Irvine Welsh 1993-ban a Transpottinggal üstökösként csapódott a kortárs írók körébe, hogy egyszer és mindenkorra beírja magát a XX. századi irodalom történetébe. De csakúgy, ahogy annyian előtte, ő sem tudta megismételni az ifjú zseni bravúrját, és ahelyett, hogy merőben új vizekre evezett volna, időről időre visszatér Mark Renton történetéhez: 2002-ben megírta a folytatást, a Pornót, majd 2012-ben az eredeti sztori előzménye, a Skagboys következett.
A Trainspotting igazi nemzedéki regény, a kilencvenes évek fiatal értelmiségének meghatározó könyve. Welsh soha korábban nem látott módon hozta közel hozzánk a drogosok világát: nyers, naturalista stílusával és együttérző megközelítésével teljesen új képet festett a szenvedélybetegekről. Munkája társadalmi üzenetet hordoz, rendkívül mélyen ábrázolja a skót munkásosztály világát, és nem utolsó sorban, a különböző elmesélők tapintható megszemélyesítése által, irodalmilag is komoly értéket képvisel. Nem csoda, hogy a regény egy szempillantás alatt kultikus státuszba került, és hamar a szélesvásznon landolt, olyan sztárok karrierjét indítva el, mint Ewan McGregor és Danny Boyle.
Welsh, még ha időnként el is engedte a Trainspotting hőseit, sosem távolodott el témáitól, a skót munkásosztálytól, a bűntől és a szabad akarat kérdéseitől. Ugyancsak ezen a mezsgyén jár a hazánkban még nem megjelent Filth, ami egy szociopata rendőr ámokfutását helyezi középpontjába. A regény szintén nem kerülte el az adaptációt, Jon S. Baird figyelemre méltó filmet készített Welsh közel sem hibátlan sztorijából.
A Skagboys sem hozza maradéktalanul azt az élményt, amiért anno a Trainspottingot megszerettük. Ennek oka azonban nem csak Welshben keresendő. Akárhogy is nézzük, az első regény óta eltelt húsz év, és akik akkor piedesztálra emelték a drogos srácok kalandjait, ma már feltehetően meghaladták akkori énüket. Ami tinédzseréveimben még izgalmas és tabu volt, ami bizsergetően tiltottnak és kifejezhetetlenül menőnek számított, az ma már sokkal inkább idegesítő. Már nem buli lecsúszott fiatalok lecsúszásáról olvasni, már az adja a katarzist, ha azt látom, hogyan képes valaki megváltani önmagát. Abban reménykedni, hogy Welsh új közönséget talál, akiknek mindez az újdonság erejével hat, úgy vélem, naivítás. A Skagboys a Trainspotting generációjához szól – anélkül, hogy írójuk közönségével együtt tudott volna fejlődni. Azok, akik azonban nem vágynak másra, mint egy nosztalgikus könyvélményre, talán elégedetten forgatják majd a Skagboyst. El tudom képzelni, hogy őket ismét beszippantja Welsh kétségkívül nagyon erős stílusa. Nekem hosszúnak tűnt, és sokszor akadtak problémáim azzal is, hogy megkülönböztessen az egyes szereplőket egymástól, de biztosan akad, aki többre tudja tartani Welsh trilógiájának harmadik részét egy újabb lenyúzott bőrnél…
