Magazin

Ír legenda magyar segítséggel – Kells titka

Bár az Anilogue idei – remélhetőleg nem hagyományteremtő – szokásához híven a Kells titka sem mehetett le mindenféle baki nélkül az Urániában, a látványvilág és történetmesélés a végére már teljesen elfeledtette velem, hogy a hangtechnika bénázása miatt kétszer is meg kellett néznem a film első tíz percét.

Magyar vonatkozású animációs filmért utoljára 2007-ben izgulhattunk Oscar-átadón, akkor M. Tóth Géza Maestrója volt a soros, az azóta eltelt három éves szünetet törte meg idén Tomm Moore a Kells titkával. Bár a javarészt a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült ír nemzet történetének egy legendás darabját feldolgozó film az aranyszobrocskáért folytatott versenyben alul maradt, a mezőnyben nem véletlenül kapott helyet.

A Kells titka Írország egyik legféltettebb nemzeti kincsének, a Book of Kellsnek keletkezését meséli el, végig hűen követve annak a történelemkönyvek szerinti kalandos útját. Főhősünk egy kisfiú, Brandan, aki nagybátyja, a kellsi apát oltalma alatt él az apátságban, egészen addig, míg meg nem jelenik náluk Aidan testvér, a híres illuminátor a könyvvel, ami fénnyé változtatja a sötétséget. Az apát azonban nem szívesen tűri meg falai között a könyvet, ehelyett a vikingtámadástól megvédő fal építésére koncentrál, így egyedül Brandanon múlik, mit tud megmenteni a tudásból és kultúrából a hátralévő sanyarú idők népeinek…

Bár a Kells titkának maga a története is magával ragadó, látványvilágánál aligha találkoztam lenyűgözőbbel az utóbbi évek animációsfilm-termésével összevetve. A népi motívumok, melyek a film során végig fel-felbukkannak, hamisítatlanul a magyar népmesék tollvonásait viselik magukon: hol keretezik a képet, hol pedig alig észrevehetően simulnak bele a film világába. Gyakoriak a geometrikus ábrázolások: a figurák között szögletes, boltíves, hosszúkás, kerek körvonalú alakokat egyformán találunk, de még ennél is gyakoribbak a spirálos, körkörös motívumok a filmben.

A vikingtámadás képsorainál például körös körül vérvörös spirálok keretezik a képet, később pedig a tinta füstje lesz az, ami sűrű, zöld spiráljai segítségével eltünteti a menekülőket a fekete harcosok szeme elől. Mindehhez a karakterek ábrázolásából fakadó mérhetetlen egyszerűség társul (vonalvezetés), mégis: a látványvilág a film első pillanatában torkon ragad, és még a stáblista utolsó kockái után sem hajlandó elengedni.

A látványon kívül még megannyi dicséret illeti a Kells titkát, ez a cikk pedig túl rövid ahhoz, hogy mindet felsoroljam: Aisling, a tündér alakváltoztató varázslatos karaktere, a vicces akcentusú szerzetesek, a filmben ábrázolt erőszak gyerekek által is fogyaszthatóvá tétele. Bár a soundtrack összesen ha négy dalból áll, azok olyanok, hogy az embernek még a film után is feláll a szőr a hátán, ha visszagondol Aisling énekére, vagy a vikingek támadását jelző kemény ütemekre. Bár a látványvilághoz szorosan hozzátartozik, mégis csak most említem meg Brendan Crom Cruach-hal folytatott harcát, ahogy a kristályként ragyogó kígyó vakságában saját testét falja fel.

Egyetlen hibát tudok felhozni mindösszesen a Kells ellen, az pedig a befejezés, amit sajnos egy kicsit hiányosnak éreztem. A könyv szerepét a kultúra megőrzésében és továbbvitelében, abban, hogy reményt adhat ezekben a sötét időkben az embereknek sokkal jobban ki kellett volna hangsúlyozni, hiszen Kells könyvének legendája nem abban áll, hogy megvédi az ártatlanokat a vikingek támadásától. Pontosabban megvédi őket, csak valahogy egészen máshogy: a benne rejlő tudás által fényességgel árasztja el olvasóját még Írország történetének legsötétebb korszakában is.

Avatar

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya