajánlatot, mert fiatal és gyönyörű feleségével, Camille-jal (Brigitte Bardot) épp lakást vennének Rómában. Ám kérdéses, hogy megéri-e, mert Camille megmagyarázhatatlan módon kiszeret belőle, és megveti.

Alberto Moravia azonos című regénye filmre kívánkozik, hiszen maga is egy forgatás körül zajló történetet mesél el, és ami még nagyobb szabadságot ad a rendezőnek: Godard szerint az írás középszerű. Így ő maga erősebb jellegzetességet ad a szereplőknek: az olaszok helyett francia forgatókönyvíró és francia feleség, amerikai producer és a Cinecittának megfelelően olasz titkárnő dukál. A történetbeli rendező, Rheingold – mint sokan mondták már, utalás Fritz Langra a Nibelung-énekből készült némafilmjei miatt –, Godard-nál maga Lang lesz, egy igazi „nagy öreg”, aki Homérosz egyik eposzát vinné filmre, azt a műfajt, mely sokáig a legnagyobbnak számított (a Nibelungok is az). Még a gazdag, idegen nyelveket nem beszélő amerikai producer, Jeremy Prokosch megjelenése is árnyalódik a történetben: például hogy nem érti és nem fogadja el a rendező Odüsszeia-értelmezését, miszerint Odüsszeusz nem akar hazamenni a feleségéhez, mert rosszban vannak; szerinte azért nem, mert Pénelopé korábban is megcsalta. Érdemes megjegyezni, hogy Alain Bergala szerint ezzel a karakterrel egy később felbukkanó jelenséget vetít előre Godard, az eladhatóság és alkotói szabadság ütköztetését.

A szereplőválasztás is elsőosztályú, ragyogóak a színészek. Piccoli – aki előtte 15 évig csak kisebb-nagyobb színházi és filmes munkákat kapott – A megvetéssel fut be igazán. Brigitte Bardot – aki Vadim És Isten megteremté a nőt című filmjével a kor szexszimbóluma lett – itt nem a kacér, naiv, buta nőtípust képviseli, inkább titokzatosan szoborszerű. Szoborszerű, hisz A megvetés elején (a regénytől eltérően!) Camille tárgyiasítja magát meztelenül fekve az ágyon, férjét kérdezgetve, hogy mely részeit szereti, találja szépnek. És titokzatos, hisz nem tudjuk, miért távolodik el a férjétől, és arcáról sem olvashatunk, mindig szép és kifejezéstelen. Ezért nem ismerhetjük meg a hirtelen megvetés okait, csak jól vagy rosszul sejthetjük, mi miért lehet.

Godard nemcsak Moraviából táplálkozik, hanem több ponton utal Roberto Rossellini Itáliai utazására (1954) is. Mindkét filmben egy házaspár elhidegülése mozgatja az eseményeket, viszont tíz év különbségnek megfelelően – ahogy önreflexíven a filmben is megjegyzik – a két történet végkifejlete is másképp alakul. Persze Godard-nál épp ilyen fontos az író döntés- és cselekvésképtelensége, az erre vonatkozó intertextuális kapcsolatot pedig a rendező egy helyütt kiválóan leírja: „Paul a Marienbad egyik szereplője, aki azt hiszi, hogy a Rio Bravóban játszik.

A film a filmben, mint mindig, most is szól az alkotásról is. Félretegye-e Paul az írását, hogy sok pénzt keressen a forgatókönyvvel? Az Odüsszeia kapcsán: milyen értelmezést kövessünk? De felmerül az a kérdés is, hogy a görög isteneket hogyan lehetne ábrázolni? Godard válasza az absztrakció: karakteres színezett ókori szobrokkal. (És már itt felismerhető a „francia nemzeti színkombináció”, melyet későbbi filmjeiben is láthatunk.) Az említett könnyű befogadhatóság egy dolog, a „könnyű érthetőség” persze most is csak a felszín: négy nyelv keveredik (francia, angol, német, olasz), és az irodalmi és filmes utalások is csak úgy röpködnek. De a humor sem hiányzik. A film kultikus jelenete, amikor Fritz Lang elmagyarázza, hogy mire jó a CinemaScope (2,35:1-es képarány, mint a filmé) – ezt a poént nem lőném le, tessék megnézni!

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com