A 180°-ban a történet szereplőinek élete radikális fordulatot vesz egy tragédia hatására. Mindenki hátraarcot csinál, hiszen az addigi utak megváltoznak és az ellenkező irányba kanyarodnak. Valami gyökeresen más következik, mint ami eddig volt, a drámával pedig kinek-kinek meg kell küzdeni. És ez alól a néző sem kivétel.
A film első perceiben egy meghasonlott férfit látunk, aki lemondóan, összetörve csoszog ki az irodájából, mögötte puska karistolja a padlót. Aztán a kamera körbefordul a kép síkján és egy félkörívet ír le, most mindent fejjel lefelé látunk. A főcím csak ezután következik. Ezek a kezdőpercek még nagy bizakodással töltenek el, látványos stílust és grandiózus szerkezetet vizionálok, a folytatás azonban némileg mást ad, mint amivel film eleje kecsegtet.
Akár csalódott is lehetnék, de végül is nem érzem magam annak. A felfokozott dráma ugyanis megmarad, csak egy sokkal kevésbé attraktív külsővel. A félkör és a fordulat szimbólumai később is fel-feltűnnek a játékidő folyamán a szélerőművekben, a break táncosok lassított felvételeiben vagy a félkörív svenkekben, és a puskás ember esszenciális története maga is szimbólummá emelkedik, a 180° mégis inkább az emberi konfliktusokra koncentrál. Rengeteg szereplő sorakozik fel a történet folyamán, akik mind kapcsolatban állnak egymással, ebből pedig a több szálon futó, találkozásokkal és eltúlzott érzelmekkel tarkított, hagyományos dráma kerekedik ki. Nincs ezzel semmi baj, csak valahogy nem annyira érdekes, mint első látásra tűnik.
A film a tragédia közvetlen elszenvedőivel nem foglalkozik, csak a velük kapcsolatba kerülő emberekkel, barátokkal, rokonokkal. Az ő történeteik gabalyodnak össze egy időre, maguknak kell feldolgozni az eseményeket és közben egy kicsit együttérezni a másikkal. Közben pedig akaratlanul is felbukkannak etnikai súrlódások, hiszen az érintettek egyik fele török, míg a másik svájci és német nemzetiségű. A 180°-ot ennél a pontnál már nyugodtan nevezhetjük az európai Ütközéseknek, de ami ott nagyjából jól működött, itt viszonylag kevéssé. Az etnikai szál ugyanis néhány szitkozódásban kimerül, elvékonyodik, nincs igazi töltete, és végig súlytalan marad. Olyan, mintha csak meg kellett volna említeni, de építeni nem mertek rá. Így maradnak a melodrámai túljáratottságból fakadó, elsöprő érzelemhullámok, és a többször elsütött, a szereplőket egymás után, mozgalmas zenére felvonultató tablószekvenciák.
Még egyszer mondom, nincs ezzel olyan nagy baj, csak hát a mai telenovellák és tévéshow-k előszeretettel használnak hasonló dramaturgiát, így a kor embere lépten-nyomon szembesülhet az élet tragédiájával. A 180°-ból eltűnik a virtuozitás és a lehetőségek is kiaknázatlanul maradnak, így pedig csak a felszíni dráma marad. Mindez viszont egyáltalán nem meglepő, ha tudjuk, hogy a film rendezője, Cihan Inan eddig főleg tévés produkciókban dolgozott.
