Magazin

Halloween Extra: Kedvenc sorozatgyilkosaink

Egy kis ajándék a rémület népszerű éjszakájára: töklámpásokat kivilágítani, jönnek a Filmtekercs kedvenc sorozatgyilkosai…

De, hogy a sorozat tényleg sorozat legyen, most a kis- és nagyvászon azon figurái közül válogattuk ki a személyes kedvenceinket, akik újra meg újra feltűntek a színen, hogy kedvenc fegyvereikkel kicsináljanak pár szerencsétlent…

Jigsaw / John Kramer – Fűrész

Sosem szerettem a horrorfilmeket, mert rettenetesen ijedős vagyok. Viszont mindig is indokolatlanul nagy érdeklődés töltött el a sorozatgyilkosos krimik és thrillerek miatt. Ha szigorúan vesszük, ezek alapján a Fűrész filmeket nagy ívben el kellett volna kerülnöm (a negyedik rész után így is tettem), hiszen filmről filmre egyre többet operál a horror zsáner eszközeivel, viszont nem egy klasszikus értelemben vett sorozatgyilkosról szól. John Kramer, azaz Jigsaw (Tobin Bell) nem öl meg senkit, mindössze próbára teszi őket, hogy vajon megérdemlik-e az életüket. Szerinte ugyanis aki nem értékeli az életet, az nem is  érdemli meg. Bizonyítani pedig csak szörnyű, fájdalmas tettek árán lehet neki, amire sokan nem képesek, így végül a túlélésük kulcsával a kezükben kénytelenek meghalni.

Jigsaw nem véletlenül lett a 21. század filmművészetének eddigi leghátborzongatóbb és legfelkapottabb fikciós sorozatgyilkosa.

Az emblematikus díszletelemeknél (a bicikliző Billy baba) és a jól idézhető mondatoknál („I want to play a game”) is jobban hozzájárult a sikerhez az újszerű történet. A nyolcvanas-kilencvenes évek horrorszörnyei – legyenek akár misztikus lények, akár szimpla emberek – mindig valami transzcenedens okból vagy gyermekkori traumából eredeztethetően váltak azzá, amivé. A Fűrész filmek „gonosza” majdhogynem emberibb, mint bármelyik áldozata, fájdalma átérezhető mindannyiunknak. Tetteit nem az motiválja, hogy kielégítse saját belső, kényszeres vágyait, hanem hogy egy új, jobb élet lehetőségét kínálja fel, ezáltal pedig egy élhetőbb társadalmat hozzon létre. Az eszközei? Megbocsáthatatlanok. A célja? Elérhetetlen. De a nézőire garantáltan mély hatással volt. (Nardai Dorina)

Szellempofa – Sikoly

A Sikoly-széria gyilkos alakja egy kakukktojás a listában, több szempontból is. Egyfelől az elfolyó rémmaszk és a hozzá tartozó fekete talár emberről emberre vándorol, mindig más bújik az öltözék alatt, de összeköti őket az ölés iránti vágy és a filmek olthatatlan szeretete. Másrészt Szellempofa egyfajta paródiája is a horrorgonoszoknak: egy olyan öldöklő gyilkos, akinek nem kése az igazi halálos fegyvere, hanem a posztmodern. Woodsboro réme ugyanis önreflexív, az ismert horrorklisék teljes tudatában, azok szabályai szerint mészárol. Ilyen módon különlegesen szórakoztató az öldöklése, hiszen a karaktereknek csak rendszerezniük kell minden ismeretüket, és akkor túlélhetik a cselekményt.

Mikor Wes Craven rendező és Kevin Williamson író megalkotta Szellempofát, egy elveszett műfajt igyekeztek helyrehozni.

A megfeneklett Halloween, Rémálom az Elm utcában, Péntek 13 és megannyi franchise nyomán a humor és az irónia eszközeivel alkottak meg egy önelemző horrort, ami a műfaj lényegét ragadja meg, miközben felhívja a nézők figyelmét arra, ez csak egy film. Szellempofa külleme így nem bonyolult, de könnyen felismerhető, fegyver pedig egy kés, amivel kedvére döfködhet. És ez mind működik… a halálok ugyanis brutálisak, különösen ahogy növekedik a film címe melletti sorszám. A maszk alatt pedig megbújhat férfi és nő egyaránt, így korunk kedvelt iránymutatása, az inkluzivitás sem akadály a figura esetében. Hát mi ez, ha nem maga a megtestesült modernitás? (Szécsényi Dániel)

Michael Myers – Halloween

Az 1970-es években a hitchcock-i pszichothriller és az olasz giallo horror különös és hátborzongató egyvelegeként világra jött egy új műfajkirály. Ebben a születésben nem volt semmi csoda, véres és fájdalmas, mint a valóságban. Az évtized végére a műfaj belépett a lázongó ifjúkorba, arca pedig a brutális drogpartin ragadt William Shatner lett. John Carpenter létrehozta a történelem első tinihorror-franchise-zát, és vele az ikonná érő sorozatgyilkos, Michael Myers mára (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) egy nagy tucattá dagadó legendáját.

Ugyan az évtizedek során 3 idővonalat és még egy spin-off-próbálkozást (Halloween 3: Boszorkányos időszak) is megért folyam kvalitásai finoman szólva sem kiegyensúlyozott, főhőse érdemei vitathatatlanok. Sosem felejtem el az első kockát, amelyen megpillantottam őt talpig feketében, palaszín rezdületlen mimákájával, ráadásul fényes nappal. Michael a tökéletes gyilkos; kegyetlen, kimért, kiszámíthatatlan. Mozgása ennek megfelelően a frászt hozza nemcsak leendő áldozataira, de nézőire is, vonuló zenéjének pedig még maga Darth Vader is csodájára járna.

Pszichiátere szerint maga gonosz lakik a szemek mögött.

A Halloween-saga evolúciója e gonoszság végletes elmélyülése. A rémület éjszakáján késsel szúr fel a falra egy tini srácot, majd billegő fejjel méregeti mesterművét. Utolsó bevetésén egy idős bácsi testét amortizálja tűpárnává, kéjelegve. Első feltűnését lehet úgy is szemlélni, mint a női-anyai identitástudat próbatételét, a rábízott gyerekeket védelmező Laurie (Jamie Lee Curtis) szemszögéből. Utolsó tombolása eszerint a falkaszellem kihívása, a Haddonfield lakosságát belülről mételyező tömegpszichózis jelenségén keresztül. Ezek az olvasatok nem ördögtől valók, nem úgy, mint Michael. Ereje a polarizálatlan, eredendő gonoszságában rejlik, amivel megmérgezi az emberi naivitást és a vágyat, hogy mindenkiben találjunk egy kis jót. (Gyenes Dániel)

Chucky (az eredeti) – Gyerekjáték és Chucky filmek

Chucky (alias Charles Lee Ray) talán nem a legnagyobb a horror-gonoszok ikonikus sorozatgyilkosai között, de kétségtelenül az egyik legjátékosabb és talán legsokoldalúbb. Az övénél groteszkebb eredettörténet sem nagyon találunk, még ebben az illusztris társaságban sem. A legtöbb horror-gyilkosnak, legyenek bármilyen elvetemültek is, olykor-olykor akad még valamiféle emberi tulajdonsága. Még a megállíthatatlan ember-hentesként működő Jason Vorhees múltjában is ott a tragédia, ami a (kezdeti) motivációját adja. Akit pedig nem olyan emberi érzelmek hajtanak, mint a bosszú vagy a gyűlölet, azok általában (Mike Myerstől Kampókézig) maguk a nagybetűs gonosz. Túlvilági, misztikus és ősi erők megtestesülései. Chucky azonban igazán egyik kategóriába sem illeszthető. Igaz, a misztikum része az ő lényének is, de nem képviselője semmi felsőbb hatalomnak.

