Beszélnünk kell Kevinről – a ’90-es évek egyik függetlenfilmes csodagyereke egészen elkanászodott a 2000-es évek után. Kevin Smith számára ajánlunk három pontot, amit érdemes lenne megfogadni, ha megzuhant renoméját helyre akarná hozni.
Július 30-án küldték a mozikba a Jay és Néma Bob reboot című alkotást, mely Kevin Smith legújabb produkciója, és egyben újrázása a 2001-ben kiadott Jay és Néma Bob visszavág című gyökéropusznak. Ahelyett, hogy új filmjét egy kritikával üdvözölnénk, fejtágítást tartunk. Smith valahol elcsúszott az elmúlt másfél évtizedben. Igyekszem rátapintani a cikkben, hol történtek ezek a bukták, és hogyan lehet képes feltámasztani filmes karrierjét a szűk rajongói kör szoros öleléséből.
Nem tudni, mi történt előbb: Smith igénytelenedett el, vagy lehetőségei csappantak meg?
Első filmje, az 1994-es Shop-stop abban az évben készült, amikor egy másik mozifanatikus független alkotó is megcsinálta áttörő mesterművét: Quentin Tarantino Ponyvaregényéről beszélek. Míg Tarantino a nyugati parti gengsztervilágot hozta le a hétköznapi emberek szintjére, addig Smith a keleti oldalon a névtelen senkikből csinált kultikus figurákat. Smith azért tudott sikeres lenni, mert őszintén beszélt saját generációjának útkereséséről, miközben olyan szereplőket kreált, akik ötletes és frappáns szövegeket okádták a nézőkre. A hétköznapi bolti eladó Dante és a videotékás Randall, valamint az üzleteik előtt füvet áruló Jay és Néma Bob beégtek a köztudatba.
Később a Shop-show és a Képtelen képregény folytatta ezt a megkezdett utat. A Dogma volt az első szürreálisabb Smith-film, ahol a rendező saját vallásosságával számolt el egy fantasy komédia keretei közt. A Jay és Néma Bob visszavággal mikrouniverzuma előtt tisztelgett, és lezárta aranykorát. Ezután jelentkeztek az első problémák, itt lépek be tanácsaimmal!
Igényesebb kísérletezést!
Smith-t már a ’90-es években felkérték olyan projektekhez, amik bőven túlmutatnak a trágár kis költségvetésű vígjátékainál. A Warner személyesen őt választotta a Superman Lives című film szkriptjének első draftjára – köszönhetően, hogy a Shop-stopban szó esett a kriptonit óvszerről, amivel a hős a barátnőjébe hatolhat, és nem küldi át szegényt a közfalon. A blockbustert Tim Burton rendezte volna, Nicolas Cage alakította volna a földönkívüli piros gatyás hőst, a produkció azonban messziről bűzlött a szakértelem hiányától, végül Smith is távozott, a film pedig el sem készült – beszámolója azonban az egyik legjobb belsős sztori, amit hallhattunk.
A lehetőség tehát alkalomadtán előállt számára, hogy újítson. A 2003-as Apja lányával egy kicsit nyálasabb, Oscar-ízűbb irányba lépett el, a 2010-es Két kopper című akcióvígjátéknál pedig csak rendezőként volt jelen, más forgatókönyvéből dolgozott. Utóbbi tehetett be neki nagyon: stúdiófilm, ahol túl nagy felelősség szakadt rá, valamint egyik nagy bálványa, Bruce Willis is beleszart a palacsintájába – szintén hosszasan meséli, mekkora pokol volt együtt dolgozni az alulmotivált sztárral.
Valószínűleg ekkor jöhetett rá Smith, hogy a saját útját kell járnia minden esetben
– ez sok alkotónál lehet előny, de nála inkább hátrányára vált. Úgy tűnhet a 2010-es évekre, hogy rendezőnk leadott az elvárásaiból saját maga felé, és már csak abból csinál filmet, amihez épp kedve szottyan. Tudott, hogy rengeteget podcastel, így nem meglepő, hogy olyan sztorik is előkerültek, melyek megfilmesítése egy kendergőzös estén akár még jó ötletnek is tűnhet. Azonban a szombat esti bláz valóssággá vált az Agyar és a Jógamánia esetében. A rozmárrá operált ember története még rejtett magában valami borzongást, de a virsli alakú nácisereg már csak fejfájást okozott.
Smith esetében nem azzal van a baj, hogy eltávolodott a vígjáték vagy dramedy vonaltól, hanem hogy komolytalan és jobbára ötlettelen hulladékokat böfög ki az elmúlt években. A 2011-es Veszett világ volt az első komolyabb határátlépése, a szektás túszejtésről szóló meglepően erőszakos film nem igazán működött, de utólag visszagondolva kifejezetten bátor lépés volt a rendezőtől.
Az Agyar és társa már inkább arról szól, hogy Smith bármit megtehet a filmes világban, és ő erre tékozolja képességeit.
Amire szükség van, hogy ezeket a műfaji eltávolodásokat Kevin Smith komolyan vegye. Csinálhat horrort, thrillert, drámát, de akár sci-fit is, a lényeg, hogy ne annak a szűk rajongói rétegének igénytelenkedjen össze egy „annyira rossz, hogy már majdnem jó” típusú szart. A héten érkezett meg új filmje, a Killroy Was Here című horrorvígjáték előzetese, ami szintén azt erősíti, hogy Smith magasról tojik arra, mi készül a neve alatt, inkább más dolgok mozgatják, de arról a következő pontban beszélek.
A filmezés nem családi vállalkozás!
Smith utóbbi éveit a nepotizmus határozza meg. Felesége, Jennifer Schwalbach már régóta tűnik fel filmjeiben, általában cameo jelleggel pár perc erejéig, de mióta lánya is színészi ambíciókat dédelget, ő áll a fókuszban. A rendező arra használja kapcsolatait és hírnevét, hogy Joker barátnőjéről elnevezett gyermeke, Harley Quinn Smith előmenetelét segítse. Erre a legfájóbb példa a Jógamánia volt, ami azért jött létre, hogy Harley és gyerekkori barátja, Lily-Rose Depp főszerepet kaphassanak. Emellett felbukkantak Lily-Rose szülei, Johnny Depp és Vanessa Paradis, valamint Harley apukája és anyukája is a stáblistán virítanak.
Harley ráadásul fontos szerepet alakít a Jay és Néma Bob rebootban is, szinte az egyik főszereplő. Mintha Fásy Ádám és Zsülike kapcsolatát látnánk Hollywoodban – annyi szerencsével, hogy Harley nem olyan bántóan tehetségtelen, mint szegény lány; Smith viszont olyan lusta, mint a mulatóskirály.
Megszokhattuk, hogy Kevin Smith filmjeiben vannak visszatérő arcok:
évtizedes barátja, a rehabról filmszínészetre átmentett Jason Mewes szinte mindig felbukkan, ahogy többször Ben Affleck, podcastes kollégája, Ralph Garman vagy a stand-up elhunyt királya, George Carlin. Mára viszont teljesen eluralkodott filmjein az érzet, hogy ezek igazából belső projektek, amiket valamiért láthat szélesebb közönség is. Mert a Jógamániát mókás lehet levetíteni egy családi vagy baráti összejövetelen, de a nagy publikum számára már szinte befogadhatatlan alkotások ezek.
Mondjon valamit a generációjáról!
Felszabadító lehetett a ’90-es években látni Kevin Smith munkásságát, aki egyszerű fickóként, és kihátrált filmszakosként akart alkotni, és sikerült neki. Hogy tető alá hozza debütáló produkcióját, a Shop-stopot, eladta masszív képregénygyűjteményét – a film sikere után azonban visszavásárolta az egész kollekciót. A fekete-fehér, rendkívül olcsó, de tartalmas és szórakoztató vígjáték inspiráció volt egy alulról jövő filmkészítő generációnak, akiknek még a problémáival is foglalkozott.
Az elvesztegetett, spanglitól spanglikig zajló, ambícióktól mentes huszonéveseket saját autentikus közegükben ábrázolta, így lehetett a valóságból merített Jay és hetero élettársa, Néma Bob akkora kultuszfigura – igazinak tűntek. Jelenleg a leginkább kultikusnak szánt karaktere a Johnny Depp által alakított francia-kanadai detektív, Guy Lapointe, akiről már most mindenki elfelejtkezett.
Smith elvileg már elkészült a Shop-stop 3. forgatókönyvével, ráadásul a Shop-show második része is úton van.
Ha ezt nem kúrja el, hatalmas lehetőség áll előtte, hogy visszatérjen saját útjára, és állítson valamit ezekről a karakterekről, akiket évtizedek óta nem láttunk. Hova jutottak? Hova tartanak? Nagyjából bármi megfelel, hiszen Smith elengedte saját generációja kezét. Az egyetlen, amit az utóbbi években képes volt állítani, az a szemérmetlenül szentimentális apai szeretete, amit a lánya iránt érez (és amit a Jay és Néma Bob rebootban megfogalmaz). Már nem ő a fontos, hanem a következő generáció, ami lehetne egy szép üzenet, ha nem egy baszós-fingós viccekkel teli filmben hangzana el azt igazolva, hogy miért kell a lányát szerepeltetnie minden filmjében.
Könnyen lehet, hogy Kevin Smith már nem akar kezdeni a karrierjével semmit: elvan, mint a befőtt. Podcastműsorokat készít, hébe-hóba filmez valami gagyit, promotálja szeme fényét és közben – bár Néma Bob karakteréről ismert – orrba-szájba beszél minden rendezvényen, ahova hívják. Már aligha lehet őt filmkészítőnek tekinteni, inkább médiaszemélyiség. Ennek az életformának azonban nincs nagy perspektívája:
szüksége lenne újra nagyban gondolkodni, még akkor is, ha kisebb produkciókkal szólítana meg egy tágabb közönséget.
Smith egy kreatív ember, szuper szórakoztató hallgatni őt beszélni kb. akármiről. Nagy kár lenne, ha filmes karrierje megrekedne ezen a szinten, ahol most tart. Míg régen inspirált kezdő filmeseket, hogy ragadják meg, amijük van, és abból kreáljanak valami emlékezeteset, mára elrettentő példa lett: a kapcsolati rendszerével akármilyen szart előállító rendezővé vált, aki már nem is próbálkozik.