Nyolc rendező kapott lehetőséget, hogy Guillermo del Toro óvó tekintete mellett epizódokat rendezzen a Rémségek tára című netflixes antológiasorozatban. De kik is ők? A mester visszatérő operatőrétől veterán rendezőnőn át az ifjú titánokig színes a lista.
Guillermo Navarro – A 36-os raktár
Stílusos választás del Torótól: a Rémségek tárának nyitóepizódját egyik legrégibb alkotótársára, mexikói cimborájára bízta, Guillermo Navarróra, akinek már első nagyjátékfilmje, a Cronos esetében is dirigált. Barátságuk 1990-ben kezdődött a Cabeza de Vaca című kalandfilm forgatásán. Az addig mindössze néhány játékfilmet fényképező Navarro és az épp különleges effektekért felelős sminkmesterként ügyködő del Toro gyorsan egy hullámhosszra került. Főleg utóbbi képiséghez való mániákus vonzalma miatt. Így jön a képbe Navarro. Egy operatőr nem véletlenül a rendező jobb keze – ha látja a víziót, képes azt láttatni is.
Navarro filmográfiája igen érdekes: megfér egymás mellett a latin art-house-vonal (Megtört csönd) és a hollywoodi CGI-parádé (Dolittle), Robert Rodriguez (Desperado) és az Alkonyat (Hajnalhasadás I-II.) producereinek hívő szava. A pólusok széthúzása között egyvalami stagnál – az ő kvalitásai, hiszen a rossz filmjei sem miatta azok. Tipikusan azon operatőrök táborát gyarapítja, akik számára a vizualitás esztétikája mint önkifejezési mód, s nem mint magamutogatás jelenik meg. Ennek talán legjobb példái két kollaborációjuk a spanyol polgárháborúról, amelyet del Toro feminin nővérként és maszkulin bátyként testvérfilmeknek aposztrofál. Az Ördöggerincben egy árvaház ad otthont érzelmes szellemsztorijuknak, A faun labirintusa kaput nyit a tündérmesék világába. Két hasonló, mégis alapjaiban véve másfajta nehézséget jelentő forgatási körülményt kellett Navarrónak abszolválnia, utóbbi esetében ráadásul Oscart érő módon.
A fény és árnyék balansza az egyik legősibb horrorfilmi formanyelvi eszköz, s egyben az egyik legfontosabb tényező a filmes élmény átvitelében.
Az Ördöggerincben roppant tág, szikrázó napsütéssel teli külső helyszín és fojtogatóan szűk, sötét belterek dinamikájára épül a történet elbeszélési módja. Navarro választhatná a megúszás taktikáját, gondosan fregmentálva a teret, mégis egyszerre használja fel a két „világ” lehetőségeit. Statikus képeket mutat a bebukásra ítélt árnyékokról és a túlexponáltnak ígérkező világosságról narratív funkcióval vértezve fel az egymással szemben helyezkedő világot, amelyben az árvaház kínálta árnyékok valójában inkább nyújtanak melegséget, mint a Napba olvadó végeláthatatlan kietlenség. A faun labirintusa esetében még ennél is profánabb volt a nehezítés. Egyrészt a tágas erdőségeket piszok nehéz mesterségesen bevilágítani, és mivel sok közülük éjszakai jelenet helyszínéül szolgál, így a régi hollywoodi módszerhez kellett nyúlni – nappal forgatták, több fényértékkel alacsonyabb expozíción. Másrészt a belső terek annyira szűkek voltak, hogy szinte minden esetben megkövetelték a praktikus és kreatív megoldásokat, életre hívva a kolbász formájú, megvilágított lufit és társait.
Navarro képalkotói tehetsége nem az öncélúságban rejlik, nélkülözi a manírt és az excentricitást. Az ő zsenije a tűpontos kamerakezelés kiszolgáltatott helyzetben, vagyis az alkalmazkodókészség és -képesség. A direktorától kapott út után már tudja, hogy az hogyan járhatja be. Talán ezért is van, hogy rendezőként túlságosan maradandót még nem nyújtott. Sőt, bár már 1981 óta gályázik, moziban bemutatott nagyjátékfilmet még rendezett, csupán egy limonádé gengszter-életrajzi-tévéfilmet, A kokain úrnőjét Cathrine-Zeta Jonesszal a főszerepben. Persze ettől még korántsem rutintalan, számos sorozatban volt már epizódrendező, legutóbb a Ptolemey Grey utolsó napjaiban, de korábban a Hannibál és a Narcos sikerszériákban is felbukkant.
A Rémségek tárában betöltött szerepe, illetve annak előkelő pole-pozíciója pedig talán a fentebbiekből is kiviláglik, hogy nem véletlen. A két Guillermo nagyon jó barátok, és még jobb munkatársak, az első epizód pedig kiemelt hangsúlyt ad a történelmi traumafeldolgozás témakörének, a xenofób veterán Nick (Tim Blake Nelson) természetfeletti kálváriájának feltárása közben. (Gyenes Dániel)
Vincenzo Natali – Temetői patkányok
Nem tudom elképzelni, hogy a különleges humorát legtöbbször inkább rejtve hagyó, olasz és angol felmenőkkel bíró, amerikai születésű kanadai rendező, Vincenzo Natali nem gondolt magára a Hibrid című filmje inspirációként. Viccet félretéve, 2009-es „biothrillere” jelen összeállítás kapcsán nem ezért fontos, hanem mert egy bizonyos Guillermo del Toro volt az egyik executive producere. Állítása szerint amikor a film előkészülete során találkozott a mexikóival, az elárulta, mennyire tetszett neki a filmje. Logikus következtetés volt részéről, hogy legnevesebb művére, az azóta visszafogottabb kultstátuszba került Kockára gondolt, del Toro mégis a sokkal kevésbé ismert második mozijára, a Cypher című kémthrillerére gondolt. Munkakapcsolatuk végül nem lett kimondottan gyümölcsöző; sem a kasszáknál, sem a kritikusi berkekben nem teljesített jól a több élőlény genetikai keresztezésével kitenyésztett lény és kreátorainak nem épp konvencionális családi drámája. Mindenesetre nem kizárt, hogy a mexikói fenegyerek ebből a történetből és annak fogadtatásából is merített bombasikere, A víz érintése elkészítésekor.
Hogy van-e keresni valója a párhuzamosan az Amazonon A perifériával is robbantó Natalinak a Rémségek tárának mezőnyében, nem kérdés. Legutolsó egészestés filmje, A magas fűben egy Stephen King adaptáció, amely novellának lényege minimális játékidő alatt (5 perc) is megragadható volna, ezt még a Love, Death & Robots is bizonyította, mégis jól mutat nagyjátékfilmként, ráadásul kulcsfontosságú a rendező filmográfiájának és sajátos hangjának értelmezéséhez. A kingi horror ereje mindig is az emberi psziché torzulásában, s nem a természetfelettiben rejlett, Natali pedig jól ragadta meg, akárcsak egész pályája során, még a legkevésbé sikerült produkciójában, a Haunterben is. Debütáló rövidfilmje, az egy különleges lift köré épülő Elevated óta alkotásai rendszerint egyenlőtlen oldalú háromszögek, amelyben a szárak hossza annak függvényében változik, melyik fix pont felé húzza a hangsúlyt, s
még egzisztencialista tragikomédiája, a Semmi sem lóg ki a sorból.
Sőt, állandósult kabalájával, mondhatni múzsájával, David Hewlettal a főszerepben bizonyos szempontból a legfélelmetesebb filmjét készítette el groteszk humorral. Dave (Hewlett) és Andrew (Andrew Miller) a világ utolsó lúzereivé válnak, amikor házuk körül szó szerint eltűnik minden. Tárgyaikon, önmagukon és egymáson és kívül nem marad semmijük, a szó legszorosabb értelmében mindenük az enyészeté lesz pszichotikus állapotukban. Natali örökös vágya a megkérdőjelezhető happy endre itt úgy ölt testet, hogy szereplői elvesztik sajátjukat. Filmjei látszólag különböznek, valójában mind-mind abban a háromszögben lavíroz, amely még a vígjátékát is sajátossá teszi. A fix pontok nem mások, mint az emberi psziché, a tér és az idő – a kérdés pedig csupán az, melyik kezdi ki előbb a többi tűrőképességét, s végül melyik kerekedik felül.
Ez a felállás érvényesül az általa rendezett Temetői patkányok című epizódban is, amelyben Hewlett a tartozása miatt egyre kapzsibbá váló gondnok bőrébe bújva szó szerint elkaparja magát a sírok közé. Jó választás del Toro részéről Natali meghívása, aki nem csak a hozzá hasonló különc gondolatai, nagyon megfontolt projektválallásai – a Locke & Key, a Westworld és a Hannibál epizódrendezései is mind olyan settinget kínálnak, amelyekben kiélheti hóbortjait –, ráadásul egyedi vizuális elbeszélésmódja miatt is telitalálat: már-már fetisizálja a térben rejlő geometriai alakzatokat (főleg a szimmetriát), legyen szó tereptárgyról vagy falakról és azok montázstechnikai bűvészkedéssel történő megszólaltatásáról. (Gyenes Dániel)
David Prior – A boncolás
Guillermo del Toro gondosan válogatott rendezőgárdájában David Prior az a fajta tehetség, aki a sokéves munkássága során folyton valakinek a jobbkeze volt, a rivaldafénybe, a rendezői székbe mindössze egyszer került. Pedig egyetlen saját nagyjátékfilmje alapján igencsak ambiciózus és saját stílussal rendelkező alkotóról van szó. Ettől függetlenül nem biztos, hogy a vezető szerep illik hozzá a legjobban, a nagy nevek mellé is kellenek tehetséges társalkotók. Mégis, pont amiatt, hogy ennyi ideig támogató szerepben volt, izgalmas és örömteli őt rendezőként látni. Guillermo del Toro egyik biztosan jó választása volt David Prior, aki az antológiában a harmadik epizódot, A boncolást jegyzi.
David Prior dokumentumfilm-rendezőként került be a filmes világba, azon belül is inkább rövidfilmeket készített. 2008-ban lehetősége nyílt egy saját rövidfilm megrendezésére is, így születik meg az AM1200, amely sokban előrejelzi művészi irányultságát, egészen pontosan a nyomasztóhoz, a borzongatóhoz való vonzódását, amelyet majd hosszan is kifejt nagyjátékfilmjében 12 évvel később. Szerencsére addig sem volt tétlen, egy rakás dokumentumfilm ez idő alatt is elkészült, de a nagyjátékfilm óta mintha jelentősen több tere lenne, ugyanis egy évre rá David Fincherrel kézen fogva elkészül A mozi ereje, majd megint egy év múlva Guillermo del Toro kopogtatott be hozzá, hogy azzal foglalkozzon, amihez igazán ért, vagyis hogy
kozmikus horrorral sötétítse a világot.
Pedig az emlegetett saját nagyjátékfilm, a The Empty Man (2020), cseppet sem egyértelmű alkotás, kritikai fogadtatás szempontjából sem, nézettségét illetően meg még annyira sem. A 2 óra 17 percesre nyúlt horror bőven teret enged a szerzői jegyeknek, már a felütés is jó húsz perc, csak ezután jelenik meg a film címe a vásznon. A hosszú játékidőt pedig nem egy összeszedett filozófiával vagy ilyen-olyan válaszok adagolásával tölti ki a direktor, pusztán élvezkedik a különböző zsánereket, utalásokat egymásra dobáló epizodikus, néhol egészen mindfuck őrületben. A The Empty Man leginkább részleteiben zseniális, a párhuzamos motívumok, az operatőri munka szintjén. Rendkívül kreatív és részletgazdag, de nem tud, vagy nem is akar mesélni, csak eszmerendszerek darabkáit dobálja ide-oda, mígnem kifut a kozmikus és felfoghatatlan végtelenbe. (Keller Mirella)
Ana Lily Amirpour – A külvilág
Kívülállók, lázadók, mások. Ilyen hősök (elsősorban hősnők) népesítik be Ana Lily Amirpour filmjeit, akik lassan már egy saját szörnyuniverzumot töltenek meg. Érthető, hogy a rendezőnő vámpírokban, kannibálokban, telekintetikus szuperhősökben találta meg önmagát: az 1976-os születésű Amirpour szülei a forradalom elől menekültek el Iránból, ő Nagy-Britanniában született, de nem sokkal később a család az Egyesült Államokba költözött. Három kontinens, két nyelv és kultúra határán a bolyongás, a boldogság- és kapcsolatkeresés természetes reakció. Ám ha azt gondolnánk, hogy Amirpour könnyes drámákban, elveszett és áldozatszerepbe kényszerített nőkben látja önmagát, nem is tévedhetnénk nagyobbat: ebben a markáns vizualitású, gótikus varázsvilágban mindenki elképesztően kúl, erős és veszélyes.
Amirpour filmjeiben gyakran találkozik egymással a keleti és nyugati világ: Pashmaloo című rövidfilmjében egy iráni-amerikai és egy iráni lány bandázik együtt, felismerve a kettejük közti különbségeket, az áttörést meghozó Csadoros vérszívó pedig az első iráni vámpír-spagetti westernként vonult be a filmtörténetbe. A Sundance-en debütáló, 2014-es film elképesztően formatudatos stílus- és műfajkavalkád: a film noirtól az új hullámokon át Jim Jarmuschig sok hatást olvaszt magába, az indie zenei világgal nyakon öntve egészen sajátos, felejthetetlen minőséget teremtve. Az Iránban játszódó, de Amerikában forgatott forradalmi vámpírtörténet után két évvel Amirpour egy hasonlóan megbélyegzett és kitaszított csoport, a kannibálok közé merészkedett, bár a The Bad Batch jóval megosztóbbra sikeredett, mint a körülrajongott elődje. A nyugati sztárok (Jason Momoa, Suki Waterhouse, Keanu Reeves) főszereplésével készült texasi történet ugyan elnyerte a zsűri különdíját Velencében, de a kritika az alulírtságát és túlnyújtottságát kárhoztatta.
Szerencsére a kudarc nem törte derékba Amirpour karrierjét,
olykor a Hollywoodban megszokott módon sorozatepizódokat rendezett (többek közt a Légióban, a Castle Rockban vagy a Jordan Peele-féle The Twilight Zone-ban), de a következő nagyjátékfilmjét nemcsak ez, hanem a koronavírus-járvány is késleltette. A szintén Velencében, 2021-ben debütáló Mona Lisa and the Blood Moon az égető napfény után visszatalált az éjszakához, a helyszínt pedig ezúttal a misztikus New Orleans adta. A Mona Lisát csupa kívülálló népesíti be: nemcsak az elmegyógyintézetbe zárt, furcsa, szuperképességű ázsiai lány (Jun Jong-seo) az, hanem az őt felkaroló sztriptíztáncosnő anya (Kate Hudson) és a kisstílű gengszter (Ed Skrein) is. Bár a The Bad Batch-hez hasonlóan ez a film is elkerülte a magyar forgalmazást, érdemes levadászni a különcök neonfényes kalandjait.
Az olykor borzongató, máskor nagyon vicces, bekategorizálhatatlan darab után Amirpournak egyenes útja vezetett Guillermo Del Toro antológiasorozatához. Bár egyik korábbi műve sem nevezhető tisztán horrornak, a legtöbb flörtöl a műfajjal – még a Christina Aguilera számára készített videoklipje is. A Yo! My Saint című Kenzo reklámban/Karen O videoklipben pedig szintén az átalakulás kap szerepet, akárcsak a A külvilág című epizódban. Nem meglepő módon a rendező ezúttal is egy női karaktert választott főszereplőnek, aki a kívülállással és beilleszkedéssel küzd – még ha ezúttal a történet hangvétele és végkimenetele gyökeresen más is, míg a korábbi művek esetében. Feladjuk-e az identitásunk a népszerűség érdekében? – szól a A külvilág önreflexív kérdése. Amirpour eddig bölcsen lavírozott a függetlenfilmesek számára fenntartott szűk mezsgyén, bár kissé aggasztó lehet, hogy a hírek szerint a következő produkciója a Cliffhanger remake-je lesz Jason Momoával. (Gyöngyösi Lilla)
Keith Thomas – Pickman modellje
Keith Thomas egyike lehetne a 2010-es évek széles körben ünnepelt horror-rendezőinek. Hiszen annak a generációnak a tagja, akiknek munkái sokak szemében megreformálták a műfajt. 2019-es első mozifilmje, a The Vigil (magyarországi bemutatója nem volt) ugyanis látszólag szépen illik a közelmúltban a zsánert talán leginkább meghatározó trendbe, az úgynevezett poszt- vagy elevated horrorfilmek közé. Hiszen egy komor, drámai hangulatú alkotás, amelyben az író-rendező eszközként használja a szörnyet arra, hogy valami komolyabbról meséljen. Ráadásul jó kritikákat is kapott az összességében szépen összerakott film. Mégis, Thomas ezek ellenére sem kapta meg azt a széleskörű elismerést és hírnevet, mint amiben Jordan Peelenek, Ari Asternek vagy akár Leigh Whannellnek van része. Ennek oka kétségkívül az, hogy bár van benne tehetség, eddigi (rövid) munkássága jóval változékonyabb színvonalú, mint a fentebb említett rendezőké. Illetve nincs olyan markáns, egyedi stílusa és felismerhető kézjegye sem.
Thomas 2017-ben kezdte filmes karrierjét, amikor megalapította Night Platform nevű produkciós cégét és elkészítette első kisfilmjét Arkane címmel. A 8 perces alkotás inkább érződik gyakorlásnak, mint teljes értékű rövidfilmnek. A Thomas által írt történet ugyanis olyan, mintha egy hosszabb film legvégét látnánk, hiszen teljesen homályos mind a főszereplők motivációja, mind pedig a gonosz mibenléte. Ezt követte aztán első játékfilmje, a már korábban említett The Vigil, amelyben a zsidó hiedelemvilágot ötvözte a kísértetfilmek fogásaival.
Thomas maga is orthodox zsidó vallású, ez az autentikusság és személyesség érződik is a filmen. A The Vigil egy erős atmoszférájú, kellően hátborzongató kísértethorror, ami az árnyékokkal különösen jól játszik. Noha a zsidó mondavilág beemelése valamennyire egyedi ízt ad neki, összességében nincsenek igazán egyedi vagy emlékezetes húzásai. Thomas ügyesen építi a feszültséget, ám eszköztára jórészt a műfaj ismerős megoldásaiból áll. Bár a film központi drámája működik, a gyász és múltbéli trauma párhuzamba állítása a hőst gyötrő kísértettel sem egy igazán forradalmi gondolat.
Mindezek ellenére a The Vigil ígéretes, jó érzékkel összerakott elsőfilm volt.
Nagy kár, hogy ezt eddig nem követte egy hasonló minőségű folytatás. Következő filmje ugyanis a Blumhouse (ami a The Vigilt is forgalmazta) égisze alatt készült Tűzgyújtó remake/újrafeldolgozás. Noha a marketing interjúk alapján Thomast nosztalgikus, kedves emlékek fűzik az eredeti filmhez és regényhez, ez a filmen nem túlzottan érezhető. (Talán nem csoda, tekintve, hogy a sokadik rendezőváltáson esett át a film, mire ő került az élére.) A Tűzgyújtó ugyanis egy minden téren abszolút semmitmondó, lagymatag és unalmas, tucathorrornak is gyenge film. Thomas a The Vigilben tanúsított vizuális értékéből és horrorjártasságából itt szinte semmit sem mutat. Persze az adaptáció nem csak rajta vérzik el, hiszen a forgatókönyv (amelynek írásában nem vett részt) is hemzseg a teljesen hülye és érthetetlen fordulatokban. Ám ezeket a rendezői fronton sem tudja ellensúlyozni. Nem csoda, hogy a film minden téren bukás lett.
Ez szerencséjére csak azután derült ki, hogy Guillermo Del Toro helyet biztosított neki a Rémségek tára rendezői között. Amelynek keretében King után Lovecraftban is kipróbálhatta magát. Sajnos a Pickman modellje című epizód fő problémája ugyanonnan fakad, ahonnan a Tűzgyújtó. A forgatókönyvből. Lovecraft eredetije ugyanis tipikus novella: cselekmény szegény, ami egyetlen egy végső csavarra van felhúzva. Ezt pedig nem minden szegmensében sikerült megfelelően (rövid)filmmé bővíteni.
Különösen ami az elnyújtott, az alapanyagot sablonosan túlgondoló és szájbarágós lezárást illeti.
Rendezést tekintve azonban a Pickman modellje minden téren előrelépés Thomas előző filmjéhez képest. Remek vizuális megoldásai vannak, és érezhető, hogy sokat fejlődött a The Vigil óta. A probléma, hogy azóta nem került megfelelő alapanyag a kezei közé. Noha íróként is kipróbálta magát (kisregényét maga Del Toro ajánlja), bemutatkozó rendezése óta mégis csak adaptációkat készített, amelyek írásában nem vett részt. Leszámítva egy videoklippet, ami inkább Panos Cosmatos munkáira emlékeztet. Thomasnak van érzéke a horrorhoz, a színészeiből is képes jó alakítást elővarázsolni. Egyelőre nincs ismert folyamatban lévő projektje, de reméljük, hogy legközelebb lehetősége lesz egy igazán jó forgatókönyvből dolgozni, és bebizonyíthatja benne, hogy több van benne egyslágeres iparosnál. (Pongrácz Máté)
Catherine Hardwicke – Álmok a boszorkányházban
A Rémségek háza rendezői közül talán Catherine Hardwicke a legtöbb címet jegyző, mégis kevéssé ismert a neve. Pedig filmográfiájában híres, vagyis inkább hírhedt filmek is megtalálhatók, amik nem (mindig) a rendezésen csúsztak el. Hardwicke rendezte az első Alkonyat-filmet, de hiba lenne emiatt elítélni őt. Guillermo Del Toro sorozatának hatodik részét, az H.P. Lovecraft rövid elbeszélésén alapuló Álmok a boszorkányházban című epizódot rendezte több neves sztárral és a rendezőnő projektjeiben visszatérő szereplővel.
Hardwicke debütáló filmje, a 2003-as Tizenhárom olyan, amilyennek egy bemutatkozó filmnek lennie kell. Szemtelen, tabusértő, kicsit zavaros, de ütős film, ami csaknem 20 év után igazi emlékműve a 2000-es évek eleji ruháknak, zenének, stílusnak. A film a mindössze tizenhárom éves Tracy sorsát követi, ahogy közel kerül az iskola bombázójához, Evie-hez és elmerül a szex, drogok és hazugságok világában. Coming-of-age helyett coming-of-rage, őszinte és zajos történet Amerika működésképtelen családjairól és a szülő nélkül felnövekvő generációról. A Tizenhárom forgatókönyvét is a rendező Hardwicke jegyzi (azóta csak egy kisebbet szóló nagyjátékfilmet írt), Holly Huntert pedig Oscarra is jelölték az anya mellékszerepének megformálásáért. A rendezőnő filmográfiájában a Tizenhárom után a Dogtown urai és A születés szerepel (előbbiben Heath Ledger, utóbbiban Oscar Isaac volt a húzónév),
majd a legnagyobb dobás következett, Bella és Edward szerelme.
Az Alkonyat visszhangja elmarasztaló volt (az idő pedig csak rontott a vámpírhistórián), de Catherine Hardwicke végül a folytatás előkészítésére szánt idő rövidsége miatt távozott az Újhold rendezői székéből. Az Alkonyat stúdiókörnyezete és az alapregény jócskán visszafogta a rendezőnőt, holott a kitaszított tini és annak identitásromboló/kereső története nem állt távol tőle. Ezzel a filmmel kóstolt bele először a fantasy műfajba, amit A lány és a farkassal pár év után folytatott – majd egészen mostanáig hanyagolt. A Plush nagyon halk visszhangja és egy-egy sorozatepizód után Drew Barrymore-al és Toni Collette-el készült el a Máris hiányzol. Újabb műfaj (betegségdráma) megint langyos fogadtatással, de a film jelzi, a rendezőnőt már jobban érdeklik az erős nőket szerepeltető filmek az útkereső tinik helyett. Ebbe a sorba illeszkedik a Tölténykirálynő is (akciófilm/bosszúfilm), ami drogbárókat legyőző katonává teszi sminkművész főhősnőjét.
Catherine Hardwicke az elmúlt húsz évben néhány szerzőibb jellegű film után Hollywood B-filmjeinek biztoskezű rendezője lett. Vannak visszatérő (főleg vizuális) kézjegyei, mint az eljátszott dokumentarizmusból táplálkozó kézikamera, az extrém színek és a még szélsőségesebben megválasztott plánok vagy helyenként gyorsmontázs. A rendezőnő műfaji palettája széles, hol ügyesebben (akciófilm), hol kevéssé (fantasy) érzett rá az adott zsánerre, de az újra való igény visszatér életművében. Nem véletlen, hogy a tiszavirág életű streamingplatform, a Quibi számára is készített 8 perces blokkokból álló filmet (Don’t Look Deeper). (Nagy Tibor)
Panos Cosmatos – A bemutató
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az olasz-görög származású George Pan Cosmatos lett volna a 80-as évek Hollywoodjának egyik legfontosabb rendezője. Ám kétségtelen, hogy a Sylvester Stallone főszereplésével készült filmjei (a Rambo 2. és a Kobra) a mai napig szervesen meghatározzák az évtizedről kialakult képünket. A Reagan-korszak örökéletű puskaporban és (utóbbi esetében) neonfényben fogant lenyomatai. A 80-as évek akciófilmes, tömény eszenciái. Cosmatos 2005-ben tüdőrákban hunyt el. Egyetlen fia, Panos Cosmatos pár évvel később lépett a nyomdokaiba.
