A Hiábavaló című egyiptomi tragikomédia egyetlen szomorú tény közvetítésével kényszerítette ki a magyar közönség keserű bólintását: a kisember-lét a kerek világ bármely pontján sziszifuszi aktivitással járó életforma; avagy hű egyiptomi állampolgárnak lenni legalább olyan pazar, de embert próbáló feladat, mint a magyar társadalom odaadó tagjaként élni.
Sameh Abdel Aziz vitriolos társadalomkritikájában az egyiptomi kisember megpróbáltatásaival párhuzamosan képileg és motívumkincsében is az egyiptomi társadalmi szakadék áthidalhatatlan jelenségének megfogalmazására törekszik. A szegénynegyed határától pár méterre már egy felhőkarcoló magasodik: lakói a fekete üzleteken szerzett kényelemből valóság-showként figyelhetik, hogy odalent miként sürögnek-forognak a hangyák, ha elveszik a vizüket, vagy éppen letarolják földszerzés végett a sírhelyeiket. A pórnép erőfeszítéseinek sziszifuszi értelmetlenségét a film eredeti vagy angol címe (Ant Scream) mélyebben is fejezi ki, mint a mondanivalóra kihegyezett magyar címadás.
A kétpólusú társadalmi rend, a becsületes szegények és a korrupt, protekciós gazdagok közti közhelyes különbség tálalása a remekül megválasztott főhősnek köszönhetően nyeri el méltó súlyát. Gouda tíz év után szabadult az iraki fogságból, ahová azért került, mert a rábízott raktár kulcsát még egy láblövés árán sem adta ki a katonáknak. Őt lecsukták és a börtönben felejtették, az árukészletet őrző falakat tankkal bedöntötték, Gouda pedig az egyiptomi haza földjén a szájüregéből vette elő a feleslegesen őrzött tárgyat, immáron szabadon. A szegénynegyedben élő kisember a történet egészében szentül hisz a rábízott feladatokban, odaadó naivitással próbál a közösség életmódján javítani. Kiáltásainak hangerejét azonban éppúgy elnyomják „a fejesek”, ahogy tüntetésre buzdító megnyilvánulásait is erőszakkal elfojtják. Amr Abdul Gelil lélegzetelállító lelkesedéssel visz életet a figurába; az átlagemberek meggyőző elánjával ugrál, és üvölti az égbe a nagy igazságokat a megmozdulásaira kiküldött kamerák előtt, ugyanakkor szívfacsaró keserűséggel képes beismerni, hogy ő nem akar többé hangya lenni. Az alkalmi határátkelések felhőtlen öröme azonban mindannyiszor a feleslegesség felismerésébe fordul.
Sameh Abdel Aziz elképesztő józansággal és a leleplezés szándékával közvetíti a mellőzhetőség érzetét. Epizodikus szerkezetű filmjének olykor groteszk humora szituációról szituációra telítődik meg a reményvesztettség kínjával. A lerombolt temetőből kimentett földi maradványok a taxi csomagtartóján felejtődnek, a félelemből némaként szervezendő tüntetésen mozdulatokkal „kutyáznák le” a politikusokat, az elittársaságban pedig csak pénzlóbálással megy a nőszerzés. Így nem csoda, ha a főhős fogsága alatt prostituálódó feleség mellékszálának elvarrását követően Gouda sorsa az eredménytelenségre való katartikus ráeszmélésbe torkollik. A főhős a korrupciós botrány szálait fedné fel az elnök előtt, ám a konvoj testőrei úgy lövik szitává a családját elveszített, igazságtalanul bebörtönzött és megkínzott, végül még az egyiptomi nép által is meghurcolt férfit, hogy az államfő nem is ül a számára kirendelt kocsisorban. A demokratikusan berendezkedett társadalmi rendben is könnyű senkivé válni, de egy, az alapvető polgári jogokat elutasító államrendben még egyszerűbb nímandnak számítani.
Hiábaló (Le Cri d’une fourmi)
színes, egyiptomi vígjáték, 120 perc, 2011
rendező: Sameh Abdel Aziz
szereplő(k):
Amr Abdul Gelil
Rania Youssef
