Megbicsaklott karrierek
„A függőség alapvetően és mindenekelőtt a gyermekkor élményeitől függ és nem a vegyületektől” – Máté Gábor magyar származású Kanadában praktizáló orvos A sóvárgás démona című könyvében több mint 40 addiktológiában eltöltött év tapasztalatával mondja, hogy a függőség gyökerei a gyermekkorban keresendők. Az addikcióra hajlamos személyek jellemzője, hogy gyermekkorukban nem tudták megélni a szülők által nyújtott biztonságos kötődést, aminek következtében rettegnek az intimitástól – gyengeségeim és ezzel együtt hibáim vállalása csak egy szerető, bizalmi kapcsolatban lehetséges. A gyermekszínészek személyiségfejlődése milliók szeme láttára megy végbe, ballépéseikről az újságok címlapjain számolnak be, így a legkisebb hiba is az önmagukról alkotott (instabil) kép szétzilálásával fenyeget. Drew Barrymore, Christina Ricci és Shia Labeouf úgy lettek gyermekkorukban sztárok, hogy
családjuk képtelen volt biztosítani nekik azt a támogatást, ami egészséges személyiségfejlődésükhöz szükséges lett volna.
Mindhárom színész kemény harcot vívott családi örökségével és a korai sztárrá válás nehézségeivel (ez különböző addikciókban, provokatív megnyilvánulásokban vagy személyiségzavarokban öltött testet), amit képesek voltak erőforrásként használni karrierjük építéséhez. Filmjeik reflektálnak azokra a küzdelmekre, elakadásokra és felvett viselkedésekre, amikre szükségük volt a megfelelő megküzdéshez – alakításaik vagy kritikusok által is elismert filmekben jelentek meg (Christina Ricci) vagy segítségükkel le tudták rázni magukról ezeket a felvett személyiségjegyeket és felnőtt színészként ki tudtak teljesedni (Drew Barrymore, Shia Labeouf). Drew Barrymore gyermekkora és felnövéstörténete a legjobban dokumentált, a színésznő ugyanis két önéletrajzi könyvet is írt (Little Girl Lost, Wildflower). Drew Barrymore 1982-ben az E.T. – A földönkívülivel robbant be a köztudatba, majd a ’80-as évek egyik legkeresettebb gyermekszínésze lett: két Stephen King adaptációban is főszerepet játszott (Tűzgyújtó, Macskaszem), a Kibékíthetetlen ellentétekben nyújtott alakításáért pedig Golden Globe-ra jelölték. Tinédzserkorában az élethelyzethez köthető lázadást túlfeszítette: 11 éves korában alkoholproblémái lettek, 12 évesen már kábítószerezett, 13 évesen megpróbálta megölni magát, 14 éves korában pedig elveszik anyjától és felnőttnek nyilvánítják.
Drew Barrymore édesapja, apai ágon nagyszülei és dédszülei is színészek voltak, ami egyértelműen kijelölte számára a követendő utat. James Marcia kanadai pszichológus „korai zárásnak” nevezte a tinédzserkorban azt az identitásállapotot, amikor a serdülő úgy vesz át egy értékrendet vagy köteleződik el egy foglalkozás mellett, hogy ő maga nem küzdött meg egy saját világkép megformálásáért. Dr. Kapitány-Fövény Máté Ezerarcú függőség című könyvében találóan így fogalmaz: „… rogyadozó térddel cipeli a valódi énjére épített diadalívet”. Barrymore kilenc éves, amikor bántalmazó, alkoholista édesapja és édesanyja (aki egy második világháborús menekülttáborban született magyar szülőktől) elválnak, ő pedig anyjával marad, aki rendszeresen elviszi lányát a hírhedt Studio 54 nevű szórakozóhelyre, ahol fiatalon megismerkedik az alkohollal, kábítószerrel és bulizással. Másfél év rehabilitációs kezelés után 14 évesen felnőttnek nyilvánítják,
17 éves korától pedig a mozivásznon is elkezd reflektálni önpusztító, csábító énjére.
A ’90-es évek elején egy sor B-kategóriás akcióthrillerben játszott főszerepet (Sivatagi sorozatgyilkos, Poison Ivy, Fegyvermánia, Nincs kiút, Lélekvesztő, Rosszlányok), amiket összeköt, hogy karakterei vagy szexualitásukat fegyverként használva csábítanak el idősebb férfiakat, vagy szerelmükkel menekülésre kényszerülnek, múltjuk, apjuk vagy az őket körülvevő társadalom miatt. Barrymore botrányainak célja a határok keresése és a szabályok megszegése volt, hiszen ez volt az egyetlen módja, hogy bekerüljön a szabályalkotók világába – amit azonban egy átlagos kamasz a családi ajtók mögött tesz meg, az egy világhírű gyermekszínész esetében élő műsorokat és újságok címlapjait jelenti. 
Christina Ricci életútja több hasonlóságot is mutat Drew Barrymore-ral: Ricci néhány évvel később 11 évesen robbant be a köztudatba az Addams Family – A galád családban nyújtott alakításával, amit a ’90-es évek végén egy hasonlóan botrányos kamaszkor követett. Ricci szülei karrierjének indulásával egyidőben váltak el, édesapjával ezután meg is szakította a kapcsolatot. A kislány filmes karrierjének köszönhetően a család kenyérkeresője lett, ami óriási teher egy gyermek számára – a parentifikációnak nevezett jelenség a családi szerepek megcserélését jelenti, ahol a gyermeknek saját szülője helyett kell a szülői feladatokat elvállalnia. A parentifikált gyermek mivel életkorából fakadóan nem tudja megfelelően ellátni a rá kényszerített szerepet, ezért az ebből fakadó alkalmatlanság érzés a serdülőkorra dühbe vagy depresszióba fordulhat át.
Ricci kamaszkorát az önpusztítás, étkezési rendellenességek és a botránykeltés határozta meg.
A színésznő saját elmondása szerint sem tudta, hogy ki is ő valójában, ezért a médiában megjelent őt ért kritikákra még több támadással és provokációval reagált. Péley Bernadett Rítus és történet című könyvében írja, hogy az a gyerek, aki az elutasítást „várja el”, úgy viselkedik, hogy a felnőttből haragot és elutasítást hívjon elő. Ricci megnyilvánulásai és az ekkoriban vállalt szerepei erre erősítettek rá, míg azonban Barrymore kamaszkori önreflektív szerepeit kritikai kudarcok jellemezték, addig Ricci egy sor kult státuszba került indie filmben alakított emlékezeteset. A Buffalo ’66-ben és a Félelem és reszketés Las Vegasban-ban is egy elrabolt, majd a fogvatartója iránt szerelmet érző kamaszt alakít, míg a Kuki című John Waters filmben egy agresszív, és szexuálisan túlfűtött mosodavezető bőrébe bújik. Az alakításáért Golden Globe-ra jelölt Nem ér a nemem! című fekete komédiában egy számító és cinikus tinédzsert kelt életre, aki elcsábítja féltestvére meleg barátját, akinek azt hazudja, hogy ő ejtette teherbe. Shia Labeouf fiatalkora és családjában betöltött szerepe szinte teljesen megegyezik Christina Ricciével: Labeouf szülei 5 éves korában váltak el, édesapja egy alkohol és drogproblémákkal küzdő vietnámi veterán, aki rendszeresen bántalmazta fiát fizikailag és verbálisan. A fiú már 3 évesen bohócnak öltözött, hogy így segítsen szüleinek a hot-dog árusításban, 11 éves korára pedig ügynököt szerez magának, aki elindítja színészi karrierjét. Labeouf saját elmondása szerint az egyetlen ok, amiért színésznek állt, az volt, hogy így tudott pénzt szerezni, ami számára a családot jelentette: „Apám nem volt jelen az életemben, mert a pénzt hajkurászta, anyám ritkán volt a közelemben, mert a pénzt hajkurászta. A kapitalizmust tekintettem a fő oknak, amiért a szüleim elváltak, ezért úgy voltam vele, hogyha lesz pénzünk, akkor nem lesz állandó veszekedés otthon és lesz családom”.
Labeouf karrierje első felének filmjeit ugyanaz az alaphelyzet jellemezte, mint fiatalkorát – egy átlagos srác valamilyen külső körülmény hatására egy rendkívüli helyzetben találja magát (ez a képlet volt az alapja a Disturbiának, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságának és a Transformers filmeknek is).
Karrierjének második felében személyiségéhez és színészi kvalitásaihoz közelebb álló alkotásokban mutatta meg magát:
Fékezhetetlen, American Honey, A nimfomániás. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy szabaduljon múltjától. Évek óta tartó alkoholfüggősége 2017-ben vált címlapsztorivá, amikor letartóztatták közszeméremsértésért, és az ezt követő terápián poszttraumás stressz szindrómával diagnosztizálták, aminek legfőbb kiváltó oka bántalmazó édesapja volt. „A bántalmazott gyermekek mindent megtesznek azért, hogy megőrizhessék szüleik iránti kötődésüket, szeretetüket, akkor is, ha azok tétlenül hagyták, hogy valaki bántsa, kihasználja őket” (Dr. Kapitány-Fövény Máté: Ezerarcú függőség). A terápia hatására 2019-ben a színész karrierje legszemélyesebb filmjében vet számot édesapja örökségével: a saját maga által írt Honey Boyban Labeouf egy gyermekszínészt bántalmazó apjának szerepébe bújik. Önismerettel, terápiás segítséggel és az önkifejezés megfelelő csatornáinak megtalálásával mindhárom színész képes volt arra, hogy ne múltjuk narratívája írja jövőjük történetét.
Lapozz tovább, ha a kihunyó csillagokról is szeretnél olvasni!