Az ifjabbik Cosmatos még az apja oldalán vágott bele a filmezésbe. Első filmes munkája az örege által rendezett Tombstone – A halott város forgatásán volt, amiben segédoperatőrként (video assist operator) vett részt. Elmondása szerint később ennek a filmnek a jogdíjaival tudta finanszírozni rendezői debütjét, a Beyond the Black Rainbow-t. A szülei elvesztése utáni gyászfeldolgozás részeként született filmben már tisztán kivehetőek azok a szerzői jegyek, amelyek a későbbi karrierjét is végigkísérik. Ahogyan apja is a 80-as években aratta legnagyobb sikereit, úgy ez az évtized Panos számára is különösen nagy jelentőséggel bír. Ekkor költöztek ugyanis Kanadába, ahol visszatérő látogatója lett a Video Addict tékának. Elbűvölték azoknak a horror és fantasy/sci-fi filmeknek a borítói, amiket nem nézhetett meg. Igyekezett elképzelni, hogy miről szólhattak, hogyan nézhettek ki ezek a filmek.
Rendezői karrierje pedig tulajdonképpen ezeknek, a sosem látott, ebben a formában sosem létezett filmek létrehozásából áll.
Kevés az olyan rendező, aki ennyire tudatosan építi a stílusát, karrierjét, de Panos Cosmatos olyan, aki már az első filmjében ráakadt arra, hogy mit szeretne rendezni. Azóta pedig az ott lefektetett alapokat fejleszti. A Beyond the Black Rainbow egy szürreális neon-lázálom. Fogta a késő 70/80-as évek meghatározó stilisztikai jegyeit – neonfények, synthwave zene, karcos képivilág, brutalista építészeti dizájn – és témáit (az intézetbe zárt különleges képességű lány egy Cronenberg/Carpenter-film vagy King-regény hőse is lehetne), majd sallangmentesítette őket, és jelentősen felnagyította. A végeredmény egy olyan, „elveszett” 80-as évekbeli film, ami ebben a formában sosem létezett.
A Beyond the Black Rainbow nem csak tiszteleg Cosmatos gyerekkorának (horror)filmélményei előtt, hanem azoknak az idealizált, elképzelt változatát mutatja meg. (Elmondása szerint nem csak apja műfaji filmes öröksége, de szobrász édesanyja szürreális művészete is nagy hatással volt rá.) Sok szempontból nem egy „klasszikus értelemben vett” jó film. Túl hosszú és lassú. A cselekmény és a világ zavaros. Illetve bár sok téma jelenik meg benne – az identitáskeresés, Istennel való szembenézés, a pszichedelikus new-age korszak kritikája –
de ezeket nem tudja úgy szintetizálni, hogy valami érthető mondás is kisüljön belőle.
A Beyond the Black Rainbow lassan találta meg a közönségét. Nem úgy, mint következő filmje, a 2018-as Mandy – A bosszú kultusza, ami címéhez híven szinte azonnal kultfilm lett. Persze ehhez kellett Nicolas Cage őrülete is, de kétségtelen, hogy a Mandy minden téren előrelépés és fejlődés. Ugyanaz a sűrű, neonszínes atmoszféra és álomszerű, kimértebb tempó jellemzi. Ám a mögötte lévő cselekmény – amiben ugyanúgy fontos szerepet játszik a pszcihedelikus drogok használata – jóval tisztább és érthetőbb. Továbbá az apuka hatása is erősebben érződik – látványos a párhuzam a Kobra és ennek a filmnek a főgonosza között. Cosmatos is erősebben ráfekszik a rejtett/kevésbé rejtett, konkrét popkulturális utalásokra. Továbbá rengeteg vallási szimbólumot használ, ám ezek jelentése most sem minden esetben tiszta.
A Guillermo del Toro: Rémségek tára hetedik részeként rendezett A bemutató esetében sem hazudtolja meg magát. Az epizód épp olyan, mint a filmjei, csak kicsiben. Hallucinogén drogok, kozmikus szörnyűségek a 80-as évek audió-vizuális eszenciájába ágyazva. Sokan próbálták megidézni és újjá éleszteni a 80-as évek filmvilágát, ám ezt senki sem teszi olyan letaglózó transzcendes erővel, mint Cosmatos. A filmjei nem a Stranger Things farvizén születő, bugyuta idézetgyűjtemények (Free Guy, Az Adam-projekt). Még ebben a nosztalgiával túltolt korszakban is egyedi és különleges alkotások. Még úgy is, hogy rendezéseiben általában a stílus győzedelmeskedik a tartalom felett. Kíváncsian várjuk a készülő Nekrokosm című filmjét. (Pongrácz Máté)
Jennifer Kent – A morajlás
Jennifer Kent, a Rémségek háza nyolcadik részének rendezője olyan alkotó, kinek stílusa már az első pillanatban magával ragad, történeteire pedig hatványozottan igaz: mesélésre érdemesek. Ha volt szerencsénk a rendezőnő debütáló filmjéhez, A Babadookhoz, akkor számunkra sem lehet meglepetés, hogy Guillermo del Toro rábízta sorozatának záróepizódját. Pedig Kent először nem is a rendezéssel próbálkozott. A 90-es években színészként tűnt fel kisebb-nagyobb produkciókban. Legnagyobb filmje a Babe 2. – Kismalac a nagyvárosban volt, szerepe mégis parányi maradt George Miller családi filmjében. Utoljára 2003-ban állt kamera elé, utána sikerült megtalálnia valódi helyét a mögött. Bizony kijelenthető, hogy Jennifer Kent igazi hivatása, hogy rendezzen, nem pedig, hogy szerepeljen.
2005-ös rövid horrorja, a Monster gyakorlatilag A Babadook még ki nem forrott változata. A mindössze 10 perces filmben a kerettörténet ugyanaz: adott egy egyedülálló anya, akinek kisfia a szótári tisztaságú rakoncátlanság. A fiú torkaszakadtából ordít, mikor benéz a szekrénybe és a földön találja babáját, és ez a legkevesebb, amit a szóból nem értő gyerek tesz. Az anya-fiú kapcsolatot ráadásul az egyre csak mélyülő feszültséggel és frusztráltsággal nagyra táplált rém is megnehezíti.
A Monster minden, ami A Babadook lesz pár évvel később:
az anyaélet horrorja, családi közegű rémfilm, ami bizonyítja a műfaj művészi lehetőségeit. A Babadookra mégis 9 évet kellett várni, de milyen első nagyjátékfilm lett! A történet ugyanaz, csak jobban kibontva látjuk a fékezhetetlen Samuelt és a vele nem bíró Ameliát (Essie Davis A morajlás főszereplője is). A tárgyi világ (például a kihajtható ábrákkal tűzdelt horror-gyerekkönyv) visszatérő szereplője a kertes ház borzongatásra alkalmas sötét zugainak. A Babadook immár kiforrott történetmesélő módszerekkel és az arra érdemes technikai háttérrel mondja el a dédelgetett rém kordában tartásának históriáját.
Ha ebből azt hittük volna, Kent (nem pejoratív értelemben) megmarad horrorszerzőnek, akkor nagyot tévedtünk. Történelmi film lett a The Nightingale, ami a gyarmatosítás legszörnyűbb vidékére, Tasmánia szigetére kalauzol minket a 19. század első felében. A brit birodalom söpredéke és a valósággal irtott őslakosok veszik körül Clare-t, a fiatal anyát. A realizmusból merítő kendőzetlen erőszaklánc a film cselekménye, ami a múló sokkhatás után legnagyobb hibája is. A The Nightingale mégis stílusfilm, ami magán viseli a rendező lecsupaszító, mégis a lélekbe látó attitűdjét. Ritkán használt eszközökkel operáló történet, ami a történelem egyik, ha nem a legsötétebb, mégis kevésszer hallott éveiről mesél. Jennifer Kentnek úgy tűnik, megtetszett a történelem feltáratlansága, hiszen következő filmje, az Alice + Freda Forever újra egy nőközpontú történet lesz a 19. századi Memphisben. (Nagy Tibor)
