Magazin

„Csak nem fényképezel le, mikor ilyen dögrováson vagyok!” – Idősek reprezentációja a kortárs magyar filmben

A nemrégiben mozikba került, Valami madarak című filmben a 70-es éveit taposó Bélát egy otthoni baleset után önellátásra képtelennek nyilvánítják, a férfi az idősek otthonába kerül, ám feltett szándéka kikerülni onnan. Hevér Dániel filmje kapcsán felvetül a kérdés, milyen képet festenek a kortárs magyar filmek a legidősebb generációról?

Idősnek lenni a legtöbb kultúrában egyet jelent a bölcsességgel, egy olyan személlyel, aki a végsőkig tisztelendő, és szava nem megkérdőjelezhető. Az indián és bennszülött törzsek vénjei vagy a kelet-európai kultúrában a falu bölcse voltaképpen a mai jogi méltóságokat helyettesítette. A globalizáció előrehaladtával és a digitalizáció térnyerésével azonban a hagyományos társadalmi és családmodellek is megváltoztak, melynek következtében a 21. századra odáig jutottunk, hogy idősnek lenni méltatlan, sőt igazán ijesztő létállapottá vált. A nemzetközi filmes színtéren jellemző trend, hogy míg a fősodor alkotásai ezt az elidegenedést kihasználni próbálják, addig a függetlenfilmek és dokumentumfilmek éppen e jelenség mögé igyekeznek bepillantani.

Ez a tendencia azonban a kortárs magyar filmben is megfigyelhető: az elmúlt években egyre több alkotó emeli az éltesebb generáció tagjait vagy főszereplővé, vagy fontos mellékszereplővé. Hevér Dániel nemrégiben mozikba került, Valami madarak című filmje kapcsán gondolkodtatott el a téma, így annak okait igyekszem írásomban felfejteni, hogy a legifjabb generáció miért foglalkozik mélyebben nagyszüleik korosztályával. Ebben a filmben ugyanis a 70-es éveit taposó Bélát egy otthoni baleset után önellátásra képtelennek nyilvánítják, a férfi az idősek otthonába kerül, ám feltett szándéka kikerülni onnan.

Felmerülhet a kérdés, mi köti össze őt a ZanoxKockázatok és mellékhatások (Baranyi Benő, 2022) pálinkázó, idős bácsijával, vagy a kórház felé menet az autóban perlekedő, hajlott korú házaspárral (Tóth Barnabás: Újratervezés, 2013)?

Vagy miért foglalkozik több húszas, harmincas éveiben járó fiatal dokumentumfilmes az idősek mindennapjaival, magánéletével, emlékeivel (Simó Ibolya: Nem volt igazi szerelem, 52 év hűség, 2022; Révész Bálint: Nagyi projekt , 2017); vagy éppen hogyan kap egy magyar akció-vígjáték olyan apropót, melyben időseket vernek át telefonos csalók (Deák Kristóf: Az unoka, 2021)?

Tóth Barnabás: Újratervezés (2012)

A generációk közötti szakadék megléte korábban is természetes velejárója volt a társadalmak és a technológia fejlődésének. Lázadás és egymás meg nem értettsége évtizedekkel ezelőtt is éppúgy jelen volt, mint napjainkban, gondoljunk csak az ’50-es évek szülőinek konzervativizmusára, illetve saját gyermekeik hippimozgalmára. Ugyanakkor a ’90-es és 2000-es évek olyan robbanásszerű technológia fejlődést hozott magával, mely alapjaiban változtatta meg a generációk közötti kapcsolatot. A digitalizáció, de leginkább a közösségi média térhódítása Mózesként hasította ketté a generációkat digitális bevándorlókra és digitális bennszülöttekre. Ennek hatása azért is radikális, és a korábbi generációs különbségekkel nem összemérhető, mert a fejlődés nem csupán szövegek, zenék, elvek, de mégiscsak egy közös nyelv mentén szakította ketté a családi kapcsolatokat, hanem  a hozzáférhetőség, megismerhetőség szintjén is, ami így soha nem látott generációs különbséget eredményezett.

Az idősek nagy része elvesztette a fiatalokkal való lépéstartás lehetőségét, és ezzel egy időben a fiatalok is elvesztették az idősekhez vezető kommunikációs csatornát.

Ha ehhez a jelenséghez még hozzávesszük a folyamatosan zajló demográfiai változásokat, a falvak és kisebb városok elnéptelenedését és a nagyvárosok egyre zsúfoltabbá válását, ezzel párhuzamosan a többgenerációs családi házak helyét felváltó, apró apartmanok térhódítását, könnyen elérkezünk az ageizmus (azaz kor szerinti diszkrimináció) nagyon is aktuális témájához. Ha ugyanis a korábbi, többgenerációs családmodellel szemben a nagyszülők nem, vagy csak nagyon ritkán elérhetőek, a generációk elkezdenek sztereotípiákban gondolkodni egymásról. A felgyorsult világ türelmetlenséget hoz magával, egymás mélyebb megismeréséhez azonban lelassulásra lenne szükség. Az odafordulás hiánya megint csak az általánosításoknak kedvez, melyek így leginkább a negatív gondolatok mentén rajzolódnak ki, hiszen amit nem ismerünk, attól félünk, és eltoljuk magunktól.

Minden nagyobb társadalmi változás egyik legfontosabb lenyomata a művészet, így érdekes megfigyelni, hogy több más mellett a kortárs film hogyan fogalmazza meg vagy éppen keretezi újra az ageizmus kérdését. Elemzésemet egy rövid, angolszász filmes körképpel kezdeném.

A 21. század nyugati embere minden eszközzel igyekszik megállítani az öregedést. A szépségipar pedig ezt meglovagolva azon van, hogy elhiggyük, megöregedni valami teljességgel visszataszító állapot. Az ártatatlannak tűnő szemránckrémektől kezdve a legbonyolultabb plasztikai műtétekig minden adott, hogy a ma embere el is érje annak az illúzióját, hogy a teste örökké fiatal maradhat.

Minden kor a maga félelmei alapján alakította a horror műfaját, így nem meglepő, hogy a kortárs filmben időről időre felbukkan az időskor, mint a rettegés alapja.

M. Night Shyamalan 2015-ben rendezett A látogatás című filmjében például az unokák számára szinte ismeretlen nagyszülők hétköznapi tevékenységei hozták rá a frászt a gyerekekre. Ari Aster Fehér éjszakák című filmje szintén egy csoport, idős szektataggal ijesztgetett, de Shyamalan az elmúlt pár évben azzal is eljátszott, hogy hogyan hatna ránk pszichésen a felgyorsult öregedés (Idő, eredeti címén még inkább idetartozó Old, 2021).

A fősodorban, ha az öregség nem a félelemkeltés témája, akkor a vígjáték eszközeivel operálnak az alkotók, és sokszor vagy túlidealizálják az időskort, annak árnyoldalait elhallgatva (Minden végzet nehéz, Könyvklub sorozat), vagy épp nevetségessé teszik benne az éltesebb korúakat (A nagyfater elszabadul, a Könyvklub pajzán karaktere).

Van azonban a kortárs filmeseknek egy csoportja, akik meg szeretnék érteni az időseket, és keresik velük a kapcsolódási pontokat, hogy közelebb kerülhessenek ismét a generációk. A nemzetközi palettán például Tom Berkeley és Ross White Roy című rövidfilmjében a magányos öregúr egy emelt díjas telefonszámon kerül mély, emberi kapcsolatba a vonal túlvégén lévő hölggyel, Gaspar Noé a Vortexben fordul érzékenyen és a tőle megszokott kísérleti jelleggel a főszereplő idős, demens házaspárhoz, hogy bemutassa mindennapjaikat.

De miért is foglalkoztatják az új generációt az idősek?

Míg korábban több generáció élt egy háztartásban, és a családi legendáriumok közvetlenül a vacsoraasztalnál, szájról szájra öröklődtek, addig ma, a kiterjesztett családmodell eltűnésével, illetve a hagyományos, azaz nukleáris modell kezdeti felszámolódásával, radikálisan átalakult többek között a családok eredettörténetének megismerhetősége is. A fiatalokban azonban  mindig is ott munkált a „honnan jöttem” feltérképezésének vágya, és úgy tűnik, ezt a filmesek az idősebb generáció kifürkészésén keresztül próbálják elérni. Egyre több dokumentumfilm foglalkozik ugyanis hazánkban az idősekkel, ráadásul az új generáció a korábbi dokumentumfilmes iskolát is igyekeznek átalakítani azzal, hogy személyes hangvételű szubjektív, sokszor játékos alkotásokkal viszik közelebb a témát a közönséghez.

A 2017-ben moziba is került Nagyi projekt fiatal dokumentaristái saját nagymamáikat filmezik, miközben beszélgetnek velük a második világháborúban megélt traumáikról, élményeikről. Rendkívül izgalmas, ahogyan e három különböző náció (angol, német és magyar) fiatal lányai megélték a háborút, vagy éppen a Hitlerrel való találkozásukat, hogyan alakította mindez a saját magukról alkotott képet, és hogyan hatott a későbbi családi életükre, megalapozva ezzel egyfajta generációs identitást.

Révész Bálint: Nagyi projekt (2017)

Mindeközben a fiatal filmesek a megélésen keresztül próbálnak közelebb jutni az elhangzottakhoz. A film egyik legizgalmasabb mozzanata, amikor az alkotók a második világháború rémségeit igyekeznek megérteni, és egy first person videójátékként játsszák újra, hogy „valódivá”, elérhetővé váljon számukra. Az ilyen gesztusokkal, és azzal a könnyedséggel, ahogyan a háborúról beszélnek, megteremtik azt a kommunikációs hidat az új generáció számára, amit sem a korábbi iskola dokumentumfilmjei, sem a tankönyvek nem tudtak elérni.

Az idősek, mint az emlékek őrei a nagyjátékfilmben is teret kaptak az elmúlt években.

A családi titkokhoz és a történelem elfeledett vagy elfeledtetett időszakaihoz is a nagyszülők elbeszélésén keresztül vezet az út.

Az Aurora Borealis – Északi fény (Mészáros Márta, 20174) Máriájaként Törőcsik Marit láthattuk utolsó alakításában, miközben bepillantást engedett az 50-es évek női sorsainak világába. Amikor az idős Mária kómába kerül, lánya, Olga hazajön Bécsből, hogy vele lehessen. Anyja holmijai pakolása közben olyan képekre bukkan, ami arra készteti, hogy kérdőjelezzen meg mindent eddigi ismert eredettörténetével kapcsolatban. Anya és lánya lassú egymásra kapcsolódása Mészáros Márta filmjében összefonódik a történelem személyessé tételével.

Ugyanehhez a témához illeszkedik Fazakas Péter 2022-es filmjének, A játszmának főhőse. Kulka János agyvérzése után ebben a filmben tért vissza a vászonra, és az elismert színész egy ugyanilyen állapottal küzdő, idős kémet formál meg. Markó Pál (Kulka János) felesége halála után egyedül él budapesti lakásában, de volt tanítványát, Andrást nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy az öreg kém tervezhet valamit, így megfigyelteti. A vizsga című filmjében elkezdett tanár-tanítvány történet folytatásaként

Fazakas A játszmában a csavaros cselekményvezetést meghagyva az idősödő kémre koncentrál, miközben a film meglepetéseihez éppen az öregségről kialakult sztereotipikus képet használja fel.

Az agyvérzése után sem a megtanult idegen nyelvekre, sem a kódokra, vagy a megtörtént eseményekre nem emlékező Markó, hogyan is lehetne megfigyelendő cselszövő? A film ügyesen játszik a nézői prekoncepcióval, miközben képes megfogalmazni filozofikus gondolatokat az öregedéssel, az egyedülléttel kapcsolatban.

Fazakas Péter: A játszma (2022)

Minden könyv egy ember, így olvasni olyan, mint halottakkal beszélgetni” – mondja Markó Pál, mely összecsenghet bennünk azzal a gondolattal, hogy idősekkel beszélgetni olyan, mint egy időkapun át betekinteni a múltba. Szubjektív elbeszélésük közelebb hozza a távolinak tűnő eseményeket, és az egyetemes helyett egy személyes, saját történelmet ismerhetünk meg. Ahogyan a közösségi média és általában az internet bárki számára elérhető publikációs felületté vált, és a televízió egyirányú információs csatornája helyett elhozta a poszt-igazságok korát (azaz nincs egy általánosan elfogadott érvényű igazság, csak vélemények vannak), úgy egyre fontosabbá váltak ezek az egyedi elbeszélések. A Nagyi projekt nagymamáinak háborús megélései, a hidegháború időszakának sok egyénből összegyúrt karakterei mind hozzátesznek valamit a történelemmel kapcsolatos gondolkodásunkhoz.

Ezek a beszélgetések annál is inkább fontosak, mivel a digitalizáció és a változó világ leginkább kiszolgáltatottságot, kirekesztettséget hozott az idősek számára. Ezt tematizálja Deák Kristóf 2022-es filmje Az unoka, de kitér rá a Valami madarak elbeszélése is.

Az unoka Papusa és a Valami madarak Bélája nagyon hasonló karakter, még akkor is, ha Papus épp onnan indul (nyugdíjasklubban táncol a film elején), ahová Béla érkezik.

Egyikük sem igazodik ki az okostelefonok és a digitális kütyük világában, és nem is igazán vágynak arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek ezekkel az eszközökkel. Amíg Papust a modern világ kiismerhetetlensége sodorja bajba (kicsalják tőle a megtakarított pénzét, kihasználva az unokája iránti, elkötelezett szeretetét), addig Béla esetében a kütyük elutasítása nehezíti tovább az amúgy sem egyszerű kapcsolattartást külföldre szakadt fiával és ezáltal a magyarul sem tudó unokájával.

Deák Kristóf: Az unoka (2022)

A kivándorlás témája ennél is hangsúlyosabb módon jelenik meg az Utolsó hívás című, 2018-as rövidfilmben, melyben az idősebb édesanya igyekszik elérni a repülőt Angliába. Míg a Valami madarak Bélájában meg sem fogalmazódik, hogy utánamenjen Berlinben élő fiának, addig Az utolsó hívás Anikója felkerekedik, hogy szerencsét próbáljon külföldön. 61 évesen, majdnem egy teljes élettel a háta mögött vág neki az ismeretlennek, a filmjében Kis Hajni erre a zavarodottságra fókuszál.

Az, hogy mikor és meddig lehetséges új életet kezdeni szintén releváns kérdése az idősekről szóló diskurzusnak, más szemszögből, de erről beszél a Fortuna vendégei című, 2023-as dokumentumfilmjében Kálmán Mátyás is, amikor azt járja körül, mihez is tud kezdeni egy egész életében nélkülöző, 50-es éveiben járó házaspár a lottónyereménnyel. Milyen álmaik, vágyaik vannak, és mennyire megvalósíthatóak ezek ebben a korban?

Sós Ágnes: Szerelempatak (2013)

Az időskorúak álmaival, vágyaival, több dokumentumfilm is foglalkozott az elmúlt évtizedben. Más szempontból ugyan, de a kirekesztés helyett a megértést, és a közelebb hozást tűzte ki célul 2013-ban Sós Ágnes is a Szerelempatak című dokumentumfilmjével, mely az idős kori szexualitás témakörét járja körül a beszélő fejek eszközével élve. Filmje tabudöntőnek számított, mert nemcsak azt emelte ki, hogy a mostani, idős generáció fiatalkorában mik is voltak a szokások, hanem kendőzetlenül beszélt az öregkor megéléséről, a test változásáról.

Simó Ibolya pedig a Nem volt igazi szerelem, 52 év hűség (2022) című rövid dokumentumfilmjében beszél meghatóan a párkapcsolatokról, az önfeláldozásról és a támogatás erejéről, az asszonyról, aki 52 éven keresztül volt ott siket férje mögött, aki a maratonfutásra tette fel az életét. Simó filmjében közelebb hozza a nézőhöz az életünk döntései mögött húzódó eseményeket, arcot adva a háztartásbeli, idős asszonyoknak.

Magyarországon az idősek sztereotipikusan a nyugdíjjassal, sőt kisnyugdíjassal azonosak.

A kisnyugdíjas konnotációi nagyon messze állnak attól a képtől, ahogyan mi szeretnénk önmagunkra tekinteni idős korunkba. A kisnyugdíjas a társadalom perifériájára sodródott, mind anyagilag, mind egészségügyileg elvesztette a szuverenitását, és sok esetben a szellemi képességeinek sincs már teljesen birtokában. Anyagi helyzete és egészségügyi állapota szinte tulajdonságává vált. Ehhez a képhez nagyban hozzájárul az idősek megjelenése a médiában, a reklámokban és a közbeszédben. Pedig a generációk közelítéséhez szükséges egy pozitív kép kialakítása, nemcsak a fiatalabbakban, hanem az idősekben is, nem mindegy ugyanis, hogy ők hogyan láthatják magukat viszont a vásznon.

Zsótér Dániel: A Karantén Zóna (2022)

Az öregedés elfogadása ugyanis az egyik legfontosabb sorsfeladatunk, része a magunkkal való megbékélés, önelfogadás folyamatának, mondhatni kulcs a békénkhez. Egy szerethető, de nem idealizált időskor bemutatása éppen ezért társadalmi felelősség, és úgy tűnik, a kortárs magyar film ezt a felelősséget ismerte fel, és vette magára.

Az épp a sztereotíp ábrázolásmódot karikírozó, szürrealista szkeccsfilm, A Karantén Zóna azzal igyekszik görbe tükröt állítani az időseket szenilis, magatehetetlen, nagy gyerekként ábrázoló reprezentációk elé, hogy mindkét, velük foglalkozó jelenetében kiderül, a társadalom az, aki ilyennek látja az időseket, és

könnyebb az idősek generációját cserben hagyni, mint szembenézni saját testünk és szellemünk hanyatlásával.

Az unoka Papusa is szellemi képességeinek tulajdonítja, hogy belesétált a csalók csapdájába, de A játszmában is többször elhangzik, hogy valaki megsajnálja az idős, beteg, feleségét gyászoló kémet, aki aztán bebizonyítja, hogy szellemileg sokkal fittebb és csavarosabb észjárású, mint arra bárki is számított volna.

A Valami madarak Bélája nemcsak az idősek otthonát utasítja el, hanem azzal együtt a rémisztő magatehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, és –ami talán a legfélelmetesebb számára – a szeretetlenséget. A szintén szeretetlen, közmunkára ítélt kamasz, Zoé jelenti számára a kapcsolódási pontot, ő segít megérteni, elfogadni a változó világot, és egyszersmind saját állapotát.

Hevér Dániel: Valami madarak (2023)

A generációk kapcsolódási lehetőségeinek tárgyalása, és voltaképpen az arra való törekvés már csak azért is szembetűnő a kortárs magyar filmben, mert feltűnő számban kapnak központi szerepet a fiatal-idős párosok ezekben az alkotásokban. A Valami madarak Bélája és Zoéja mellett, ott van még A játszma Pali bácsija és Abigélje, de ide sorolható akár a Lélekpark (Horváth Illés-Odegnál Róbert, 2022) nyugdíjas korú rendőre, aki mellé a fiatal Vera kerül nyomozótársnak. Az időskor reprezentációja tehát úgy tűnik, egyetemes, de míg a mainstreamet a test és a szellem öregedésének misztikuma foglalkoztatja, és a fősodor számára valami ijesztő, természetfeletti, kerülendő jelenségnek látszik, addig

az alternatív és függetlenfilmezés számára olyan kutatási témává vált, ami nemcsak, hogy igyekszik visszaadni a méltóságot életünk alkonyának, de arcot is próbál adni az idősek számára,

ezzel kivonni őket a horror, a thriller és vígjáték stigmái alól, és ismét a bölcsesség az élettapasztalat szinonimájává tenni. Innen nézve plusz jelentésréteget kap a geg, hogy a világ működésének megértése a Zanoxban miért jön az idős ember pálinkájától, hiszen az alternatív valóságok megélése párhuzamba állítható az egyes ember szemüvegén keresztül látható privát történelemmel. Ahogyan fontos a múltunk, hogy megértsük a jelent, úgy vissza kell találnunk időseinkhez, hogy megérthessük egymást.

Kéri-Keller Szilvia

Kéri-Keller Szilvia magyar-angol szakos bölcsészként végzett az SZTE-n, később pedig vizuális kultúratudományból szerzett diplomát. Cikkei korábban az Apertúrában és Apertúra Magazinban jelentek meg, filmek terén mindenevő, 2023-tól a Filmtekercs tagja.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!