Chucky egyszerűen szeret ölni. Nincs azonosulható tragikus múltja, ami táplája a dühét, és nem is a gonosznak a hírnöke. Csak élvezi a vérrontást. Bár már embernek sem volt normális, fura mód igazán akkor tudott kibontakozni kedvelt hobbijában, miután voodoo varázslat segítségével egy 74 centiméteres játékbabába költöztette a lelkét.

Bár a Chucky sorozat egyik legfőbb jellemzője, hogy mindig igyekezett az aktuális horrortrendekhez igazodni, a fő”hősének” karaktere végig meglepően konzisztensen fejlődött (ami főleg annak köszönhető, hogy más slasher farnchiseokkal ellentétben itt az eredeti alkotó – Don Mancini – minden részben jelen volt.)

Kegyetlen slashergyilkosból vált morbid-humorú antihőssé. Ám igazán kiforrni talán a 2013-as Chucky átkában (és annak folytatásában, illetve a nem rég indult sorozatában) tudott. Ekkor sikerült ugyanis tökéletesen összehozni az arányokat, hogy Chucky úgy legyen humoros, hogy közben félelmetes marad. Hisz az egyértelmű, hogy Chucky vicces. Gyermeteg megjelenése csodálatos kontrasztban áll a Brad Dourif karizmatikus hangján eleresztett, ízesen mocskosszájú beszólásaival. Ám mégis hiba lenne őt viccként leírni. Persze nem úgy félelmetes, mint a érzéketlen és legyőzhetetlen Jason vagy a legkiszolgáltatottabb helyzetünkben támadó Freddy Krueger, hanem mert ő a klasszikus slasher gonosz körében a legváratlanabb. Az a veszélyforrás, amire a legkevésbé számítunk, akit csak akkor veszünk észre, amikor már túl késő. Aki óvatosan, de brutálisan és kreatív sokszínűséggel cserkész be minket. Nem csoda, hogy idővel maga Chucky is rájött, hogy nem is átok hallhatatlan gyilkosbabának lenni. Lehet, hogy azt gondolod, hogy szemtől szemben legyőzheted, csakhogy Chucky nem hülye, és ha teheti nem fog szemtől szembe támadni. Azért vigasztaljon a tudat, hogy ő a végsőkig a barátod marad, még ha épp ő is idézi elő azt a bizonyos véget. (Pongrácz Máté)

 

Freddy Krueger – Rémálom az Elm utcában franchise

Az egyes filmes sorozatgyilkosokra sokféle jelzőt lehet aggatni, mindenki valamilyen, sőt, mindegyik a legvalamilyenebb. Nos, ha a kesztyűjére pengéket erősítő, kalapos és csíkos pulóveres Elm utcai rémre gondolunk, valószínűleg az jut eszünkbe, hogy ő a legszemetebb. A jelző több szempontból is igaz. Először is, mit lehetne mondani egy olyan emberre, aki egész életében kisgyerekeket öldösött? Aztán halála után is; igaz, akkor már nagyobb gyerekekre csapott le, viszont akkor, amikor azok a legkiszolgáltatottabbak voltak. Álmukban, amikor mindenki tehetetlen.

És mit csinál közben Freddy? Élvezi a szenvedést, úgy játszik áldozataival, mint macska az egérrel.

És közben kacag, mókázik, élvezi, hogy mindig ő nyer – még akkor is, amikor nem. Hisz neki a halál csak egy állomás, mindig is az volt. Ez adja a karakter mítoszát, hogy maga is már-már mitikus lény – az élteti, hogy emlékeznek rá, hogy álmodnak róla, hogy lényegében a kollektív tudatalatti része. Egy megfoghatatlan, nem evilági lény, aki elől nem lehet elmenekülni. Hogy is lehetne, hisz aludnia mindenkinek kell. És ha elalszunk, ő ott lesz és megtalál a következő „tréfájával”, aminek véres vége lesz. (Németh Barna)

rctophobby.com

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés