Magazin

Bolygó hollandiak – Identitások Enyedi Ildikó filmjeiben

Enyedi Ildikó művészetének egyik legizgalmasabb aspektusa hősei kulturális beágyazottsága és az egyéni sorsuk közti viszonyban rejlik. Történetei és figurái egyszerre gyökereznek az ős-európai és a jellegzetes, „kinn is vagyok, benn is vagyok” magyar létben.

Van egy, főként álomszerűségében megfoghatatlan, éteri szépségű mozgókép. Az artfilmmel való találkozásom első, ihletett pillanatát adta. Kamaszként, éretlenül ért, mégis elvarázsolt. Az én XX. századom című alkotás volt az. Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmje csupa báj, csupa talány, és úgy beszél nagyléptékű dolgokról, hogy nincs is igazán tudatában ennek. Persze ennél jóval bonyolultabb a helyzet. A rendezőnő művei viszont ettől a moziestétől kezdve végérvényesen hatalmába kerítettek.

Az elmúlt harminc év összeomlásokkal és feltámadásokkal tarkított magyar filmterméséből

szolid, de makacs fénnyel, szerényen, de határozottan kiviláglik Enyedi művészete.

Nem pusztán minőségével, kompromisszummentességével és roppant egyedi hangütésével. Azzal is, ahogy és amilyen eszközökkel eléri, hogy csodás meséi túlnőjenek önmagukon, és egyediből általánossá terebélyesedve hosszú évekre belénk ivódjanak. Leginkább pedig azzal, ahogy hősei bizonytalanul, imbolyogva, szelíden, mégis makacsul őrzik emberségüket. A történelem a háttérben letarolja a földet, de ők csak játszanak és szerelmesek. Hallgatagok és álmodozók. Boly(on)gók és röghöz kötöttek. Élnek és halnak.

A finom rajzolatú talányok varázsa mögött pedig halkan, de jól érthetően megfogalmazódik egy markáns hangú művész világról alkotott véleménye. Kelet és Nyugat ősi harcáról, az emberi javak hiábavalóságáról, a nyelv zsákutcáiról, Európa és a magyarok közti örök szakadékról. Legutóbb pedig a boldogság illékonyságáról. Enyedi hősei egyszerre archetipikus eredetű hősök, és jól behatárolható kulturális jegyekkel rendelkező alakok. Innen nézve pedig nem csak erényeik lesznek megcsodálhatók, de vétkeik, gyengeségeik is megbocsáthatóvá válnak.

Fotó: HBO – Vermes Kata
Enyedi Ildikó munka közben

Írásomban az Enyedi-figurák ez utóbbi – jól azonosítható – vonásainak nyomába eredek. Ezen keresztül pedig arra a kérdésre keresem a választ, hogy a szereplők egyéni sorsa miként függ és fonódik össze a kulturális eredetükkel? Mennyiben határozza meg őket az identitásuk? Válságuk és harcaik mennyire és miképpen fakadnak gyökereikből?

 

Kultúrharc és mágia

Enyedi Fábri Zoltán osztályában tanult, egyetlen nőként. Ezek az évek nem akármilyen szellemi munícióval láthatták el ezt az érzékeny, nyitott, széles látókörű huszonéves lányt. Aki már akkor oly sok mindenről annyira másként gondolkodott. Ráadásul ezek az évek a hazai értelmiség talajvesztésének időszakával is egybeestek. A puhuló diktatúra – melynek keményebb előzményével szemben a hatvanas évek alkotói meghatározhatták magukat – szétesőben, az igazi szabadság pedig még messze. A politikai paraboláknak már nem volt létjogosultságuk, a történelmi/társadalmi közeg témáit a legtöbb hazai fiatal filmes elhasználtnak érezte. Enyedi is

új utakat, soha nem látott hősöket keresett leendő történeteihez.

A neoavantgárd mozgalomhoz csatlakozva a Balázs Béla Stúdióban készült rövidfilmjeinek közös vonása a formai játékok, a könnyed kísérletezés és az ironikus hangnem. Az Erdély Miklós vezette INDIGÓ művészcsoport stílus- és kreativitásfejlesztő gyakorlatai is sokat adtak hozzá a filmes korai műveinek szertelenségéhez, frissességéhez. Ám itt még csak keresgélte a formához a tartalmat. Határozott karakterű figurák és átélhető sorsok felmutatása helyett az anyag határait feszegette.

Aztán érkezett a direktornő első nagyjátékfilmje. Mit érkezett, berobbant! Az én XX. századom bemutatása revelációként hatott a hazai és a nemzetközi filmes szakmára egyaránt. Különlegessége leginkább abban áll, hogy semmiféle kötődést nem mutat ahhoz a közeghez (ld. a magyar valóság bármely szintje), amelyben készült. Ez pedig egy bátor, előzmény nélküli szakítás a honi filmművészet sok évtizedes hagyományaival. Hősei – mint ahogy a főbb szerepeket alakító Dorota Segda és Oleg Jankovszkij – nem magyarok. Sőt, még csak

nem is fontos, teljességgel jelöletlen nemzeti, vallási, kulturális hovatartozásuk.

Ahogy Györffy Miklós találóan megfogalmazta: „…egyszerűen csak emberek, európaiak, amerikaiak.” Ezt a meghatároz(hat)atlanságot erősíti a helyszínek szándékoltan absztrakt, túlzott stilizációval meseszerűen egyetemessé tágított tere. A felismerhető helyeket is megfosztották földrajzi, társadalomtörténeti, hovatovább etnikai jellemzőiktől. Budapest egy misztikus nagyváros valahol Európában, míg pl. Szibéria egy módfelett havas hely valahol Keleten.

A kor, melyet Enyedi alkotása megidéz, viszont nagyon is hangsúlyos és konkrét. A történet legfőbb eleme, mondhatni, origója, és egyben a mű központi ellentmondása is. A film valós(nak ítélhető) ideje 1880-tól a 19-20. század fordulójáig tart. Mindezt aprólékos precizitással megidézik a tárgyi környezet elemei (találmányok, építmények, technikai újítások), a káprázatos kosztümök és persze a szereplők viselkedése is. E történelmi korszak

valódiságát Enyedi több ponton hitelteleníti, a nézőt pedig elbizonytalanítja a váratlanul, előzmény nélkül érkező mesés, ironikus epizódokkal.

Ugyanez igaz ennek a csodás elemekkel teli fabulának a szereplőire is. Az azonosíthatatlan gyökerű – talán kelet-európai – ikerlányokat édesanyjuk halála után két, szintén homályos kilétű, jómódú úr szétválasztja és magához veszi. A különböző neveltetés nyomán – illetve vélhetően emiatt – a leányok erősen eltérő személyiségűekké válnak. Felnőtt korára Dóra érdekvezérelt, feslett erkölcsű szélhámosnő, míg Lili naiv, gátlásos, de öntudatos anarchista lesz (mindkét szerepet Segda alakítja). A két nő egyazon férfi (Jankovszkij) szívét ejti rabul.  A névvel sem, csupán egy betűvel (Z.) jelölt világutazó egyszerre az értelem és az érzelem embere. Lenyűgözik a tudomány csodái éppúgy, mint a tökéletesen ellentétes mentalitású, de külsőleg egyforma lányok. A derűsen pajkos – már-már idealisztikus, sőt, univerzalisztikus szemléletű – szerelmi háromszög mese végső soron egy alkotói vágyálom, egy befejezetlen mondat. Ilyen lehetett volna a huszadik század, ha az emberi lélek lépést tud tartani a szárnyaló szellemmel. Ha a technikai csodák csakis a jó célt szolgálják, nem pedig a romlott ideológiákat és a beteg elméjű vezetőket.

Az én XX. századom (1988)
Az én XX. századom

Enyedi nemzetek, kultúrák, népek, és úgy egyáltalán a történelem felett álló elsőfilmje emberszeretetről és derűről szól a maga keresetlen módján. Mintha a gyermeki naivitás, a tiszta rácsodálkozás hatná át képkockáit. Itt a klasszikus értelemben nem beszélhetünk még sorsutakról sem. Szereplői homályos határvonalú, halvány vonalakkal felrajzolt, jelzésszerű alakok, nem pedig karakterek. Egyedül Thomas Edison (Andorai Péter) figurája jelent határozott támpontot a nézőnek. Ugyanakkor az ő jelenléte ebben a reflektálatlan filmben az egyedüli reflexió. A tudomány embere tökéletesen tisztában van a jövő lehetséges kimeneteleivel és az ember gyarló természetével. Az én XX. századom Edisonnal és a vele „feleselő” női szereplőkkel a férfilogika és a életszeretet örök csatáját jeleníti meg. Mint egyfajta szelíd kultúrharcot.

Ugyancsak mágikus mozgókép, de

a mágia egészen másfajta eszközeivel él a majd tíz évvel később bemutatott Simon mágus.

Végső soron mégis elődjéhez hasonló következtetésekre jut. Két főhőse, Péter (Halász Péter) és Simon (Andorai Péter) téren, időn, történelmen kívüli figurák. Valamiféle nagyobb egység részei, szimbólumai. Még akkor is, ha ihletőik valós, történelmi eredettel bíró személyek. A Biblián és apokrif iratokon alapuló történet középpontjában Péter, a szemfényvesztő (mai szóval illuzionista) és Simon, a titokzatos mágus (mai szóval parafenomén) áll. Az Újszövetség szerint a szamáriai Simon Rómában az 1. században harcban állt Péter apostollal, és konfliktusuk előbbi halálos zuhanásával végződött. A Péter apostol cselekedetei című titkos dokumentumok viszont más végről tudósítanak. Simon három napra eltemettette magát, hogy bebizonyítsa, képes a feltámadásra, ám nem sikerült a „mutatvány”.

Ez utóbbi forrást veszi alapul Enyedi filmjének cselekménye, itt azonban az eredeti szerepek felcserélődnek és átértelmeződnek. Simon képviseli a varázslatot (igaz hitet), az ördögi Péter az új tanok hirdetője, az „eretnek”, a gnosztikus próféta. Róma helyett Párizsba érkezik a mágus, Keletről Nyugatra, mégpedig azért, hogy a hatóságokat segítse egy gyilkossági rejtély megoldásában. Az ezredvég metropoliszában tehát egy szimbolikus párharc bontakozik ki. Olyan, amihez hasonlóból számtalan előfordult már Európa történelmében. Két magyar között, még ha ez nincs is kimondva a filmben, csak játékosan fel-felidéződik. Feltámadási versenyük pedig igazán számunkra bír keserű többletjelentéssel.

A két fő karakter közt feszülő ellentét sokat mond el arról, mit gondolt ekkor Enyedi a világról, Európáról.

De azt is meghatározza, hogy a rendezőnő harmóniába, ősi egységbe való vágyakozásáról regélő történeteinek újabb variánsában kinek milyen fátum juthat. Péter a fecsegő felszín apostola, Péter a hallgatag mélységé. A hamis próféta a csodára mutatványként tekint, saját magára médiasztárként. Hírnevének köszönhetően nagyon jó módban él. Luxusautóban feszít, betegségét a súlytalanság állapotában próbálja kordában tartani. Péter innen nézve a Nyugatot, a modernitást, a dekadenciát, a szemfényvesztést jeleníti meg. Simont az anyagi hívságok nem érdeklik, számára a szabadság a legfontosabb, a kötöttségek nélküli élet. Csendes, visszahúzódó, a kamerák és az újságírók elől akkor is elrejtőzne, mikor sikerben fürödhetne. Péter a tanulásban, a gyakorlásban, a felépített trükkökben hisz. Simon a tulajdon ösztönében, a megérzéseiben, az eredendő tudásban. No, meg a szerelemben.

A gyönyörű francia lány (Julie Delarme), akit megérkezésekor a pályaudvaron megpillant, még ezt a vén mágust is elvarázsolja. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy hívja randira, hogy egy szót sem beszél a nyelvén. Innentől fogva pedig semmi más nem motiválja tetteit, mint a beteljesülés reménye. Az pedig végképp nem érdekli, mit akar tőle a világ.

A receptre kapható, hisztérikusan várt csodákat ő nem tudja és nem is akarja szállítani.

Benne lakik a csoda, de ez nem tanítható, nem átadható. Enyedinél a cinikus Péter elkárhozásra ítéltetett, míg Simont, az ezredvég tétova megváltóját már csak a szerelem élteti. Könnyen lehet, hogy az újrateremtendő világban a mágusra ez a szerep vár. Könnyen lehet, hogy legfőképp a szerelemért érdemes feltámadnia, de ez már ennek a gazdagon rétegzett műnek egy másik aspektusához vezet. (Mindezt egy későbbi fejezetben fogom fejtegetni.)

Simon mágus

Enyedi Ildikó filmművészetében a fent tárgyalt, ember-történelem, eredet-sors, valóság-mágia ellentétpárokba rendezhető problémakörrel három, egymással rokonítható film foglalkozik. Az eddig említett Az én XX. századom és az évtizeddel későbbi Simon mágus között készült a Bűvös vadász. Ez utóbbi egyfajta zárványként helyezkedik el a már említett másik két alkotás között. Hiányzik belőle az első film huncut derűje ugyanúgy, mint a Simon mágus letisztultsága, csendes mélabúja is. Franz Laun azonos című művének modern adaptációjában

számos történetszál és idősík keveredése, összesodrása egy lesújtó, egyetemes emberi példázatot ad ki.

A kerettörténetben éppen Weber operájának előadása zajlik a világháborús ostrom alatt álló Budapesten. (A zenemű dallamai, fő témái folyvást visszatérnek, és átszínezik, -értelmezik a történéseket.) A bombázások közepette egy édesanya gyermekének a vadászról mesél és az Ördög hét golyójáról. Ezek után több ízben visszautazunk az időben egy több helyszínen, Máriáról és az Ördögről regélő középkori misztériumjáték díszleteibe. A cselekmény fő szála viszont jelenünkbe, a kilencvenes évekbe kalauzol, ahol egy rendőrnyomozó kálváriáját kísérhetjük figyelemmel. Max (Gary Kemp), miután végzetesen hibázik egy akció során, főnökétől új megbízást kap. A híres sakk-nagymestert, Maximot (Alexandr Kajdanovszkij) kell megfigyelnie és szükség esetén védelmeznie. A feladat mellé kollégája, Kaspar (Vallai Péter) hét golyót is a markába nyom. Az Ördög hét golyóját. Ám ezek közül csak hatot irányít ő, a hetediket a „tulajdonosa”. Vagy még inkább az emberi gyengeség, amely bűnbe visz.

A Bűvös vadász, felhasználva az eredeti mű morális sarokpontjait, a Jó és Rossz mitikus és örök harcát tárja elénk. Ahogy a történelmi időben a mából a középkorba lépkedünk, és vissza, egyre szembetűnőbb az utóbbi fölénye. A film hősei, és azok összes alakváltozata (nyomozó-vándor, anya-Szűzanya, rendőr-ördög), illetve korokon átívelő sorsdrámájuk határozottan egy irányba mutat. A csodák jelenléte – legyen az természeti, isteni vagy emberi csoda – az ember (Enyedi szerint még nem végleges) eltévelyedését húzza alá. A csodák ugyanis csak a múltban estek meg, illetve múltbéli sugallatok hatására van esély a megtörténtükre. Ma már csak türelmetlen csodavárás van (ld. Simon mágus!).

Ami az előbb említett hősöket (az archetípusok modernizált változatait) illeti,

felismerhető, bár nem minden ponton konkrét európai karakterekkel van dolgunk.

Kulturális eredetük, ha nem is hangsúlyos, de azonosítható. A sakkmester orosz, a nyomozó vélhetően angolszász gyökerű, felesége, Éva (Sadie Frost) pedig magyar. Évszázadokon átívelő örvénylő, helyenként magatehetetlen mozgásuk felsőbb erők jelenlétére utal, s ezzel mitikussá nemesíti harcukat, de bukásukat is.

Bűvös vadász

A Bűvös vadász naivnak ható, idealisztikus világképe alapján A múltban, Mária történetének csodás idejében a béke, a feltétlen szeretet az úr, míg közelmúltunk és jelenünk a félelem, a terror, az elveszettség, az erőszak kora. Végső soron azt is mondhatjuk, hogy a Bűvös vadász másfél órányi képbe sűríti Európa elveszejtését. Azt, ahogy az öreg kontinens miként sáfárkodott rendkívül gazdag kultúrkincsével az évszázadok folyamán. Mivé lett a humanizmus eszméje az ember fontosságáról. Ilyenformán teljességgel szellemi rokona Az én XX. századom című filmnek.

Enyedi előző nagyjátékfilmjéhez hasonlóan hősök és korok, eszmék és valóságok között itt is szimbolikus a kapocs.

Nagy különbség azonban, hogy amott Edison alakja az előrelátó tudást szimbolizálta, emitt viszont már beteljesültek félelmei. A modernitás, melyet többek között az ő korszakválasztó találmánya hozott el, ember és természet harmóniájának teljes felbomlásához vezetett. És totális értékválsághoz. Ahol már csak a csodákban bízhatunk, ha még maradt annyi hitünk.

 

Nyelvében él?

Izgalmas aspektus Enyedi filmjeit vizsgálva az, ahogy a rendezőnő a nyelvvel játszik. A nyelvvel, ami lehet kincs, identitásjelző, de felesleges kötöttség is. Voltaképpen mindhárom esetre találunk szebbnél szebb példákat művészetében.

Időben az első opus, melyben a kérdés felmerült, a Bűvös vadász volt. A két férfi főszereplő viszonya eleinte csak a megfigyelő-megfigyelt nexusra szorítkozik. Maxim, a védelmezett orosz sakkmester nem tud titkos védelmezője kilétéről, mígnem egy véletlen találkozás után vetélytársakká válnak. Ám mivel nem beszélik a másik nyelvét, szükségük van Max felesége, Éva tolmácsolására. A filmidő alatt teljes homályban hagyott nemzeti identitású nyomozó

magyarul beszél, Budapesten él, mégis valamiféle ködös homály fedi eredetét.

Nem feltétlenül országában számít kívülállónak, sokkal inkább a kilencvenes években, annak általános értékválságából lóg ki alakja. Maximról ezzel szemben végig hangsúlyosan, mint oroszról beszélnek. Végig idegenül mozog fővárosunkban, holott a történelemből tudjuk, hogy népére évtizedekig nem ez volt jellemző. A Bűvös vadászban tehát a nyelv egyszerre kulturális jelölő és természetes akadály két ember között. A férfiúi konfliktus robbanását késlelteti, majd akadályozza meg a tolmácsolás, mint feszültségcsillapító tényező.

A Simon mágusban az egykedvű, fásult címszereplő elé a francia lány képében bekopogtató szerelem rögtön egy legyőzendő akadályt is gördít. Jelesül a francia nyelvét. Simon ugyan nem csinál ügyet a pár szavas, kézzel-lábbal és huncut pillantásokkal történő udvarlásból, örülne, ha értené a lány szavait. Ezért még arra sem rest, hogy leendő ellenfelétől, Pétertől segítséget kérjen: ugyan, tanítson már meg neki pár francia szót. Bár, élek a gyanúperrel, hogy

a szavak sem igazán fontosak itt, ahol a nyelv ennyire elvesztette kapcsolatot teremtő, igazságot közvetítő erejét.

A legigazabb figura, Simon gesztusokkal kommunikál, puszta jelenlétében van az erő. Mondhatni: hatalom. Ahogy Gönczy Ágnes Enyediről szóló tanulmányában tökéletesen megfogalmazta: „… mintha a szokásos motivációk csak a nézőt és a történetet, de nem Simont mozgatnák. Sehol sincs jelen úgy, mintha nagyon akarna valamit, de ha már ott van, minden pillanat és gesztus fontossá válik, mindegyiknek jelentése van. Simon a pillanatban él. Nem a pillanatnak – csak képes arra, hogy a pillanatok egymásutánjában minden percet önmagáért valónak tekintsen.”

Széllel szemben

„Hogy lehet valaki magyar író közönség nélkül?” Ezt a nagyon is jogos kérdést teszi fel Fried István irodalomtörténész a 2003-as Széllel szemben című dokumentumfilmben. A magyar-szlovák koprodukciós, Enyedi Ildikó és Martin Štelbaský rendezésében készült film Márai Sándor életének sorsfordító pillanatait eleveníti fel. Ennél is fontosabb azonban, amilyen megrendítő erővel idézi meg az író ragaszkodását magyarságához, nyelvéhez és Kassához.

Márai olyan közegben nőtt fel Kassán és érett fiatal felnőtté, ahol szinte mindenki három nyelven beszélt: magyarul, németül és szlovákul. Huszonhárom évesen – túl Trianon sokkján – nyakába vette a világot, és Európa szinte összes valamire való világvárosában megfordult vagy élt valamennyit.

Igazi européer, bolygó hollandi figura volt, az élet művésze.

Majd hazahúzta szíve, itt alapított családot. A kommunista diktatúra minden általa fontosnak tartott polgári értéket szétzúzott, így a végleges emigrálás mellett döntött. Végül magányosan, összetörten, elaggva, saját pisztolyának csöve által halt meg az Egyesült Államokban. Az ő életútja bizony annak tragikus igazolása, hogy nyelv és identitás igenis erősen és szétszakíthatatlanul összefonódik. Ha létezik valaki a magyar irodalomban, aki egyszerre volt magyar és európai, akkor az ő volt. Életének felét mégis anyanyelvi közegétől megfosztva élte le, önkéntes száműzetésben.

A nyelv, a verbális kommunikáció – illetve annak szinte teljes hiánya a főszereplői között – egészen különleges funkcióval Enyedi legutóbb bemutatott filmjében is. A Testről és lélekről két sérült, zárkózott, összetört figurájának egyik közös jellemvonása, hogy rendkívül nehezen létesítenek kapcsolatot másokkal. Különösen a korunk emberére egyébként is egyre kevésbé jellemző laza beszédbe elegyedés nem a kenyerük. Az, hogy közösen álmodott álmaik szférájában találnak egymásra, átlendíti őket ugyan az indulás nehézségein, de kínjuk így annál erősebb, mikor a valóságban kellene tovább építeni a viszonyukat. Elharapott, tétova félmondatok, hosszú kínos hallgatások, viszont annál több sokatmondó pillantás és szívderítő gesztus melengeti a nézői szívet. Az egymásban feloldódás mágiája a nyelven, a beszéden túl, egy szavakkal leírhatatlan szférában születik meg.

Testről és lélekről

Világvége és identitás

A világ(unk) vége – majdnem mindegy, hogy valós háborús helyzetek, valós katasztrófa vagy az emberek kataklizma-képzetei formájában jelentkezik – mindig próbára teszi azonosságtudatunkat. Egy ország, egy nemzet számára azonban békeidőben is eljöhet az a helyzet, amely kollektív identitásának felülvizsgálatára készteti. Enyedi filmművészetében mindhárom eset megjelenítésére találunk plasztikus példákat.

A Közjáték című televíziós sorozat részeként 1991-ben Téli hadjárat címmel készített egy rövidfilmfüzért. A széria összes darabja Füst Milán Ez mind én voltam egykor című írásainak részleteit dolgozza fel vagy használja ihletforrásként. Az ötödik epizódban rendezőnőnk az utóbbi megoldást választja. A mindent tudó és látó, keleti háremhölgyet idéző női narrátor az első világháborús front kellős közepébe vezet minket. Az

Enyedi Ildikóra oly jellemző játékosság és irónia rögtön vaskos idézőjelbe teszi a céltalan öldöklést.

Rém egyszerű, letisztult eszközökkel. A narrátor Füst Milán örömről és „váratlan véletlenségekről” szóló szövegrészeit állítja szembe a lövészárkok tragikus valóságával. Mintegy súlytalanná, jelentéktelenné, kicsinyes emberi játszadozássá zsugorítja az elmúlt évszázad világtörténelmének véres fejezeteit.

Egyszerre torokszorító és mélyen nevetséges, ahogy öt perc alatt ráébredünk: mákszemnyi az ember, s mégis nagyszerű dolgokra képes a lélek, a művészet erejével. Ugyanaz az ember, aki zászlók és eszmék hamis és csalfa seregébe lépve elhagyja emberségét. A halk szavú beszélő rózsa, aki kölcsönveszi az író mondatait, mindegyikünknél bölcsebb.

Bölcsességünk nem csak háborús helyzetekben és a történelem fordulópontjain hagyott cserben minket. Békeidőben is előfordul, hogy nem tudjuk, hová tartunk. Ilyenkor azonban még mindig

ott vannak a megérzések, az életösztön és az egyik legemberibb késztetés: a boldogságvágy.

Keserűen, de szeretnivaló szelídséggel mesél erről a direktornő alig egy órás Tamás és Juli című munkája. Az 1997-es, francia gyártású, nemzetközi projekt részeként készülő filmekben tíz ország alkotója vallott arról, mit gondol a közelgő ezredfordulóról. A magyar mű egy borsodi bányászfaluban játszódik, ahol egy óvónő és egy ifjú bányász vonzalma bontakozik ki a szemeink előtt. Civódásaik végig sejteni engedik, hogy a végzet is egymásnak rendelte a két bizonytalan, szorongó fiatalt. A film cselekménye 1999 szilveszterének éjszakáján tetőzik. A drámai csúcspont olyan – egyszerre szomorú és mélyről jövő derűt sugárzó – kettősséget kölcsönöz ennek az történetnek, amely végül kozmikus magasságokba emeli nézőjét és hőseit egyaránt.

Tamás és Juli

Hazánk Európai Unióhoz történő csatlakozása kettős érzéssel töltött el akkoriban szinte mindenkit – érthető okokból. Nem tudhattuk, hogy

Kánaán vagy nihil jön-e el, bőség vagy önfeladás következik?

Az átlagpolgár ezekben a kérdésekben sokszor durva leegyszerűsítések mentén nyilatkozott meg. Nem úgy öntörvényű filmeseink, akik közül tízen egy szkeccsfüzér keretében fogalmazták meg kínzó kérdéseiket. Sokunk helyett és sokszor kendőzetlen őszinteséggel. Az Európából Európába című alkotás nyolcadik epizódját Enyedi jegyzi. Ez a néhány perces etűd egy kirakós játékhoz hasonlóan fragmentált női alakkal játszik – kénye-kedvére. Váltogatja az öltözékét, lábát, testét és fejét. Mindenféle foglalkozások, életszerepek idéződnek meg, a nő pedig tehetetlen báb módjára „tűri” mindezt. A film hangkulisszájára is érdemes figyelnünk. A mindenféle műfajú zenei töredékek nagyrészt felismerhetetlen katyvaszt képeznek, és időnként, pillanatokra felcsendül Himnuszunk néhány dallamfoszlánya. A filmidő háromnegyedénél aztán ebből a zajkevercsből kiemelkedik egy tiszta, de gyenge női énekhang, miközben a széttöredezett kép is összeáll, és a kamera a nő arcára közelít. Az identitás-szilánkok összeállnak, hogy egy vigasztalan szöveget hallgassunk vele együtt:Gyere most, ne sírjál, romokban a világ. Fújjál egy füstkarikát, ennyi az ifjúság…” Így szól az Amorf Ördögök Gyere című dalának részlete. Nem éppen optimista kinyilatkoztatás.

Enyedi nemzeti önazonosságunkat illető próféciája kis túlzással lesújtónak is mondható.

Még akkor is, ha ismét a játékosság van hangulati túlsúlyban, és a komor képek között némi átszivárgó derű is érzékelhető. Sokszori újranézésre sarkalló mű, mindig új gondolatokat ébreszthet bennünk arról, hol a helyünk Európában, a világban.

 

Megváltó szerelem

A szerelem vitán felül a világtörténelem majd’ összes művészének legnagyobb ihletője, dolgozzanak bár akármilyen anyaggal. Enyedi Ildikó miért is lenne kivétel ez alól? Az emberi szív lángra lobbanása a rendezőnő egész pályáját végig kíséri, és minden jelentős művében felbukkan. Hősei életének egyfajta egyetemes, mindent áthidaló hajtóerőt, olykor pedig új célt és értelmet ad. Máskor tanítja vagy egyenesen megváltja őket. Mindez teljességgel független attól, hogy honnan jöttek e világra.

Debütáló nagyjátékfilmjében, Az én XX. századomban a főszereplő, a világ csodáira gyermeki naivitással rácsodálkozó Z. alakja elsőre a nőktől folyton megvezetett férfi sokezer éves őstípusa. Karaktere azonban eleve ellentmondásos, hisz egyformán vonzza a ráció és az önmagáért való szépség. Komplementer párja így nem is lehet más, csak egy szintén kettős (esetünkben megkettőzött) identitású nő. A két, egymással ellentétes jegyekkel bíró női karakter így

együtt és egyszerre hajtja, űzi hősünket a vágyott és soha el nem ért harmónia felé.

A szerelem itt tehát önkéntelen, felsőbb erő, ami előző századunk „elszabaduló” találmányaihoz hasonló pályát fut be.

A Bűvös vadász történetének vezérfonala nem a szerelem, ahogy fentebb már szó volt róla. A címszereplő ördög általi megkísértésének és a béklyótól való csodás magszabadulásának mégis a felesége a kulcsa. Pontosabban az a mindent elsöprő, tiszta szerelem és erős kötelék, amely összeköti őt párjával. Ezt a kapcsolódást rövid időre ugyan meggyengíti a féltékenység és meglegyinti a bűn szele – hisz a „vadász” asszonyát is megkísértik. Ahonnét azonban a bűnbeesés csábítása érkezik, onnét jön a megváltás is. Téren és időn, emberen és történelmen túlról.

Első szerelem

Enyedi előző fejezetben említett tévéfilmjében, a Tamás és Juliban egy zaklatott, nehezen beteljesedő szerelemről regél, gyönyörű példázataként az ember küzdelmekkel teli egyetemes sorsának. Egy későbbi, 2008-as rövidfilmjében is benne bujkál ez a gondolatmag. Az Első szerelem ráadásként két, manapság hiánycikknek számító emberi tulajdonságot is beemel a képletbe:

a megértést és az elfogadást.

A főszereplő tinilány (a rendező lánya, Droste Júlia alakítja) a neten megismerkedik egy fiúval, akiről az első találkozás alkalmával kiderül: nem evilági. A randevú mégis tökéletesen sikerül, teljes a harmónia, dúl a szerelem, ami bizony sokszor teljesen vak. Ez a teljességgel idealisztikus, már-már romlatlanul tiszta mese újfent reményt és hitet ad, hogy a jövő nemzedékeinek van perspektívája a nihilen kívül. És talán érdemesek vagyunk a megváltásra is.

A Simon mágus és a Testről és lélekről közös pontja – hiába választja el őket az időben 18 év –, hogy főszereplőik számára a semmiből érkező szerelem jelenti az egyedüli örömforrást.

Megváltásnak is nevezhetnénk, hiszen általa, szimbolikusan, de a valóságban is létezésük magasabb szintre kerül.

Nem csupán beteljesedésről, életcélról beszélhetünk, hanem Simonnak van miért és kiért feltámadnia, Mária és Endre pedig megértő társra lel, így életük végre teljessé válik.

Enyedi Ildikó hosszú ideje bemutatásra váró filmje kapcsán egyelőre csak az irodalmi alapanyagra tudunk támaszkodni. Füst Milán A feleségem története című műve a nő fájdalmas dicsérete. A nőé, aki egyszer örömet, másszor bánatot hoz a férfi mindennapjaiba. Akiért háborúkat vívnak, és akiért érdemes hazatérni a megfáradt, öregedő hajósnak, Störr Jakabnak is. És akinek örökös szeszélyeibe belebetegszik a röghöz kötött vándor.

Sokan, sok helyütt próbálták már megfejteni Enyedi Ildikó művészetének titkát. A Forgách András által is csak szimplán besorolhatatlannak nevezett filmes egész eddigi munkásságára jellemző, egyfajta történelmi-földrajzi-kulturális határokon átívelő, nemzetközi, de legalábbis összeurópai gondolkodás. Mégsem mondhatjuk, hogy történetei, hősei teljesen nélkülözik a hazai, jellegzetesen magyar vonásokat. Leginkább szeretett alakjai rendszerint felismerhetően magyar jegyekkel bírnak. Világképe azonban

nem tagolja a világot sem országokra, sem nemzetekre.

Az ősi, a mitikus egység felé törekszik. Éppen ezért lehetséges az is, hogy úgy érezzük, szinte mindegy, hogy hősei honnét érkeznek, milyen eredettel bírnak. Még az sem fontos igazán, hogy hová és mire törekszenek. A nagy, közös emberi kultúrkincs és történelmi hagyomány közös pontjai úgyis magasabbra nyúlnak. Oda, ahol nem számítanak az egyéni célok, csak a nagy végső cél. A hittől, értékrendtől, neveltetéstől független emberi cél.

Ebből következően és filmjeiből leszűrhetően Enyedit nem értékek mentén, hanem értékek felett való gondolkodás jellemzi. Nem kirekeszt, hanem befogad. Vigasztal és ölel. Akár egy női öl. Enyedi filmjei NŐI filmek, így, csupa nagybetűvel. Bölcsek, megértőek, önfeledtek. Azt vallja, hogy hinnünk kell a csodákban, hogy legyen erőnk megvívni mindennapi harcainkat.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés