Magazin

Hogy lesz rossz a jövő? – Disztópiafilmek felemelkedése és bukása

A napokban mutatták be Aldous Huxley világhírű disztópiájának új változatát a tengerentúlon. A Szép új világ adaptációja kapcsán átnézzük a zsáner eddigi irányait, és az elmúlt évtized trendjei alapján megmutatjuk: mitől félünk manapság a leginkább.

Több mint 500 év telt azóta, hogy Thomas More megjelentette az Utópia c. művét, de sokak szerint azóta sem kerültünk közelebb az utópisztikus társadalomhoz. Csaknem 300 éve jelent meg az első disztópia (Jonathan Swift regényét, a Gulliver utazásait ekképp tartják számon), és – talán ebben megegyezhetünk – a létező világok legrosszabbika azóta sem valósult meg. Persze voltak jobb és rosszabb társadalmi berendezkedések a múltban, de az utópiákból és disztópiákból azóta sem lett kevesebb.

A műfaj a XX. század első felében élte virágkorát, nem véletlenül: ekkor zajlottak nagy társadalmi kísérletek az ideológiai alapú politikai rendszerek szervezésében. A kommunizmus és a fasizmus kiépülése egybe esett a három legfontosabb írott disztópia megjelenésével: Aldous Huxley Szép új világával, George Orwell 1984-ével, illetve Ray Bradbury Fahrenheit 451ével. A három regény kiépítette az antiutópiák keretrendszerét: egy cselekményszál fogja az olvasó kezét, a középpontban azonban az elképzelt társadalmi-politikai-gazdasági rendszer bemutatása áll.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 - a film
François Truffaut: Fahrenheit 451

Ez a tételmondat sokat segít a disztópiák meghatározásakor. Elvileg ugyanis minden filmet tekinthetnénk annak, amelyben fiktív közösségek szabályok szerint élik az életüket. Ilyen alapon tehát A Gyűrűk Ura tündevilága is lehetne utópia, a Csillagok háborújának birodalma pedig egy disztópia. Mégse tekinthetjük ezeket műfaji darabnak, hiszen a történetek fókuszában nem a rendszer áll.

A disztópiák egyik másik különleges vonása, hogy a megítélésükkor szokatlanul fontos a népszerűségük. Ezek a történetek ugyanis

minden esetben provokatív szándékkal születtek meg: céljuk a társadalom figyelmének felhívása valamilyen veszélyre, anomáliára vagy káros mellékhatásra

– lehetőleg olyanra, amire alap esetben nem gondolunk. Céljuk tehát a figyelem felkeltése, viták elindítása, a gondolkodásmód megváltoztatása.

A népszerűség ilyen értelemben egy fontos mértékegység abban a tekintetben, hogy a történetnek sikerült-e rátapintania a közhangulatra. Margaret Atwood nyolcvanas években íródott regénye, A szolgálólány meséje nem véletlenül napjainkban lett igazán népszerű (erre még később visszatérünk), ugyanúgy elkerülhetetlen volt a Fahrenheit 451 újrafeldolgozásának bukása – ezek a történetek mást jelentenek különböző korokban. Ennél is érdekesebb a Mad Max világának változása, amely egészen precízen követte a társadalom félelmeit: az elején a társadalmi rend felborulása adta meg a keretet, a legutóbbi részben pedig már a vízhiány.

Michael Radford: 1984

A népszerű disztópiák, pontosabban annak népszerűségének ideje tehát kiváló korlenyomatot képeznek, és remekül mutatják, milyen félelmek táplálták az adott pillanatban a korszellemet. De hogyan változtak a félelmeink az elmúlt években? Ezt tekintjük át röviden, hogy végül a jelenbe érve egy érdekes megállapításra jussunk.

 

Rémálom-állam akkor és most

Mint arról már szó volt, a XX. század közepén az irányított nagy társadalmi átalakítások uralták a félelmeket. A kor nagy történeteiben a felülről diktált, precízen megszervezett társadalmakat látunk, amelyekben az állampolgárok rabszolgaként veszik ki a részüket egy szebb világ megalkotásában. Közös vonása ezen történeteknek a személyi szabadság elvesztése, az egyéniség feloldódása egy jobb közösség megteremtése érdekében.

Tökéletesen illik ebbe a korszakba a Metropolis, a kor egyik legfontosabb filmje, amely nyelvezetében a mai napig nyúló hatásokkal bír. Az 1928-as német film nem is annyira a története miatt fontos, hanem filmnyelvi eszközei miatt – talán épp ezért, a konkrétumok hiánya miatt képes ma is releváns maradni. A robotoló kisemberek és az emberiesedő robotok viszonya később is meghatározó lesz, azonban Fritz Langnak sikerült ezt digitális eszközök nélkül, az expresszionizmus eszközeivel kidomborítania.

Fritz Lang: Metropolis

A túlszervezettségtől való rettegés, amely a rendőrállam képében jelent meg megannyi filmben (Hétalvó, Brazil), egészen a 2010-es évekig fennmaradt, sőt a mai napig újra előkerül, de a közönség (különösen a legfiatalabb generáció) egyre kevésbé vevő rá. Ezzel párhuzamosan megjelent az anarchiáktól való félelem (Menekülés New Yorkból, Mad Max), de ezek a posztapokaliptikus filmek elvétve beszélnek társadalmi rendszerekről, márpedig, mint leszögeztük, a negatív jövőkép nem egyenlő a disztópiával (ezért nem foglalkozunk pl. Az úttal sem).

Az ideológiák megszilárdulása után egy ideig az atomkatasztrófába torkolló harmadik világháború kitörésének lehetősége foglalkoztatta az alkotókat és a közönséget. Az utolsó emberek a Földön vagy A kilátóterasz (a 12 majom eredetije) azonban éppúgy a posztapokaliptikus kategóriába esik, mint az anarchikus jövőképű alkotások. Az mindenesetre leszögezhető, hogy az ötvenes-hatvanas években a közgondolkodást inkább az atomháborútól való rettegés uralta, amelyre például remekül játszott rá Stanley Kubrick a Dr. Strangelove-val.

 

Én, robot ellen

Az ipari forradalomtól állandó és visszatérő téma a robotok térnyerése a fikciós irodalomban, és ez a közfélelem a társadalmi rendszerek megszilárdulása, tehát a huszadik század közepe óta egyre nagyobb teret nyert – ez Isaac Asimov és Philip K. Dick nagy korszaka. Mindkét író rendkívül termékeny volt, és megannyi könyvüket megfilmesítették, nem kell túl sok bátorság azt kijelenteni, hogy a két szerző formálta a leginkább a közgondolkodást a témában a múlt század végéig. A posztapokaliptikus víziójuk sci-fik megjelenése (Terminátor, Szárnyas fejvadász, Total Recall – Az emlékmás, jóval később a Különvélemény) ráadásul egybe esett Hollywood aranykorával és a legnagyobb rendezőik felbukkanásával (Steven Spielberg, James Cameron, George Lucas).

Wachowski-testvérek: Mátrix

A fordulópontot a témában a Mátrix hozta el, amely részben összefoglalja a 20. század nagy félelmeit, részben azonban meg is haladja azt. Egyrészt a korábbi tematikába bevonja az emberi test robotizációját. A japán animéből (Akira, Páncélba zárt szellem) átemelt cyberpunk-gondolatiság itt válik a nyugati popkultúra részévé. Ennél is érdekesebb azonban Smith ügynök beszéde arról, hogy eredetileg egy utópisztikus világot teremtettek, de azt kilökte magából az ember. A stabilitás megteremtéséhez ez a majdnem tökéletes világ kellett.

A Mátrix fiktív valósága egy régi emberi félelemre tapintott rá: arra, hogy mindez körülöttünk valójában nem is igazi. A tévé megjelenése óta tartja lázban az embereket a téma, bár nem minden megközelítés volt sikeres. Kathryn Bigelow 1995-ös próbálkozása, A halál napja például óriási bukás volt, és majdnem derékba törte a rendezőnő karrierjét, pedig a mai fejjel nézve hihetetlenül aktuális és releváns a film. Bigelow a rendőri erőszak és a rassz alapú szembeállás témáját is belefűzte filmjébe, noha A halál napja elsősorban egy olyan eszközről szól, amely képes az emberi emlékeket átültetni egy másik ember agyába, egyfajta videós tartalomként.

A halál napja azért is megfelelő állatorvosi ló, mert számos olyan eleme van, ami a többi disztópia esetében is megmutatkozik.

