Kritika

IMDb 250: Le a zsarnokokkal! – A diktátor

A némafilmkorszak legnagyobb komédiása azon kevesek közé tartozott, aki nemcsak sikerrel adaptálódott a hangosfilmhez, már az első próbálkozása mestermű lett. A diktátor keményen és maró gúnnyal mutat be a zsarnokoknak, de az igazi ereje pont az emberiségbe vetett hitében rejlik.

Ezek a világ legjobb filmjei?
IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

A némafilmek mostoha helyet foglalnak el a kulturális emlékezetben – rengeteg veszett el, a többségükről pedig egyszerűen megfeledkezett az utókor. A IMDb 250 listán sincsenek túl nagy számban, de egyetlen filmkészítő, Charlie Chaplin négy ilyen alkotása is felkerült (Nagyvárosi fények, Modern idők, A kölyök, Aranyláz), az ötödik pedig a rendező első igazi hangosfilmje létére is őrzi a vizuális történetmesélés hagyományát. 

Bosszú egy ellopott bajuszért

Amikor minden idők legnagyobb filmeseiről beszélünk, mindenképpen el kell hangoznia Charlie Chaplin nevének, aki rendezőként, színészként, zeneszerzőként, vágóként és producerként tevékenykedve többszörösen szolgált rá a zseni jelzőre. A némafilmek királya Buster Keatonnel együtt vált a burleszk arcává, de vígjátékaira mindig is jellemző volt a szociális érzékenység, a humorba általában társadalmi kritikát is ágyazott. Viszonylag sokáig lázadt a hangosfilm térhódítása ellen, egy évtizeddel az új technológia elterjedése után is ragaszkodott a régi formához – az 1936-os Modern időkben már használt hangot, ám dialógust még nem, rákövetkező rendezésével viszont hivatalosan is belépett a hangosfilmkorszakba. 

Nem csoda, hogy pont A diktátor lett Chaplin első igazi hangosfilmje, hiszen a legfőbb célja a nézők közvetlen megszólítása. 

Chaplin mintha csak arra született volna (négy nappal Adolf Hitler előtt, 1889 áprilisában), hogy gúnyt űzzön a fasiszta diktátorból. A legtöbbször szegény koldust vagy munkásembert játszó filmkészítő csetlő-botló figurája, a „Little Tramp” keménykalapjáról és kefebajszáról híresült el. Az utóbbi Hitler legfőbb ismertető jegyévé is vált, és állítólag a magyar származású producer, Korda Sándor tanácsolta azt Chaplinnek, hogy aknázza ki a külső hasonlóságokban rejlő lehetőségeket. Chaplin azzal magyarázta a diktátor eljátszása melletti döntését, hogy így „visszavehette azt a bajszot, amit Hitler eltulajdonított”, de ennél többről van szó, hiszen a filmkészítő mélységesen megvetette a fasisztákat és többezer németországi zsidó menekülését finanszírozta a háború kitörését megelőző időszakban. 

A Little Tramp visszatér A diktátorban is, csak ezúttal egy zsidó borbélyként, aki az első világháborúban elszenvedett sérülései miatt amnéziás lett, így mit sem tud a fasiszták felemelkedéséről és arról, hogy a zsidókat gettóba kényszerítette a hatalmat magához ragadó és az antiszemitizmust elterjesztő Hynkel. Párhuzamosan követhetjük végig a borbély ráébredését az új világrendre és Hynkel politikai machinációit, míg megtörténik, ami minden hasonmásokról szóló történetben meg kell, hogy történjen: a koldus és a királyfi egy kulcsfontosságú pillanatban helyet cserélnek. Csakhogy a megszokottól eltérően ez a film legvégén történik meg. 

Nyolc évtized távlatából nézve megrendítő A diktátor aktualitása – az akkori és a mai is. 

1939 szeptemberében, a második világháború kitörésének idején kezdték el forgatni, így nem csoda, hogy Chaplin kollégái a United Artists stúdiónál – melynek ő volt az egyik társtulajdonosa – aggodalmasan figyelték a munkálatokat, és meg voltak győződve róla, hogy nincs az az ország, ami engedné bemutatni ezt a filmet. Németországban és a német megszállás alatt lévő országokban persze be is lett tiltva az 1940-ben mozikba kerülő film, de az ekkor még a háborútól távol maradó Egyesült Államokban özönlöttek rá a nézők: az év legnagyobb box office sikere és Chaplin karrierjének legnézettebb filmje lett. 

A diktatúra elviselhetetlen abszurditása 

Chaplin politikai szatírája minden túlzásával is tűpontos lenyomata a Harmadik Birodalomnak, de több mint egy adott kor lenyomata. Bár Hynkel teljesen egyértelműen megfeleltethető Hitlernek, ahogy a nácik ikonográfiája (horogkereszt helyett kettőskereszt), valamint a világháború helyszínei és szereplői (Goebbels=Garbitsch, Göring=Herring, Tomainia=Németország, Bacteria=Olaszország) is mind beazonosíthatóak, 

nemcsak a hitleri rendszerre ismerünk rá a filmben, hanem minden diktatúrára.

Ahogy a címe is jelzi, A diktátor túlmutat egyetlen hírhedt történelmi figurán: a zsarnokok jellemét, az elnyomó hatalmak működését ábrázolja, a benne megfogalmazott kritika univerzális és örökérvényű. A népet felemelni kívánó vezetők egy giccses és túlméretezett palotában élnek, ahol a saját személyi kultusz építése (ha van két szabad másodperce, Hynkel modellt áll szobrokhoz és festményekhez) mellett csak és kizárólag a hatalom szerzésén és megtartásán jár az eszük.

Hynkel teljesen inkompetens figura hiperérzékeny egóval, aminek megsértését gyerekes hisztirohamok követik: amikor Napaloni (Mussolini is megkapja a magáét) nála hamarabb szállja meg Osterlich-et (=Ausztria), kicsinyes erőfitogtatásba kezdenek, péniszméregető versenyt csinálva a háborúból. Miközben kinevette a tekintélyelvűséget, Chaplin vérfagyasztó képet is festett a képviselőiről, akik számára az emberek lemészárolása napirendi pont és úgy beszélgetnek róla, mint egy adminisztratív feladatról. A rendező elképesztő éleslátással mutatott rá már ekkor arra is, hogy 

bár a huszadik század az ideológiákról szólt, a diktátorok valójában csak egy dologban hisznek: a hatalomban. 

A rendszer mögött nincs valódi világkép, az aktuális igazság aszerint alakul, hogy éppen mi tudja a hatalmat birtoklókat megerősíteni a pozíciójukban. Az antiszemitizmus nem hitkérdés Hynkel számára, hanem egy jó témaelterelés a gazdasági bajokról, ha pedig éppen egy gazdag zsidótól van szükség háborús hitelre, gond nélkül elkezdi újra emberszámba venni a gettóba zárt szemitákat – egészen addig, amíg ez politikai érdeke. Ez a fajta gátlástalanság nemcsak a fasizmus sajátja: a populizmus új virágkorában élve hátborzongató, mennyire ismerősek a mindennapjainkból ezek a mintázatok. 

Hangos burleszk

A diktátor felépítése megőrizte hangosfilm születésével leáldozó burleszk műfaji hagyományait. Vicces jelenetek követik egymást többnyire összefüggéstelenül: hol a rohamosztagosokkal való verekedés, hol a Brahms Magyar táncokra előadott borotválkozás, hol a sütibe rejtett pénzérmékkel való játék szórakoztatja a nézőt anélkül, hogy különösebben előrevinné a cselekményt. A legemlékezetesebb ezek közül Hynkel táncduettje egy földgömbbel, ami a jelenet végén kipukkan a világmeghódító törekvéseibe végül belebukó diktátor kezében. 

A némafilmes stílus miatt az öt Oscar-díjra jelölt A diktátor kissé ódivatú hatást kelt, főleg ha összehasonlítjuk az ugyanabban az évben versenyző filmekkel (Pl.: Philadelphiai történet, A Manderley-ház asszonya, Érik a gyümölcs). Néhány túlhúzott geg megdolgozza a modern néző türelmét, mégis üdítő látni a kreatív helyzetkomikumra épülő jeleneteket, melyeket azóta szinte teljesen kiirtott a dialógusközpontú humor elterjedése a vígjátékokban. 

Bár Chaplin sokáig ellenállt a hang térhódításának, az új filmnyelvhez is értőn tudott nyúlni. 

A diktátor tele van jobbnál-jobb szöveges poénokkal, amik még a vizuális humornál is ütősebben mutatnak rá a diktatúra erkölcstelenségére. „Nem akarom, hogy egyetlen dolgozóm is elégedetlen legyen.” – mondja Hynkel, miután elrendeli a háromezer sztrájkoló gyári munkás lelövetését. A hangos- és némafilmes hagyományok Hykel beszédeiben érnek össze a legszebben: a kamunémetül előadott nagy szónoklatok pont abban parodizálják ki Hitlert, ami a legnagyobb erőssége volt. A halandzsázás és annak komikusan semmitmondó fordítása egyfajta tisztelgés a némafilmek előtt, és tökéletesen szemlélteti a valódi Hitler szónoklatainak performanszjellegét és a mondanivalója ürességét.  

Hitleren nevetni ér-e? 

A diktatórikus rendszerek sajátos tulajdonsága, hogy nemcsak félelmetesek és kegyetlenek, hanem arcpirító hazugságaik és égbekiáltó logikátlanságaik miatt nevetségesek is. Senki nem értette ezt jobban Chaplinnél, aki egészen sajátosan reagált, amikor levetítették neki Leni Riefenstahl hírhedt náci propagandafilmjét, Az akarat diadalát. Állítólag míg a francia rendező, René Clair zokogott a filmet látva és a Nyugat elbukását látta benne, Chaplin hangosan hahotázott rajta. Ő volt az egyik első, aki igazán bele mert (és tudott) állni a náci diktátorba, és a második világháború után 

még hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a társadalom döntést hozzon a „Lehet-e Hitlerrel viccelni?” kérdésben. 

Meglepő módon a válasz Chaplin számára sem volt kézenfekvő, életrajzi könyvében arról írt, hogy ha tudott volna a koncentrációs táborok borzalmairól, soha nem csinálta volna meg ezt a filmet. Pedig a művészetben ugyanúgy szükség van a diktatúrák kinevetésére, mint a gaztetteik hiteles megörökítésére. Hiszen történhet megalázóbb dolog egy hataloméhes zsarnokkal annál, hogy bohóccá válik a nép szemében? Valahogy úgy képzelem, hogy Hitlernek sokkal jobban fájnának A bukás-mémek, mint az, hogy a történelem legnagyobb szörnyetegeként tartják számon. 

Hitlerrel viccelni azért máig kényes terület. A legsikeresebb őt célzó szatírák, Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lennije (1942) vagy Mel Brooks Producerekje (1967) nem a valódi Hitlert jelenítették meg, ahogy a legutóbbi ilyen próbálkozás, Taika Waititi Jojo Nyuszija is képzeletbeli barátként ábrázolja a diktátort. A holokauszt ismeretében bármiféle viccelődés könnyedén ízléstelenné vagy sértővé válhat, és egész biztos, hogy Chaplin nem tett volna tömegek megölésére alkalmas harci gázokról és koncentrációs táborok fenntartásának költségeiről szóló poénokat a filmjébe, ha tudta volna, mennyire közel jár a valósághoz. 

Hitler-paródiája mégis ellenáll a „problematikus” jelzőnek.

Leginkább azért, mert pontosan meghatározott célpontja van. A sose ütünk lefelé-elvet betartva végig a fasisztákon tartja a gúnypuska csövét, a zsidó fő- és mellékszereplők ábrázolása végtelenül empatikus. A női főszereplő, a zsidó Hannah (Paulette Goddard Chaplin felesége volt a forgatás idején) személyiségében és kinézetében is angyali, és a gettó minden lakója szerethető figura, akik összetartó közösségként éles ellentétet képeznek az őket folyamatosan vegzáló és a lincselésre bármikor kapható rohamosztagosokkal. „Milyen csodálatos lenne, ha hagynának minket élni és boldognak lenni!” – Hannah reménykedő mondata a háború kimenetelének ismeretében még tragikusabb, és bár Chaplin úgy érezte, a holokauszt után már nem állja meg a helyét a filmje, érzékletesen mutatja be a zsidók ellen elkövetett bűntettek kegyetlenségét és azt a mély antiszemitizmust, ami később a népirtásig vezetett.

Könyörgés a békéért

Chaplin egy közönséghez intézett monológgal zárja filmjét, amit a forgatókönyv szerint a Hynkellel összetévesztett zsidó borbély mond el, de teljesen egyértelmű, hogy a filmkészítő itt saját magaként van jelen, hogy direktben szólíthassa meg a nézőközönségét. A kissé pipogya figura ugyanis hirtelen a legnagyobb szónokká lép elő, aki egy szenvedélyes és kiválóan felépített beszédben kérleli a népet, hogy ne hódoljanak be a „gépeszű” és „gépszívű” zsarnokoknak. 

A zárójelenet nagymonológja éles kontrasztot alkot Hynkel értelmetlen, ripacskodó szónoklataival,

és kendőzetlen komolyságával a film egészéből is eléggé kilóg. Meg is osztja a közönséget, a híres amerikai kritikus, Roger Ebert például teljesen elhibázott döntésnek gondolta. Szinte borítékolható, hogy ha ma ugyanezt az alkotó döntést hozná meg egy rendező a filmjében, a kritikák jelentős része gondolná giccses, didaktikus, erőltetett lépésnek. Történelmi kontextusban rá lehetne azt is fogni, hogy ez nem más, mint szövetséges propaganda, de akár kommunista kiáltványként is értelmezhető, hiszen Chaplint egyébként is elég gyakran vádolták ezzel szocialista nézetei miatt. 

De ami ebből a beszédből árad, az pont nem az egyik oldal melletti elköteleződés, hanem a pacifizmus. Chaplin ugyanis nemcsak diktatúraellenes, hanem háborúellenes is. A filmet nyitó első világháborúban játszódó jelenet elég egyértelmű képet ad arról, milyen véleménnyel volt a tömegpusztító fegyverekről és a hétköznapi emberek belerángatásáról a halálos konfliktusokba, a nagy beszéd pedig életfilozófiájának összefoglalása és egyben segélykiáltása:

amennyire örömmel figurázta ki Hitlert, annyira megérezte azt is, hogy nagyon sötét irányba halad a 20. század. 

Quentin Tarantino Becstelen brigantykjához hasonlóan A diktátor is egyfajta vágybeteljesítő befejezést írt Hitler rémuralmához. Az utolsó negyedóra drámaiságát és kitárulkozását lehet cinikusan túl naivnak vagy szájbarágósnak tekinteni, de nem lenne csodálatos egyszer azt hallani egy politikai vezetőtől, hogy nem uralkodni akar, hanem segíteni? Hogy szerinte mindenki számára van hely ezen a világon? Amikor különböző természeti és gazdasági katasztrófák mindennapossá válásával kell megbirkóznunk, a szomszédunkban éppen egy modernkori diktátor által indított háború dúl, és a demokráciát csúfoló gyűlöletkeltő politikai kampányok mélyítik a társadalmi polarizációt, nagyon nagy szükségünk lenne arra, hogy meghalljuk és megfogadjuk a zsidó borbély szavait. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com