Több mint 50 év és több mint 140 szerep áll a francia Isabelle Huppert mögött, akinek karrierje az európai művészfilm nem is olyan szűk keresztmetszete.
Isabelle Huppert a hetvenes években mindössze 18 évesen lépett be az európai film szerteágazó terepére és az azóta összegyűlt 140-nél is több szerepével bizonyította, a heves fiatalos manipulátortól kezdve a saját lakásában megerőszakolt erős üzletasszonyig bármit képes eljátszani. Pályája során Arany Medvét, BAFTÁ-t és egy rakat másik díjat nyert, de csak egyszer jelölték Oscarra. A Filmtekercs nagy adósságot törleszt: a múlt hónapban bemutatott A célpont apropóján összeszedtük a színésznő tíz legjobb filmjét.
A szertartás (Claude Chabrol, 1995)
Ritkaság az olyan rendező, mint Claude Chabrol: bár a pályája kései szakaszára jócskán veszített már újhullámos lendületéből, mégis élete végéig szorgalmasan forgatta évi egy, de akár két-három filmjét is, ötven év szakmai gyakorlat során is megőrizve a rá jellemző szerzői jegyeket. A Hitchcock-tanítvány főként a bűnügyi műfajok mintái mentén dolgozott, történetei középpontjába olyan hétköznapi hősöket állítva, akik a törvény és az erkölcs által szabott határokat áthágva a legkülönfélébb bűnöket követik el. Az 1995-ös A szertartás című filmjében is fokozatosan sejlik fel az osztályellentétek kiváltotta, már-már az Élősködők előképének is tekinthető thriller-szál,
ahogy a chabroli kulcsszínésznő Isabelle Huppert szókimondó, cserfes postáskisasszonya egyszerű szövetségesből fokozatosan fő manipulátorrá és felbújtóvá válik
Sandrine Bonnaire hallgatag főszereplőnője, a gazdag polgárcsaládnál szobalányként dolgozó Sophie mellett.
A két színésznő azonban mintha szerepet cserélt volna: Bonnaire alakítja a hűvös és kimért huppert-i karaktert, míg Huppert olyan eddig ismeretlen arcát mutatja, melyre a Chabrollal való, közel három évtizedes gyümölcsöző együttműködése során se korábban, se később nem nyílt lehetősége. A kislányos hajfonataival a tévé előtt viháncoló Huppert karaktere éppen a színésznőt illető prekoncepcióinkkal szembemenő viselkedése miatt válik igazán kiszámíthatatlanná és rejtélyessé. A bohókás maszk mögött felsejlő bűnökkel és tragédiákkal terhelt múlt érzékeltetése olyan jól sikerült az enigmatikus szerepeiről híres színésznőnek, hogy A szertartásért velencei díjazásban és a legjobb női alakításért járó César-díjban is részesült. (Nagy Eszter)
8 nő (François Ozon, 2002)
A 8 nő kissé olyan, mint egy csillámporban meghempergetett Agatha Christie-musical. A család egyetlen férfijának meggyilkolása a kiindulópont, majd kezdetét veszi az ügy felgöngyölítése egy zárt közösségben, egy nagy házban, ahol, a külvilágtól elzárva, foglyul esnek a szereplők, akikről fokozatosan derülnek ki az évek-évtizedek óta rejtegetett súlyos titkok. Kapunk hosszú esztendők homályába vesző férjgyilkosságot, eltitkolt terhességet, rejtegetett leszbikus szerelmet, alkoholizmust és olyan mérhetetlen mennyiségű ítélkezést, amire csak egy nő képes – hát még nyolc. Ugyan a 8 nőt bűnügyi film mivoltában nehéz komolyan venni – nem is kell -, a rosszmájúság, a szőnyeg alá söpört hazugság és az önzőség pusztító erejének bemutatása annál elgondolkodtatóbb.
A 8 nőben csak nők szerepelnek, nem is akármilyenek: olyan francia színészdívák, mint Isabelle Huppert, Catherine Deneuve, Fanny Ardant és Danielle Darrieux. Ebben a színes-szagos krimibohózatban minden karakter eltúlzott, de különösen Huppert önsajnáltató, hisztérikus, ellenséges és hipochonder Augustine-je. Deneuve karaktere, Gaby húgaként ő egy igazi rút kiskacsa, egy aggszűz, aki élete során minden tulajdonságot magára aggatott az elhanyagolt szürke kishúg szerepében, ami nővére árnyékában arrogánssá tehette. Lényegében a hisztrionikus személyiségzavar legfőbb tüneteit vonultatja fel. Folyamatos – és persze kitalált – szívproblémái és ájulásrohamai akkor törnek rá, mikor leginkább vágyik a figyelemre, amit önsajnáltatással igyekszik elnyerni. Minden gesztusa és megnyilvánulása modoros, teátrális, viharos. Ugyanakkor Augustine az egyetlen a filmben, aki némi jellemfejlődésen megy keresztül, de legalábbis elkezd rálépni annak útjára. Huppert remekül hozza a zavaró kisugárzású és egocentrikus drámakirálynőt, akinek szent meggyőződése, hogy az élet őt (és csak őt) megállás nélkül bünteti, míg mindenki másnak minden sokkal jobb és könnyebb. (Németh Míra)
A zongoratanárnő (Michael Haneke, 2001)
Claude Chabrol után az osztrák Michael Haneke is múzsájává választotta Isabelle Huppert-t: bár a rendező már az 1997-es Furcsa játék című filmje elkészítése óta környékezte a színésznőt, végül A zongoratanárnő lett az első együttműködésük 2001-ben, melyet később a Farkasok ideje, a Szerelem és a Happy End követett. A színésznő nélkül A zongoratanárnő talán sosem készült volna el, legalábbis biztosan nem ilyen formában:
Haneke ugyanis csak akkor volt hajlandó rábólintani a projektre, ha Isabelle Huppert vállalja a főszerep megformálását.
A zongoratanárnő címszereplője, Erika nappal zongoratanárnő egy konzervatóriumban, éjjel azonban az anyjával (Annie Girardot) való fojtogatóan klausztrofób kapcsolata elől bizarr szexuális fantáziákba menekül. A magánélete minden területén elnyomott nő mazochisztikus fétisei mindaddig azonban pusztán voyeurisztikusak maradnak, amíg meg nem ismerkedik újdonsült tanítványával, a fiatal és vonzó Walterrel (Benoît Magimel).
A karakterközpontú pszichodrámában a rendező által megteremteni kívánt zsigeri kellemetlenség éppen Huppert szenvtelen, szinte modellszerűen érzelemmentes játéka hatására születik meg a nézőben. A színésznő a legérzékibb cselekvéseket és mozdulatokat is rideg precizitással hajtja végre: úgy közeledik fiatal szeretőjéhez, mintha egy nagy koncentrációt igénylő zongoradarabot játszana, és kottából olvasná mind az előadásmódot, mind az elvégzendő mozdulatokat. Isabelle Huppert gondosan kimunkált mozdulatai azonban szavak helyett is pontos jellemzést biztosítanak, olyannyira, hogy az emblematikus szerepért a cannes-i filmfesztivál legjobb színésznőjének járó díjat is elnyerte. (Nagy Eszter)
IÁ (Jerzy Skolimowski, 2022)
A Szamárodüsszeia egy megdöbbentő képekből és hangulatokból álló kollázs, ahol egy többnyire jámbor – de néha embereket fejberúgó – négylábú megpróbáltatásokkal teli vándorlását követhetjük végig. Találkozik ő állatkínzással, gyilkossággal, és ami az egyik legrosszabb, futballhuligánokkal. A struktúra nem enged sok teret a mellékszereplők számára, hiszen azok állandóan jönnek-mennek. Ennek köszönhetően, aki emlékezetes akar lenni, ki kell vívnia magának.
Tulajdonképpen ezért került rá az IÁ a listára: Isabelle Huppert félszavakból, tekintetekből, ki nem mondott dolgokból rak össze karaktereket és kommunikálja a néző felé mindazt, amit tudniuk kell. Egy gazdag dáma, egy kallódó huszonéves fiú mostohaanyja, egy szigorú mátriárka, egy titkos szerető – mindezek felmerülnek abban a pár percben, amit a vásznon tölt, és amíg nem a csacsit látjuk. A színésznő alakítása az IÁ-ban összegzi mindazt, amit tudnunk kell róla, mikor elsőre megpillantjuk: a kemény, sokszor rideg külsőt, de szenvedélyes belsőt takar, amelyben csak úgy tombol az erotika, és alig várja, hogy előtörjön. (Szécsényi Dániel)
Az eljövendő napok (Mia Hansen-Løve, 2016)
Mia Hansen-Løve 2016-os személyes hangvételű filmjében Isabelle Huppert egy filozófiatanárnőt alakít. A zongoratanárnővel ellentétben itt azonban egy mértékletesebb karakter az övé. Nathalie életét áthajta a filozófia, olyannyira, hogy még kevés szabadidejében is egy volt tanítványával, Fabiennel folytat szakmai eszmecseréket. Azonban hamar változásokkal kell szembesülnie, amikor is könyvét elkaszálják, férje hűtlenségére fény derül és elhagyja őt, ráadásul még a mentálisan zavarodott édesanyja, akiről sokat gondoskodott, elhalálozik. A sajnálatos események azonban nem válnak drámai csúcspontokká, hanem szelíd természetességgel sodródnak tovább a film cselekményében.
A prológust leszámítva a film során a tanárnő akkor rendelkezik hosszabb szabadidővel, amikor egyszer férjével az óceánparti nyaralójukban pihen, illetve amikor kétszer is meglátogatja Fabient vidéken a távoli hegyekben. Nathalienak ezek a szabadnapok korábbi fájdalmainak feldolgozásából, illetve diszkrét útkereséséből állnak. Azonban hiába az életében történő radikális változások, ő nem keresi görcsösen a lehetőséget szabadságának szélsőséges megélésére. Kétségtelen, hogy a Fabienhez való látogatások egyfajta interpretációi annak, hogy Nathalie kísérletezik a fiatalos életbe való visszatéréssel, de egy füvezésnél tovább ennél ő sosem merészkedik. Éjszakánként is inkább könyvet olvas, vagy hamarabb lefekszik aludni, mintsem, hogy a többi fiatallal legyen. Nathalie egy mentálisan erős nő, aki a sorozatos nehézségek ellenére is önazonos tud maradni.
A színésznő óriási odaadással lehelt lelket karakterébe,
ezáltal pedig elképesztő pontossággal érez rá, hogy mikor kell kevesebbet vagy éppen több érzelmet megmutatnia. Az eljövendő napok realizmusának alávetve magát Isabelle Huppert mindenféle modorosság nélkül ad azonosulható képet az ötvenes éveikben járó és magányossá váló nőkről. (Antalovics Dániel)
Áldozat? (Paul Verhoeven, 2016)
Isabelle Huppert színészi karriere tele van provokatív szerepekkel. Paul Verhoeven rendezői karrierje pedig tele van provokatív filmekkel. Szinte törvényszerű volt, hogy ha ez a két művész egy közös projektben dolgozik együtt, abból olyasmi fog születni, ami alaposan felkavarja az állóvizet. Viszont Philippe Djian regényének adaptációja, az Áldozat? nem egy sima fesztivál reakciókra kalibrált botránykeltés, hanem
az európai film elmúlt harminc évének egyik legfelkavaróbb, legsokkolóbb és egyik legkiválóbb alkotása,
ami faltörő kosként megy neki az általános társadalmi felfogásoknak, melyek a férfiak és nők közti alá-fölérendeltségről, a szexuális dominanciáról, traumáról vagy a nemi szerepekről gondolunk.
A saját otthonában szexuális erőszakot szenvedő üzletasszony, Michèle nem úgy viselkedik, mint ahogy azt elvárnánk: nem rohan a rendőrségre feljelentést tenni. Föltakarítja a lakást, rendbeszedi magát és úgy teszi mintha mi sem történt volna. De ugyanakkor nem kívánja magára ölteni a traumát elszenvedett nők néma, passzív szenvedését, kívülről megmarad hidegnek, erősnek. A kezdeti defenzív mechanizmusok után egyre közelebb engedi magához támadóját, kettejük viszonya egyfajta szado-mazohisztikus játékká válik, ami felelőtlen, beteg és őrült húzásnak tűnik. Ez a merész, ellentmondásokkal és komplexitással teli szerep kis túlzással Huppert több évtizedes karrierjének megkoronázása, amiben egyszerre kell szelídnek, félelmetesnek, vonzónak, anyainak, csábítónak, ridegnek és elesettnek lennie. Egy nőnek, akinek az identitása és a társadalmi elvárásokhoz való dacos ellenállása a szemünk előtt formálódik, egy emberi Rubik-kocka, akiről sose lehetünk biztosak, hogy megértjük mit csinál. Ahogy maga a film is hol erotikus thriller, hol dráma, hol az emberi kegyetlenség és a másik leuralásának bizarr szatírája. (Szabó Kristóf)
Örökség (Mészáros Márta, 1980)
Mészáros Márta már a Vasfüggöny mindkét oldalán elismert rendezőnő volt, amikor 1980-ban nemzetközi koprodukcióban leforgatta az Örökséget a magyar Monori Lili, a francia Isabelle Huppert és a lengyel Jan Nowicki főszereplésével. Az Örökség java a Horthy-korszak arisztokrata zárványában játszódik, de végül 1944-ben, a holokauszt idején tetőzik. Tulajdonképpen egy béranyasággal terhelt szerelmi háromszög történetét meséli el. Szilvia (Monori Lili) kizárólag abban az esetben örökli meg a családi vagyont, ha unokát szül arisztokrata édesapjának, csakhogy a nő meddő. Ezért egy különös ajánlattal keresi meg Irént, a kitörési lehetőségről álmodozó, zsidó varrónőt (Isabelle Huppert): finanszírozza a szépséges és egészséges hölgy divattal kapcsolatos tanulmányait, ha az hagyja, hogy Szilvia férje (Jan Nowicki) teherbe ejtse, majd kihordja a házaspár számára a gyermeket.
A melodrámai konfliktus ereje pedig éppen a színésznői alakítások kontrasztjából fakad. Szilvia durva, tabukat nem ismerő karaktere inkább illeszkedne a városi szegénységhez, míg Irén vágyakkal teli, mégis visszafogott jelleme a vidéki kastélyok burzsoá világához. Isabelle Huppert ártatlansággal vegyülő tartással személyesíti meg azt a nőt, aki sem a szerelmet, sem a várandós állapotot, de még a fogantatás pillanatát sem élheti meg a maga szabadságában. Hiába ül le Irén a film során többször is varrógépéhez, sorsának fonalát valójában nem ő, hanem a házaspár egymással szemben is kegyetlen játéka és a történelem fonja. Irén a kastélyban és az antiszemita Magyarországon is csak egy méltósággal sodródó idegen marad, amit a magyar gyökerekkel is rendelkező, de francia színésznő jelenléte is aláhúz. Pláne azon a fekete ruhás arisztokratákkal teli összejövetelen, amelyen Isabelle Huppert tűzpiros estélyi ruhában jelenik meg. A francia színésznő remekül alkalmazkodott Mészáros Márta kevés, de direkt mondattal, valamint erős szempárokkal operáló stílusához. (Kiss Tamás)
Lépcsőházi történetek (Samuel Benchetrit, 2015)
Ez az első pillantásra rideg hangulatú, képi világában meglehetősen puritán, lakótelepi abszurd komédia a felszín alatt olyan emberséges és érzékeny, amilyennel ritkán találkozni. Franciaország egy lelakott, nyomasztó panelrengetegének egyik társasházában vagyunk, ahol három lakás lakóinak életébe nyerünk bepillantást néhány napon keresztül. Ami mindezt izgalmassá teszi, az a különféle, első pillantásra szokatlan kapcsolatok kibontakozása olyanok között, akik között interakcióra, pláne mély kötődés kialakulására a legkevésbé számítanánk – épp így igaz ez kezdetekben a szituációk alanyaira is. Egy amerikai asztronauta, aki véletlenül a panelház tetején landol, majd egy kedves idős arab néni szállásolja el. Mindeközben egy másik lakásban átmenetileg kerekesszékbe kerülő lakót kísérünk végig, aki a felvonót titokban használja, hogy a szomszédos kórház automatájából chipset vehessen, napi egyetlen étke gyanánt. Rendszeres titkos ételcsenő akcióiból azonban óvatosan kibontakozó légyottok lesznek, minek utána egyre többször elegyedik beszélgetésekbe a cigiszünetét tartó éjszakás nővérrel.
A harmadik központi szereplő pedig a harmadik lakás és ezzel Isabelle Huppert karaktere, Jeanne Meyer, a rideg és távolságtartó, idősödő és egyre inkább a feledés homályába merülő színésznő. Őt rángatja ki kicsit a csigaházából és a folyamatos múltba menekülésből a szembeszomszédja, a tizenéves Charly (Jules Benchetrit). Kezdetekben a színésznő korai filmjeit nézik együtt, ám a kezdeti szűkszavú filmklubok egyre bensőségesebb találkozásokhoz vezetnek – és félreértés ne essék: nincsen szó romantikus érzésekről. Csak két emberről, akik magányosak, és számukra is meglepő módon egymásban lelnek egyfajta lelkitársra. Huppert gyönyörűen hozza az elkeseredett, rideg, de orrát fennhordó dívát, aki ugyanakkor nem átall elfogadni egy „tizenéves ficsúr” tanácsait, és szép lassan felismeri, hogy már nem a hamvas húszas éveit éli: sem mint színész, sem mint nő. Ez a felismerés pedig végre segíti az elfogadásban, és még némi rég elásott gyöngédség is felszínre kerül Jeanne-ból. (Németh Míra)
A csipkeverőnő (Claude Goretta, 1977)
Isabelle Huppert számára a nemzetközi áttörést első nagy főszerepe hozta meg. A címmel ellentétben nem csipkeverőnőt játszik: a végefőcímben megmagyarázott metafora szerint vannak, akik olyan láthatatlanok, hogy senki nem veszi őket észre, pedig érdemes lenne. Ilyen a csipkeverőnő is Vermeer festményén. Huppert karaktere, Pomme (alma) visszahúzódó, félénk szűzlány, aki egy fodrászszalonban kisegítő, egyetlen barátnője van és az anyjával él. Egy normandiai nyaraláson megismerkedik Francois-val (Yves Beneyton), aki kitartóan udvarol neki – korábban a lány nem kereste a férfiak társaságát. A semmiből jött szerelem felett azonban gyülekeznek a viharfelhők: Francois középosztálybeli egyetemista sok baráttal, Pomme pedig hiába érzékeny, becsületes és odaadó, ha tanulatlan, egyszerű lány.
Az osztály- és személyiségbeli különbségek ellehetetlenítenek egy kapcsolatot –
a nem először látott alaphelyzetet pont Isabelle Huppert játéka teszi egyedivé.
Pomme jóval többé válik egy munkáslány-sztereotípiánál: hol ábrándozó, hol gyakorlatias, hol kislányos, hol felnőttes, hol törékeny, hol kemény. Élő figura, így tragédiája is valódi tragédia. A nem sok sminket viselő, a mainál pufókabb Huppert faarccal játssza végig a filmet, amely azonban nem ridegséget, inkább zárkózottságot áraszt – annál nagyobb a hatása, amikor a lány olykor kinyílik. Claude Goretta francia sikerkönyvén alapuló csendes, de hatásos drámája maga is sikeres lett, és mindenekelőtt feltette a térképre Isabelle Huppert-t: a színésznő egyebek mellett a legjobb újoncnak járó BAFTA-díjat nyerte el a szerepért. (Gyöngyösi Lilla)
Mrs. Hyde (Serge Bozon, 2017)
Isabelle Huppert az az európai művészfilmes csillag, aki a rossz filmben is tündököl. Keresve sem találhatnánk jobb példát Serge Bozon filmjénél, hiszen ez a félresiklott társadalmi szatíra kizárólag Isabelle Huppert miatt nézhető. A színésznő A zongoratanárnő és Az eljövendő napok után ismét tanárt, Madame Géquilt alakítja, a francia Hannibál tanár urat (illetve nőt), akit felettesei és kollégái, de tanítványai is megvetnek. A fizikatanár komédiába illő módon mutatkozik be, ahogy az uszodában a falhoz simulva vánszorog a medencéig, ahol visszafogott sikoly társaságában veti bele magát a vízbe. A fürdőruhában magát megmutatni képtelen nő hatalmas változásokon megy át, mikor belé csap a villám: karizmatikussá és energikussá válik, diákjai előtt fényforrásként képes izzani (nem csak átvitt értelemben) és még a szexualitását is szabadjára engedheti.
A saját hangját megtalálni képtelen melodráma és kacagtató szatíra között ingadozó film odaadó színésze lesz Huppert, aki Az osztályból jól ismert francia diáksereg előtt lehet sok ezer, sőt sok százezer tanár szócsöve. 2023-ban a társadalmi frusztrációt némi fantasy-val feloldó film különös új aktualitást kap a mai magyar helyzetet látva. Huppert számára az önmaga célját sem ismerő forgatókönyv sem akadály, Madame Hyde szerény kisemberből válik amolyan művészfilmes Hulkká, hogy végül elégjen a szupernóvaként robbanó nyomásban. (Nagy Tibor)
***