Egyrészt a rendezőt láthatóan jobban érdekelte egy másik téma, nevezetesen a rendőri erőszak és az ebből fakadó társadalmi törésvonal, és ezt egyébként két évtizeddel később fel is dolgozta a Detroitban. Másrészt pedig az is látszik, hogy egy disztópiának úgymond jókor kell lennie jó helyen. 1995-ben még nem tűnt úgy, hogy teljesen be tud minket szippantani egy felvett, fiktív világ, ma már azonban – noha másképp, mint sejtettük – ez közel sem annyira elképzelhetetlen.

Kathryn Bigelow: A halál napja (Strange Days)

Ilyen értelemben pedig az egyik legjelentősebb film az utóbbi évekből a Ready Player One volt, amely – számos erénye mellett – egy teljesen reális jövőképet vázol fel, olyat, ami a fiatalok számára is érthető és átélhető. Ellentétben azzal, amit sokan gondolnak, a Ready Player One tehát épp annak ellenére vált sikeressé, hogy az egészet áthatotta a nyolcvanas évek iránti nosztalgia.

 

Cyberpunkból biopunk

Az emberi test lassú robotizációja, tehát az implantátumok és mesterséges végtagok beépülése rengeteg 21. századi filmben megjelent (a legjobb példa a szuperhősfilmek gonoszai), a legreálisabb verzióban mégis egy alacsony költségvetésű sci-fi foglalkozott a témával. Az Upgrade egy olyan világban játszódik, ahol lehetséges a fizikailag lebénult test újraindítása egy gerincbe ültetett chip segítségével. A film azonban tovább megy, és a végén egy hatalmas csattanóval a chip már nem csak a test fölött, hanem a tudat fölött is átveszi az irányítást. A remek gondolatiságot remekül alátámasztja az Upgrade azzal, hogy a közeljövőt hihetőnek ábrázolja. A parancsokkal működő chip olyan, mint Alexa, Siri és társai. A társadalom pedig pont abba az irányba változik, amit most is érzünk: a társadalmi egyenlőtlenségek jelentősen megnőttek.

Leigh Whannell: Upgrade – Javított verzió

A téma másik oldala a génmódosítás. Azok a történetek, amelyek az emberi szervezet genetikai meghekkelésével foglalkoznak, a cyberpunk mintájára a biopunk megnevezést kapták. A témában készült legfontosabb film a Gattaca, amely érdekes utat járt be megjelenése óta. Andrew Niccol filmje megjelenésekor nem tudta megszólítani a közönséget, és mint megannyi disztópia, ez is csak később vált igazán népszerűvé (tipikusan ilyen film még a Hülyék paradicsoma, amivel mi is csak bemutatása után 10 évvel, Donald Trump megválasztása kapcsán foglalkoztunk).

Gattaca története egy olyan világban játszódik, ahol már engedélyezett az eugenika, de még nem mindenki kap beprogramozott géneket. A középpontban egy testvérpár áll, ahol az idősebb fiú még hagyományos módon született, a fiatalabb viszont már pontosan beállított génekkel. A társadalom kiközösíti a rossz genetikájú embereket, később azonban kiderül:

valójában a tökéletesek is szenvednek ebben a rendszerben – épp a bennük rejlő potenciál okozta nyomás miatt.

A Gattacának sikerült az, ami a legtöbb disztópiának csak elvétve: azok karolták fel, akiket figyelmeztet. A film rendkívül népszerű lett a geneológusok körében, sőt egy tudós odáig ment, hogy kötelezővé tenné mindenkinek, aki génekkel foglalkozik. Néhány évvel később azonban James Hughes bioetikus több szempontból is támadta a filmet, de itt nem is az állásfoglalás a lényeg, hanem hogy a fikciós alkotásnak sikerült vitát generálnia. Valahol ez volt a probléma az Alitával is, amely bár ugyanúgy a biopunk-cyberpunk világába tenyerel, mégsem sikerült fogást találnia rajta.

Andrew Niccol: Gattaca

A reáltudományok fejlődésétől való félelem a mai napig létezik, de a teljes katasztrófába torkolló távoli jövő helyett az emberek elkezdtek a közeljövőtől félni – ennek tökéletes lenyomata a Black Mirror. Az antológiasorozat inkább egy márkává vált, mint tényleges szériává, az epizódokban az összekapcsoló elem az, hogy valami, amit a közeljövőben feltalálnak, olyan káros lesz, hogy az észrevétlenül tönkre teszi néhány ember életét. Fontos látni, hogy a tétek milyen mértékben lecsökkentek, és pont ezért sokkal valóságosabb a Black Mirror jövőképe, mint más, régebbi disztópiáé.

 

A bolygó felforr

A huszadik század második felében csendesen megjelent egy gondolat, amely szép lassan egyre nagyobb teret nyert. A túlnépesedés visszatérő félelme mellé megjelent a környezetrombolás és az üvegházhatás. Ennek tökéletes lenyomata volt az 1973-as Zöld szója, amely az utóbbi években ismét feltűnt számos elemzésnél. Richard Fleischer mozija a mai szemmel kasszandrai szintű jóslatként hat, noha természetesen számos dologban nem lett igaza.

2022-ben járunk a Földön, amelynek lakói a túlnépesedés, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés hatására víz- és áramkimaradásoktól szenvednek. A 40 milliós New Yorkban az emberek többsége életében nem látott más ételt, mint a szója különböző verzióit. A gazdagok azonban továbbra is képesek beszerezni a valódi élelmiszereket, még az olyan ritkaságokat is, mint a marhahús.

Richard Fleischer: Zöld szója (Soylent Green)

A Zöld szója filmként elsősorban arra koncentrál, milyen lesz az a világ, ahol az emberek már nem tudják, hogyan kell megenni egy almát. A bemutatásának idején mégsem ez váltott ki nagy hatást, hanem a film csattanója:

a címben szereplő zöld szója plankton helyett valójában emberhúsból készül

(vesd össze: Felhőatlasz, Neo-Szöul szegmens). És ugyan ma még nem tartunk az itt megjövendölt világnál, de nyomokban felfedezhető már a Zöld szója apokalipszise: kapható a növényből készült marhahús, forrósodik a bolygó, a szegények egyre kisebb élettérben kényszerülnek együtt élni, miközben a gazdagok minden korábbinál jobban élnek, gyakran a környezetszennyezésre fittyet hányva.

Christopher Nolan: Csillagok között (Interstellar)

A Zöld szója az ökofilmek kategóriájában az első fecske volt, mégis csaknem ötven évet kellett válni, hogy az öko-apokalipszis, mint jövőkép meghatározóvá váljon az amerikai sci-fikben. A 2010-es évek elején rövid időn belül három film is foglalkozott ezzel: a Feledésben és A Föld utánban a bolygóról már elköltözött az emberiség, azonban a Csillagok között világában még épp csak útnak akar indulni a civilizáció. Ebbe a tematikába került a Mad Max is, amely A harag útjában a vízhiányról értekezik. Az utóbbi néhány évben, a járvány megjelenéséig a közbeszédet és a politikát is erőteljesen tematizálta a klímaváltozás, így a közeljövőben várhatóan egyre több film is foglalkozik majd ezzel a témával.

 

A disztópiák felemelkedése és bukása

Az ezredforduló után megindult a disztópiák aranykora, ehhez azonban egy furcsa kanyarral jutott el Hollywood. A Gyűrűk Ura és a Harry Potter-filmek sikere hatására minden hollywoodi filmstúdió elkezdte keresni azt a regénysorozatot, amely majd hosszú távon biztosítja a profitot a cégnek. A millenniumi években a fantasy-vel próbálkoztak (Az arany iránytű, Narnia krónikái), majd a Twilight-kitérő után eljutottak a fiatal felnőttek szóló disztópiákig.

Az éhezők viadala nem várt sikere után tucatjával készültek a tiniknek szóló, negatív jövőképű filmek. Az útvesztő, A beavatott-széria, a Végjáték, A burok, Az emlékek őre, Az 5. hullám vagy épp legutóbb a Sötét elmék mind hasonló receptúrával készültek, mégis teljesen eltérő népszerűséget értek el. Ennek hátterében pedig részben épp az áll, hogy a filmekben felvázolt disztópikus jövő már sok esetben nem tudta megszólítani a mai fiatalokat.

hunger_games_catching_fire
Francis Lawrence: Az éhezők viadala – Futótűz (The Hunger Games: Catching Fire)

A felsoroltak többsége (pl. A beavatott, Az emlékek őre, kisebb részben a Sötét elmék is) egy olyan világot mutat be, amelyben – akárcsak a Szép új világban – az embereket kasztokra, társadalmi csoportokra osztják. Ez azonban – mint ahogy arra Becságh Dániel rávilágít – már nem reális fenyegetés egy Z vagy egy Y-generációs fiatal számára. A 21. században kvázi megszűntek a szubkultúrák, a fiatalok nem jellemzően köteleződnek el egy irányba sem,

a problémájuk éppen ellentétes a kasztosodással: túl sok a lehetőség, a többségüknél épp a választás szabadsága okozza a frusztrációt.

Az éhezők viadala viszont egy tanulmány szerint azért tudott sikeres lenni, mert képes volt rátapintani egy olyan érzésre, amely egységesen jelen van a fiatalok körében – ez pedig a szélsőséges vagyoni egyenlőtlenségek érzete. Justin J. Grandinetti szerint Az éhezők viadalának népszerűségét azonos érzet indukálta, mint az Occupy Wall Street mozgalmat. E gondolat szerint napjaink világa valójában már régóta olyan, mint Panem, mert a szegények csak paroláznak a gazdagok előtt, valójában azonban összességében sosem lesz jobb a sorsuk.

Az emlékek őre (The Giver)
Phillip Noyce: Az emlékek őre (The Giver)

A generációk félelemképének változását a legjobb Az emlékek őre képezi le. A film eredetije, a kilencvenes években megjelent regény rendkívül népszerű volt, részben azért, mert remekül ötvözte az eddig felsorolt disztópikus irányokat: egyformaság, felülről diktált társadalmi rend, kémiai eszközzel szabályozott viselkedés. A története ugyanis a Sameness (Egyenlét magyar fordításban) nevű rendszerben játszódik, amelyben lényegében kiiktatták a szomorúságot, a fájdalmat és a szenvedést, de az örömöt, szerelmet és az érzelmeket is. A közösség tagjait gyógyszerekkel stimulálják, rend és béke honol, mígnem egy fiatal fiú, a következő Emlékek őre meg nem kérdőjelezi a fennálló rendszert.

A film bemutatása és a könyv megjelenése között csaknem két évtized telt el, márpedig húsz alatt teljesen megváltozott a világ. A szintetikus drogok elterjedtebbek lettek, az egyformaság rémképe eltűnt, a fiatalok pont hogy tartozni szerettek volna valamihez, a társadalmi rend helyett pedig a káosz érzete uralkodott – Az emlékek őre világa sokkal kevésbé tűnt felháborítóan gonosznak, a provokáció-jelleg kicsorbult. Nyilván nem csak ennek volt köszönhető, de Az emlékek őre megbukott, nem is készítettek hozzá folytatást.

Az említett út fordítottját járta be A szolgálólány meséje. Margaret Atwood regénye 1985-ben bizonyára számos területen képes lehetett vitát generálni, ma viszont

egy tabutéma miatt lett elképesztően népszerű a harmincas nők körében. Ez a téma pedig a termékenység.

Bár még mindig igen kevesen beszélnek róla, a társadalom egyre nagyobb részét érinti a terméketlenségi krízis. A szolgálólány meséje pedig ezt a társadalmi frusztrációt beszélte ki azzal, hogy a vezetőket vallási fundamentalistáknak ábrázolta, akik a nőkre csak haszonállatként tekintenek. Akárcsak a Gattacában, itt is képes arra a történet, hogy bemutassa: a helyzetben mindkét fél szenved – az egyik a nyomástól, a másik a kudarctól.

Bruce Miller: A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale)

A szolgálólány meséje tehát bizonyítja: továbbra is van igény a disztópiákra, de nem bármilyenre. Bármilyen furcsa is volt A homár, Yorgos Lanthimosnak szintén sikerült ráéreznie egy témára, ami a ma emberét frusztrálja. A lényeg tehát az, hogy a téma releváns legyen a ma emberének. Pont ezért bármilyen jó is az eredeti, a Szép új világ legújabb adaptációjának elenyésző esélye van a sikerre, és sorsa valószínűleg pontosan ugyanaz lesz, mint a Fahrenheit 451 újrájának: villámgyorsan feledésbe merül. És ez talán a legrosszabb, ami egy disztópiával történhet.

A cikkben egy elírást javítottunk, illetve Az emlékek őrére vonatkozó bekezdést kiegészítettük a megjelenés óta. 

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya