Magazin

Homály a ködben – Alois Nebel

Ez az a film, ami teljesen zavarba hoz. Többet vártam, valami teljesen mást kaptam – egyszerre különleges és totálisan zavarba ejtő.

Csehszlovákia, 1989 nyara. Alois Nebel egy kis szudétavidéki vasútállomás forgalmistája, ám egy nap különös, második világháborús hallucinációk kezdik gyötörni. Szanatóriumba kerül, ahol megismeri a rejtélyes Némát, akinek személye titok marad mind a rendőrség, mind az ápolók előtt – ám még mielőtt sikerülne felfedniük igazi kilétét, a különös idegen kereket old. Időközben Aloist kiengedik, de rövidesen rá kell jönnie, hogy odakint minden megváltozott: állásából kitúrták, ő maga pedig átmenetileg a prágai főpályaudvaron próbál meg új életet kezdeni.

Az Alois Nebel a legkevésbé sem követi a hagyományos elbeszélői konvenciókat, ez pedig a Csehszlovákia történelmében kevésbé jártasaknak igencsak megnehezíti a megértést és ezzel együtt a befogadást. Az epizodikus felépítés kihagyásokkal és időbeli ugrások szövevényével dolgozik, így a néző a film számos pontján elveszik a cselekményben, majd mire újra felvenné a fonalat, ismételten értetlenül áll a történet előtt. Miután Jaroslav Rudis és Jaromir 99 képregény-trilógiájának adaptációjáról van szó, az eredeti művek ismerete nagyban megkönnyítheti a filmbéli értelmezési nehézségeket, de a nézők nagy része aligha találkozott eredeti formájukban a művekkel, így csak egy nemzetközi viszonylatban meglehetősen szűk réteg úszhatja meg értetlen tekintetek nélkül a filmet. Bár széles körben egy részletesebb történelemlecke is megtenné a XX. századi Csehszlovákia történetéből.

Maga a kivitelezés is szót érdemel: a film fekete-fehér képi világa hűen követi az eredeti képregények felépítését, de nem aknázza ki kellőképpen azokat a magában a technikában rejlő lehetőségeket, melyek kellőképpen alátámasztanák a film animációs létjogosultságát. Az Alois Nebel ugyanúgy elkészülhetett volna élőszereplős formában is, mint ezen a módon, mégsem mondanám, hogy halálra ítélt vállalkozás lett volna az animáció bevállalása. Számos történelmi témájú film készült hasonlóan animált technikával az utóbbi években, amiket nem került el a hangos közönségsiker, gondoljunk csak a Libanoni keringőre vagy a színvilágában a Tomas Lunak filmjéhez hasonló Persepolisra. Az Alois Nebel kivitelezése ezekkel a művekkel szemben azonban nem aknázza ki önmagában rejlő lehetőségeit: szép, szép, nem arról van szó, mégis, valahogy többet vártam a film előzetese alapján.

Akadnak persze a filmnek olyan pillanatai is, amik képesek a nézői figyelem totális lekötésére, például a szerelmi szál bevonása a történetbe, vagy a rejtélyes Némát körüllengő általános gyanú és bizalmatlanság. A végeredmény mégis nehézkes és akadozó, ami azért zavaró különösen, mert maga a történet – illetve az abból elkapott értelmezhető epizódok – megérdemelné, hogy a film után ne maradjanak hatalmas kérdőjelek a moziteremből kibotorkáló nézők fejében.

 

 

Avatar

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya