A Megfojtott virágok Scorsese megunhatatlan stílusa meg persze DiCaprio és De Niro alakítása mellett az indiánok reprezentációja miatt is különösen izgalmas. A film kapcsán összegyűjtöttük a legjobb nem western műfajú filmeket, amelyek az őslakosokkal foglalkoznak.
Október legnagyobb durranása, Martin Scorsese új, az oszázs indiánok területén játszódó vadnyugati bűnfilmje. A Megfojtott világok nem egyszerűen használja, de a cselekményének szövetébe építi az oszázs nép életét. A filmben sorra gyilkolják a történelem fura különös fordulatai miatt rendkívül gazdaggá vált amerikai őslakos közösség tagjait, miközben a helyi közigazgatás tehetetlen, az amerikai szövetségi kormányzat pedig motiválatlan az ügy megoldásában.
Scorsese filmjének kapcsán a Filmtekercs szerkesztősége összegyűjtött 10 filmet és sorozatot, ahol az (észak-amerikai) indián kultúra, indián szereplők vagy éppen az indián alkotók miatt a Megfojtott virágok párja lehetne, de NEM western. A westernfilmek kis túlzással nem is létezhetnének indián szereplők nélkül, azokban viszont a reprezentációjuk (negatív vagy éppen pozitív irányba) rendkívül sematikus. A lista összeállítása során döbbentünk csak rá, hogy a film tudattalanjából legtöbbször krimiként vagy bűnfilmként bukkan felszínre az a mérhetetlen bűntudat, ami Amerikát jellemzi az őslakosok ellen elkövetett embertelen népirtás miatt.
Préda (Dan Trachtenberg, 2022)
A Ragadozó-sorozat több évtizednyi bukdácsolás után tavaly végre elő tudott állni egy széles körben elismert új epizóddal a Préda képében. Dan Trachtenberg filmje egy modern vagy futurisztikus helyszín helyett a 18. század Észak-Amerikájába ülteti a híres idegen vadászt, aki többek között egy fiatal komancs lánnyal, Naruval (Amber Midthunder) akasztja össze a csáprágóját.
A setting több szempontból is zseniális. A múltba helyezett cselekménnyel az alkotók nem csak bátran eltértek az unásig ismert „katonák vs. a ragadozó” párosítástól (amire eddig csak regényekben/képregényekben volt példa), de az indiánok kiválasztásával egy borzasztóan izgalmas közeget és kultúrát találtak, amihez a westernt leszámítva nem gyakran nyúlnak a filmesek.
A törzs tagjainak felnőtté válási szertartása ugyanis egy vadászat,
ami nemcsak témájában, de cselekmény szinten is összeköti főszereplőnket az antagonisztikus idegen betolakodóval.
Naru még Schwarzinál is védtelenebb, fizikailag gyengébb, technikailag fejletlen őslakos, aki tényleg csupán a természet adta trükkökre és saját vadonban szerzett képességeire támaszkodhat a halálos összecsapás során. A fiatal indiánlánynak nem csak a törzsén belül természetesnek számító patriarchátus adta szabályoknak kell ellent mondania, de a vadonban egyedül kint ragadva a Ragadozóval is meg kell küzdenie, bizonyítva rátermettségét, hogy nemcsak a törzs teljes érvényű tagjává, de igazi vadásszá is válhasson. (Sztepanov Márkó)
Füstjelek (Chris Eyre, 1998)
Napjaink filmgyártásanak egyik kulcskérdése a reprezentáció. A nagy stúdiók kezüket tördelve igyekeznek kielégíteni az ezzel kapcsolatos igényeket, hogy hosszú évtizedeken keresztül nem szerepeltettek elegendő kisebbséget a filmvásznakon. Hogy ezt az igyekezetet a bűntudat, egy politikai csoport vagy a közvélemény nyomása, esetleg az eddig el nem ért társadalmi csoportok becsatornázása motiválja, nem igazán tudni. Az viszont biztos, hogy egy kevésbé reprezentált közeget megjeleníteni nem újdonság, és már évtizedek óta megfejtették a filmkészítők, milyen módon lehet méltón foglalkozni azokkal, akikre nem jut annyira reflektorfény.
A Füstjelek egy alig másfél órás, 1998-ban készült dráma, amely egy amerikai őslakos rezervátum két fiataljáról szól. Nem is lehetnének különbözőbbek egymástól. Egyiküknek be nem áll a szája, él-hal a történetekért, és saját maga is hajlandó meghamisítani (vagy mitizálni) a valóságot, hogy szebbnek lássa az életet. A másik pedig súlyos traumákat hordoz, nem igazán látja a napos oldalt, ráadásul rég nem látott édesapjának halála arra készteti, itt az ideje feldolgozni fájdalmait. Az indián road movie pedig nem vígjátékba fullad, de nem is akar sokat foglalkozni a rasszok ellentétével. A cél inkább az volt, minél hétköznapibb jelenetek során merengjenek el a szereplők a múlton, a szülők bűnein és hogyan lehet megbékélni a nehéz élményekkel.
Még, ha nem is olyan magával ragadó a cselekmény, és a forgatókönyv is lehetne rétegzettebb, nem lehet elvitatni a Füstjelek hatalmas érdemeit.
Ezt a filmet őslakos származásúak írták és rendezték, szinte kizárólag ők szerepelnek benne, és nekik is szól.
Beenged a világba, de nem akarja elmagyarázni azt, és nem akarja a fehér embert reflektáltatni saját fehérségére. Nem ott ér csúcsra a reprezentáció, amikor ismert karaktereket más bőrszínű színész játszik. Inkább akkor, ha ezeknek a közösségeknek akár a legbanálisabb mindennapjaiba is bepillantást kapunk, ezáltal megérthetjük azt, milyen az életük és miféle hasonló szorongásoktól, problémáktól szenvednek. Az ilyen filmek képesek arra, hogy halvány pókfonalként összekössenek minket. Ráadásul a megjelenő őslakos karakterek sem szentek vagy sámánok – ezáltal is leszámol egy csomó sztereotípiával. (Szécsényi Dániel)
War Pony (Gina Gammel & Riley Keough, 2022)
Gina Gammel és Riley Keough tavaly bemutatott War Pony című filmje a dél-dakotai Pine Ridge Indián Rezervátum viszontagságos mindennapjaiba enged betekintést az alig 10-12 éves Matho (LaDainian Crazy Thunder) és a húszas évei közepe környékén járó Bill (Jojo Bapteise Whiting) egymás mellett futó történetszálain keresztül. A film egyszerre szól a felnövés és a felnőtté érés folyamatairól, az elnyomásról, a függőségekről, valamint arról, hogy miképp találják meg a helyüket az ősi tradíciók a mai modern világ narratívájában.
E tekintetben a filmnek van néhány kitűnő megoldása, a nyitójelenetben bemutatott indián szertartás (a magában némán kántáló férfi törökülésben füstáldozatot mutat be), majd az ezt válaszképp követő autózás (indián srácok komoly hip-hop beatekre pöfékelnek vezetés közben kövér bagarettákat) remekül példázza régi és új szembenállását. Hisz míg az előbbi a szakralitás mozdulatlan utazásáról szól, addig a jelen a sebesen mozgó bambulásról (szellemi mozdulatlanságról) tanúskodik.
Hasonlóképp jól működik a filmben időszakosan felbukkanó pók motívuma is, amely egyrészt a börtöntetoválások enciklopédiájában a kábítószerfüggést és a lopást szimbolizálja – ez gyakorlatilag Matho története is –, másrészt jól leírja azt a helyzetet, ahogy a modern telepesek (mint Bill főnöke) viszonyulnak az indiánok világához. A pókháló egy létező tér láthatatlan átkeretezése, hisz az áldozat egy olyan csapdában találja magát, amely megbúvik a térérzékelés naiv valósága elől. Pine Ridge őslakosai pontosan így gabalyodnak bele a fehér ember törvényeibe és jogi okoskodásaiba, ezzel mind egyéni, mind társadalmi szinten annak bénult zsákmányává válva. (Gerdesits Pál)
Mackótestvér (Aaron Blaise & Robert Walker, 2003)
A Disney a 90-es években belekezdett abba, hogy különböző kultúrák meséit, mítoszvilágát ültesse mozivászonra. A „küldetés” mentén adaptálták Aladdin, Herkules vagy Mulan történetét, de az indián Pocahontasról is készítettek egész estés animációt. A jó szokást a kétezres években is folytatták, rögtön egy inka zsarnok kiparodizálását láthattuk az Eszeveszett birodalomban, majd 2003-ban még korábbra tekerték az idő kerekét az amerikai őslakosok történtében. Alaszkában járunk, nem sokkal a jégkorszak után – ezt nagyjából a mamutok megjelenésével érzékeltetik és semmi mással. A helyi törzs egyik ifjú tagja, Kenai bátyját megbosszulva végez egy medvével, majd a Nagy Szellemek jóvoltából ő maga is málnafaló szőrmókká válik.
A Mackótestvér messziről látható csavarokkal, Disney-meséhez képest is kiszámítható, bár sokszor furcsa karakterfejlődéssel operál. A dráma alapját szolgáltató tragédiák mind megtalálhatóak benne, azonban nem lehet elmenni amellett, hogy a film nem igazán akar foglalkozni a spirituális vonulattal, inkább csak apropónak használja az őslakosok hiedelemvilágát azért, hogy a jól bevált beszélő állatos cselekményt létrehozhassa. Kenai medvévé alakulása azt eredményezi, hogy viccesnek szánt, állandóan dumáló karakterekkel gyarapodik a képernyő, de a történet alakulását többnyire zenés montázsokkal igyekszik ábrázolni a film. Az indián apropó abban is segít, hogy a szellemvilágot bármikor aktív közreműködőként használhassák, ezáltal a figurákban megjelenő kérdéseket vagy konfliktusokat képesek rövidre zárni. A maci szimbólum: a főszereplő gyűlöletének tárgya, és mikor azzá válik, kiszélesedik számára a világ, amit a képarányváltás is jelöl. Ezt a történetet azonban egy bármely más kultúra szemszögéből is eljátszhatták volna, nem kellett volna ezer évet visszautazni a fagyos Észak-Amerikába. (Szécsényi Dániel)
Wind River: Gyilkos nyomon (Taylor Sheridan, 2017)
Taylor Sheridan 2017-es neo-westernje az alkotótól jól megszokott tűpontos feszültségkeltéssel, erős színészi játékkal és komoly mondandóval járja körbe az amerikai őslakos indián nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények témáját. A Wind River: Gyilkos nyomon Jeremy Renner és Elizabeth Olsen főszereplésével a hólepte Wyoming államba invitálja a nézőt, ahol a Wind River Indián Rezervátum is található. Ebből a közösségből találnak holtan egy fiatal lányt, hasonló körülmények között, ahogy Renner karakterének lánya is életét vesztette néhány évvel ezelőtt. A relatíve egyenes nyomozás pár nap alatt eredményt hoz: a duó, a helyi rendfenntartók segítségével közelíti meg egy olajfúró területen (az örök konfliktust nyújtó olaj tehát itt is megjelenik) dolgozó kisebb csapat lakhelyét a semmi közepén. A pattanásig feszült idegek pedig hamar tragédiához vezetnek. A jelenetek azonban annyira organikusan és szinte maguktól értetődően következnek egymásból, hogy a tragédia már-már kódolva van az alapszituációban.
A gyönyörűen fényképezett film érzékenyen közelíti meg az elzárt közösség helyzetét,
és intelligensen mutat rá arra is, hogy milyen hatása van a kilátástalanságnak egy ilyen helyen az emberre; bőrszíntől függetlenül. Persze a film sosem próbálja meg feloldozni az erőszakos és kegyetlen cselekedeteket, amelyeket az olajfúró telepen dolgozó fehér férfiak művelnek, mégis árnyalja a felállást azzal, hogy mind a képi világgal, mind az emberien megírt dialógusokkal érzékelteti, mennyire embert próbáló is lehet ‘elsorvadni’ egy hideg, rideg és kegyetlen helyen. Az emberek ősi igényeikhez és ösztöneikhez nyúlnak vissza: egyrészt mert a környezet erre készteti őket, másrészt mert a környezet lehetőséget nyújt nekik erre. A világ ennyire elzárt pontjain már az is csoda, hogy egy FBI ügynök megjelenik. Ahogy pedig a film utolsó képkockáiból kiderül, az őslakos indiánok az egyetlen olyan kisebbség a világon, amelyek esetében nem tartanak számon pontos adatokat az eltűnt személyeket illetően. Ezzel pedig Sheridan csak még jobban aláhúzza, hogy amit láttunk az bizony akár mindennapos is lehet. (Kajdi Júlia)
A fegyverek szava (John Woo, 2002)
Amerika részvétele a második világháborúban rendszeresen egy nagynemzeti büszkeségként van jelen, amiben a világ legerősebb demokráciájának fiai közös megegyezéssel és elhatározással indultak neki a tengelyhatalmak legyőzésére, bőrszíntől, vallástól, személyes identitástól függetlenül. Persze a valóság ennél mindig árnyaltabb, éppen ezért tűnik tematikailag izgalmasnak A fegyverek szava, ami pont azt a kérdést teszi fel, hogy vajon az egykor legyőzött és rezervátumokba kényszerített,
gyakorlatilag másodrangúvá tett indiánok leszármazottja hogyan tud elszámolni azzal,
hogy ennek az új nemzet hadseregében indul el embereket ölni egy másik kontinensre. Egy olyan ellenséget, amit eddig sose látott.
Ugyanis a navahó törzs nyelve kulcsfontosságú szerepet játszott a csendes-óceáni front korai ütközeteiben, ahol az indián kódfejtők titkos és feltörhetetlen üzenetei jelentették a taktikai előnyt az amerikaiaknak a japánokkal szemben. Ilyen kódfejtő a film protagonistája Ben Yazhee (Adam Beach) közlegény is, aki a harcedzett, de brutális Joe Enders őrmester (Nicolas Cage) oldalán próbálja meg túlélni a mindennapos harcokat. A fent említett történelmi sérelmekből következő morális ellentmondásokat („miért harcoljak az egykori elnyomóink mellett?”) és személyes ellentéteket helyenként meg is pendíti a film (pl. hogy a magasabb rangú fehér tiszteknek kötelező volt megölni az indián kódtörőket, ha felmerült annak az esélye, hogy ellenséges fogságba kerülhetnek), de a karakterek, se a cselekmény szintjén nem kíván mélyen mögéjük ásni, hanem megmarad a háborús filmek konvencionális fekete-fehér ábrázolásmódjánál.
Ennek leginkább az az oka, hogy a rendezői székben John Woo ül, aki ha akarna se tudná az őslakos kultúra és a modern hazafias militarizmusba való betagozódás kérdésével részletesen foglalkozni (saját elmondása szerint még a stúdió se engedte). Ezért saját életművéhez hűen inkább eltolja az egészet a bombasztikus akciószekvenciákkal teli férfi-melodráma irányába, melyben az önfeláldozás és a vérben-tűzben ízzó bajtársiasság kovácsolja egységbe Enders-t és csapatát, akik nem félnek a cél érdekében szembenézni a biztos halállal. Csakhogy ez azzal is jár, hogy a navahó karakterek sokszor mellékszereplőkké válnak a robbanások és a golyók által széttépett testek mellett. (Szabó Kristóf)
Dark Winds (Graham Roland, 2022)
Egy férfi cowboykalappal a fején, kezét a pisztolytáskáján tartva arra kényszerít egy másik embert, hogy ásójával egy gödröt ásson a sivatagos táj egy elhagyatott pontján. A veremre egészen addig egy sírként asszociálunk, amíg a navahó főszereplő rá nem parancsol a sakkban tartott ereklyevadászra: „Ha még egyszer rajtakapom, hogy a leleteket fosztogatja, jóval nagyobb lyukat fog ásni.” Joe Leaphorn hadnagy figyelmeztetése amolyan ars poeticaként is szolgálhat a Dark Winds című széria esetében, hiszen a Navahó Rezervátum területén játszódó krimisorozat – éppen klasszikus, hollywoodi hagyományokra építő, bűnügyi sztorija révén – az őslakos kultúra elvtelen kizsákmányolásával viaskodik.
Az 1970-es években játszódó évadban a Törzsi Rendőrség három tagjának (öreg róka, ifjú titán, erős, de érzékeny nő) két bűntényt kell egyszerre megoldania: egy pénzszállító kocsi helikopterrel történő kirablását és egy rituálisan végrehajtott, motelbéli, kettős gyilkosságot. Persze közben fény derül a kulturális elnyomás és a gazdasági kizsákmányolás néhány speciális módjára is. A sorozat legkülönösebb pontja mégis az, ahogy az őslakos babonákat és hagyományokat a cselekménybe ágyazza. „Errefelé nem mindig a 38-asod a legjobb védelem, hanem a borókahamu és a kukoricapollen.” – állapítja meg az ősi hiedelmeket tisztelő rendőrnő,
és a Dark Winds misztikus vonulatában egy boszorkány ármányaival is számolni kell.
Sőt az alkotók egy teljes epizódot szánnak egy nővé avatási szertartásra. Külön bravúr, hogy a bűnelkövetők sematikus ábrázolását következetesen oldják fel a forgatókönyvírók: az őslakos bűnözők kezdetben éppolyan vérmérséklettel támadnak meg egy, a rezervátumot gépkocsival átszelő, mormon családot, mint a westernfilmek ekhós szekereit, de hamar kiderül róluk, hogy valójában az indiánok földjét védeni próbáló, radikális, társadalmi aktivisták.
Mindezek fényében korántsem elcsépelt fogás, hogy az egyetemet végzett, az állam és a rezervátum között közvetítő szerepet betöltő, törzsi rendőrök egytől egyig identitásválságban szenvednek, és köztes helyzetüket folyamatosan rendezniük kell az őslakos hagyományok és a civilizált rendvédelem mezején. Éppúgy, ahogy a Robert Redford és George R. R. Martin produceri felügyelete alatt készült sorozatnak a hagyománytisztelő reprezentáció és az asszimilációt képviselő műfajiság terén. Szerencsére azonban Graham Roland showrunner álláspontját a krimiszál végkicsengése egyértelműen aláhúzza: ami a rezervátumban történik, az a rezervátumban is marad. (Kiss Tamás)
How to Blow Up a Pipeline (Daniel Goldhaber, 2022)
Az idei év egyik legizgalmasabb és legprovokatívabb thrillerében, egy csoport radikális aktivistát követünk nyomon, akik a leglátványosabb formáját választják a bolygó klímáját pusztító olajcégek elleni küzdelemnek: a nyílt szabotázst, egy olajvezeték felrobbantását nyílt manifesztóként, harcba hívásként, hogy a tétlenség és a lassú elsorvadás helyett igenis lépjenek fel az emberek azok ellen, akik tönkreteszik a jövőnket. Goldhaber filmjének allúziói a régi idők westernjeivel tetten érhetőek (gazdag földbirtokos/üzletember kontra a hely érintetlen szépségét meghagyó lakosok, csak itt már arc nélküli óriáscégekké váltak), de még szimbolikusabb a szabotőr csapat egyik fő karaktere, a bomba megalkotásáért felelős Michael (Forrest Goodluck).
Michael ugyanis egy észak-dakotai indián rezervátumból megszökve csapódik a társasághoz,
és a film a többi szereplőhöz hasonlóan az ő hátterét is megmutatja, legfőképpen azt a teljes talaj és reményvesztettséget, amit rengeteg fiatal indián érez. Michael ebből akar kitörni azzal, hogy célt ad saját magának, önerőből (és az internet) segítségével megtanul bombát készíteni és ezt a tudást egy olyan küldetés szolgálatába állítani, ami értelmet ad létezésének. Számos indiánokról szóló mozi arról szól, miként oldódik fel a kultúrájuk és társadalmuk maradványa a nagy amerikai turmixban, erre ad csattanós ellenválaszt a How to Blow Up a Pipeline, melynek az őslakos karaktere a modern idők anarchista vonalán, de pontosan azt a büszke ellenállást és harciasságot képviseli, mint ősi, akik a fehér telepesek ellen indultak csatába több száz évvel korábban. Ami a jogos radikalizmus kontra terrorizmus téma mellett csak újabb értelmezési réteget ad ennek a már amúgy is komplex, izgalmas filmnek. (Szabó Kristóf)
Kojot négy lelke (Gauder Áron, 2023)
Hol élnek az indiánok? Hülye kérdés, legyinthetnénk, de amióta Baktay Ervin orientalista 1931-ben megalapította az első magyar „indián törzset”, idehaza is élnek a természetbe visszacsatlakozni vágyó törzstagok. A leghíresebb magyar indián, a bakonyi indiánok vezetője, Cseh Tamás volt, aki azon túl, hogy a saját szórakoztatására indiánosdit játszott a barátaival, nagyon komoly munkát végzett az indián kultúra hazai megismertetésében – Csillagokkal táncoló Kojot címmel még indián mesés kötetet is megjelentetett. És akkor meg is érkeztünk a Kojot négy lelkéhez és Gauder Áronhoz, aki a Cseh Tamás által felmondott indián mesék nyomán készítette el egész estés animációs filmjét, melynek forgatókönyvét Cseh Tamás állandó alkotótársával, Bereményi Gézával közösen írta.
Gauder Áron már a kilencvenes években járt az indiántáborban, és már jóval a film ötletének megszületése előtt beleásta magát az indián kultúrákba. Chris Eyre, a Füstjelek rendezőjének javaslatára a film pánindián lett – ez azért volt fontos, mert a legtöbb film csak a sziúkat ábrázolja –, a hitelességéről pedig Charles Cambridge, a Colorado Egyetem amerikai indián kultúra, vallás és történelem szakértője gondoskodott.
A Kojot négy lelke főhőse a mítikus Kojot, aki egy Lokihoz hasonló karakter, aki a teremtő tudatalattijaként az emberi vágyakat, a testiséget, a torkosságot, az irigységet hordozza, és meglepő módon néha másokon is segít, még ha nem is feltétlenül szándékosan. A film az ősi indián teremtéstörténetet meséli el, s bár messziről szól, mégis mindenkihez és aktuálisabban, mint valaha. Egy olyan korban, amikor a globális felmelegedés és a klímakatasztrófa már a spájzban vannak, az indián értékek jelzőfényként világítanak – nem hiába vannak egyre többen, akik menedékként hozzájuk fordulnak. A környezetvédelemre, a természettel való harmonikus együttélésre és az élet tiszteletére tanító, gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt szórakoztató film csodálatos képekkel, sok-sok humorral, de legalább annyi megszívlelendő gondolattal méltó közvetítője is ezeknek a gondolatoknak – nem hiába lett a film Magyarország idei Oscar-nevezettje. (Molnár Kata Orsolya)
Three Pines (Emilia di Girolamo, 2023)
Az őslakos közösség tagjait sorra gyilkolják, de az államigazgatás semmit sem tesz. Ez az alaphelyzet nemcsak a Megfojtott virágokra igaz, de a Three Pines alaphelyzete is. Az Amazon sorozatában az Oklahoma északi részén lévő oszázs terület helyett az USA északi határát is átlépve, a québec-i régióban történik ugyanaz, mint Scorsese filmjében néhány ezer kilométerrel délebbre és nyugatabbra.
A Three Pines fájdalmasan (és az epizodikusság miatt főleg hosszan) képes megjeleníteni a láthatatlan világot, hiszen az őslakosok mind a mai napig másodrendű polgárok. Armand Gamache (Alfred Molina) nyomozó talán az egyetlen, aki eltökélt, hogy fényt derítsen a gyilkosságok hétterére, de folyamatosan akadályokba ütközik, végül azonban kiderül, a szálak egészen a legmagasabb körökig vezetnek. Ahol komplett közösségek élnek a radar alatt, ott borítékolható a visszaélés, és bizony a fiatal lányok testének kihasználása és életének kioltása sem ritka.
A Three Pines különlegessége, hogy a nyomozót gyötrő álomjelenetekkel kapcsolódik legjobban az indián kultúrához és attitűdhöz. Az őslakosok élményeit teljesen elhagyó modern korban épp a magasabb fokú érzelmi intelligencia és az indiánok gondolkodásmódja felé fordulás lesz az, ami a bűnesetek megoldását kínálja, de teszi ezt teljesen objektív keretek között, a misztikum nem lesz narratívaformáló erejű a sorozatban. Ezek mellett a szimbolika és az őslakos művészet konkrét jelenléte csupán hab a tortán. (Nagy Tibor)
