Az HBO zászlóshajójának szánták a Trónok harca után. A Westworld azonban folyamatosan veszti el pártfogóit, ám a csatorna mégis kitart mellette. Tippjeink megfogadásával talán a nézők is maradni fognak. Spoilerveszély azok számára, akik nem nézték a sorozatot a 3. évadáig.
Cikksorozatunkban rosszabb napjaikat élő filmszériák vagy tévésorozatok számára adunk tanácsokat, miképp hozhatják helyre renoméjukat.
A Westworld király dologként indult: egy 1973-as filmet dolgozott fel, ám puszta nosztalgiával semmire nem ment volna, az alkotók azonban továbbgondolták az alapanyagot. Az „Így csinálj remake-et!” útmutató mintájául szolgál az HBO sorozatának első szezonja, mert minden elemében nagyszerűbb az eredetinél, melyet a népszerű író, Michael Crichton szerzett és rendezett.
Az új alkotójáról, Jonathan Nolanről közel sem állíthatjuk azt, hogy testvére árnyékában élne, saját útját járja. A célszemély című sorozat után egy ötször akkora projektbe vágta a fejszéjét, az HBO pedig megadta a bizalmat, hogy a szájbarágós, könnyen fogyasztható történetmesélés helyett egy csavarosabb, összetettebb narratívával mutassák meg, miért az előfizetéses csatorna a televíziózás úttörője. A Westworld okádék sok pénzbe került, hogy filmszerű minőségű alkotássá váljon, olyan színészeket szerződtettek, és olyan látványt építettek ki, ami grandiózusságban a Trónok harca igényességét idézte.
Minden adott volt tehát a sikerre, az első évad kritikái kimagaslóak is voltak, köszönhetően az izgalmas fordulatoknak, pár remek alakításnak és az alapos építkezésnek a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése kapcsán. Ám, ahogy az utóbbi években tapasztalhattuk (Broadchurch, 13 okom volt), nem minden sorozat képes megállni egy jó, és főleg lekerekített első évad után, muszáj folytatni.
Jonathan Nolan és felesége, Lisa Joy eredetileg öt évadra tervezték a sorozatot, sokak azonban már a negyedik berendelésénél is meglepődtek.
A Westworld ugyanis egyre kevésbé befogadható, és főleg amiatt, mert elveszítette az útját. Nolan és Joy megértették, hogy mitől volt jó az első évad, és ezek négyzetre emelésével azt hitték, hogy csak erősebb lesz a feszültség és a nézők is a körmüket fogják rágni a felmerülő rejtélyek és kérdések kapcsán. A sok-sok kérdőjel azonban egy idő után elvesztette relevanciáját, ugyanis a történet lelketlenné vált – és milyen sorozat az, aminek a fordulataira már csak az írók kíváncsiak?
A második szezon még inkább bonyolította a cselekményt, túlnyújtotta a részeket, néhol gagyi elemekhez nyújt, és butította a karakterek ábrázolását. Ennek ellenére megvolt benne az a pár plusz jelenet és gondolat, ami még elég kakaót adott a harmadik évadhoz, mely egy igazi újrakezdésnek érződött. Elköszöntünk a westernparktól, és a jövő hideg metropoliszában küzdöttek szereplőink a mindent irányító algoritmus ellen, mely gépet és embert egyaránt fenyeget. Szinte már rá se ismerhettünk a sorozatra: valakik ennek örültek, másoknak hiányérzete támadt, egységesnek azonban semmiképp nem mondható.
Mivel Nolanék bevallottan azt akarják, hogy a Westworld minden szezonjával definiálja újra magát, a felemásan (vagy inkább gyengén) lezárt harmadik évad után a negyediknek még van esélye visszafordítani a szekeret a szakadékból. Csupán átélhetővé kell tenni újra a történetet.
Hiszem, hogy az alábbi három lépéssel kihúzható a sorozat az önmaga által kreált csávából!
Elég az okoskodás látszatából!
A Westworld egyik koporsószöge a világos történetmesélés teljes hiánya. Az alkotók szerették volna megkavarni a nézők fejét, de több esetben ez nem kíváncsiságot eredményezett, hanem frusztrációt. Főleg, amikor rájöhettünk, hogy fontos cselekménypontokat csak azért nem árulnak el, hogy fordulat lehessen belőlük. Így vált a második szezon egy nehezen elviselhető rémálommá, hiszen nagyjából az utolsó részekig azt se tudjuk, a szereplők milyen idősíkokban léteznek, mi a céljuk, és legfőképp, mik a kihívásaik.
A bűvésztrükk nem bizonyult kifizetődőnek. Nolanék hiába akarnak nagy mindfuckot, mikor a „jutalomig” vezető úton megunja magát az ember. A 3. évadban ebből néhol visszavettek, egyes csavarokról hamar került le a lepel, míg mások teljes értelmetlenségbe fulladtak. Dolores nagy terve, mellyel megmentené mind az emberiséget, mind a gépeket egy baromság, és abszolút nem következett a karakter addigi jelleméből ez a fajta szentimentalizmus – fordulat volt a fordulat kedvéért. Bernardról végig azt rebesgették, hogy fontos szerepe lesz a történetben, aztán kár, hogy nem volt semmi dolga. William relevanciája pedig addig tartott, hogy az alkotók egy stáblista utáni jelenetben vettek tőle búcsút (elvileg).
Egy évad kezdeténél az alkotók nem jelölik ki a figurák számára a célt, hogy mi értsük, mi felé haladnak. Mi csak nézzük őket az évadon keresztül, aztán talán (?) a végére megértjük, miről szólt az egész. Viszont addigra eltelt legalább kilenc óra, apróbb, csepegtetett válaszokkal. Aki nem érti, miért idegesítő ez a rejtélyeskedő történetmesélés, az bizonyára odáig lehet a Westworldért a mai napig: ez a történet azonban cseppet sem szórakoztató ilyen formában, mert amikor csak a fordulatok kedvéért rángatják a szereplőket a drótokon, addig nem lesz mélysége a látottaknak.
Köszönjünk el pár karaktertől!
Mivel androidok megpróbáltatásait követjük, így adja magát, hogy a halál teljesen más értelmet nyer Westworld falain belül és kívül. Az első évadban az aktív park során a halál mindennapos volt a gépek számára, így a jövés-menés a javítóból és vissza egy véget nem érő folyamat kegyetlenségét jelenítette meg. A lázadás után azonban még mindig sérthetetlenek és folyamatosan másolhatók a változatosnak nem mondható figurák. Bárki bármikor felbukkanhat, még akkor sincs biztonságban az illető, ha tényleg agyonlőtték: könnyedén benne lehet a folytatásban.
Ed Harris karaktere, a fekete ruhás férfi megörül annak, hogy végre van tétje az eseményeknek az ébredés után. Sajnos korán örült. Nolanék ugyanis nem tudnak olyan nevesíthető személyre mutatni a történeten belül, akit ne hoztak volna már egyszer vissza. A sorsfordító lehetőség azonban az orruk előtt van.
Hatalmas feneket kerítettek annak, hogy a főszereplőt, Dolorest végleg kitörölték, ezzel egy nemesebb önfeláldozássá formálták az utolsó 5 percben addigi rideg karakterútját (hogy ez működött-e, az más kérdés). A stáblista első személyét kiszedni a képletből elég tökös húzás, viszont a dráma megbukik, ha még őt sem engedik el az alkotók. Itt az ideje megválni azoktól, akiktől a sorozat elköszönni igyekszik.
Mutassatok egy hőst, akinek lehet szurkolni!
Dolores egy elnyomott és rendszeresen bántalmazott parasztlánykából hidegszívű terminátor lett. Maeve egy lányát gyászoló édesanyából egy mindenható, arrogáns nőszeméllyé alakult. Bernard pedig csak néz zavartan a szemüvege fölött. A három főbb szereplő mind mesterséges lények, és az emberiséghez való különböző viszonyulásokat testesítik meg. Egyikük erősebb akar lenni az elnyomó homo sapiensnél, a másik szívesen eléldegél mellettük és felhasználja őket a saját céljaira, a harmadik pedig talán még védi is őket. Papíron ennek a háromnak izgalmas figuráknak kellene lenniük, amit a képernyőn látunk azonban inkább kiábrándító.
A színészvezetés sem igazán stimmel, mert a neves művészek már kisujjból lehozzák az egy mondatos szerepeiket, és ezen felül alig kapnak szerethető tulajdonságokat. Sajnos képtelenség beleélni magunkat egy olyan sztoriba, ahol főbb szereplők motivációi maradnak rejtve, kíméletlenül megölnek bárkit, aki az útjukba kerül, vagy simán átugranak minden akadályt. Robothőseink pedig ilyenek, a mellékszereplő emberek pedig jobbára a háttérben tartják őket (még Aaron Paul is csak asszisztál a játszmáiknak) – amíg ki nem derül róluk, hogy igazából is ők mesterségesek voltak végig.
A korábban említett világosan kitűzött célhoz tehát kell egy olyan főszereplő, akinek érdekel a sorsa, drámája van, vagy inkább szerethető, mert olyan dolgokat cselekszik, amik akár példamutatóak lehetnek. A hideg távolságtartás egy negyedik évad esetében már nem lehet benne a játékszabályban.
A Westworld évadok között eddig mindig két év telt el.
Van idejük a készítőknek kitalálni egy újabb koncepciót, mellyel folytatják a harmadik szezon végi anarchiát, és talán azt is megmondják, mi a helyzet a porcica-lepte Bernarddal. Viszont a csökkenő nézettség talán segít abban, hogy végre lekerekítsék a történetet, és egy olyan befejezést kreáljanak, ami után kellemes szájízzel lehet emlékezni az átélt western és sci-fi élményekre
